Noha eltelt több mint húsz év, a dunaszerdahelyi maffia emléke ma is élénken él a köztudatban, sőt most kezdjük igazán felfogni és feldolgozni a történteket. Az utóbbi években számos könyv jelent meg a témában, például A klán Szomolai Tibortól, vagy az Elásott igazság Barak Dávidtól. Kicsit más stílusú Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye, mely 2018-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában, 2021-ben pedig a Vígszínház művészei alkalmazták színpadra – igaz, egyelőre csak online közvetítésben látható.
Kíváncsian vártam, hogy a laptopomon elinduljon a felvétel. Nehezen tudtam elképzelni a regény színházi adaptációját. Az egész inkább elbeszélő jellegű, kevés párbeszéddel és akcióval, azok is nehezen kivitelezhetőek színpadon. Kovács Krisztina dramaturg kreatív megoldással szolgált: az egész színdarab monológok sorozata, melyeket, akárcsak a könyvben, a három nő felváltva mond el. A színpad mindvégig egy lakást ábrázol. Túlzsúfoltsága, és helyiségeinek sajátos világa jelzi, hogy egyszerre három különböző lakást látunk magunk előtt. A színésznők legfeljebb néma mozdulatokkal vagy pillantásokkal reagálnak egymásra, de párbeszédbe sohasem lépnek. Élik a saját életüket, külön, és ha a szálak néha össze is fonódnak (hisz egyazon tömbházban laknak), azt csak a szövegből tudjuk meg.
A rendes lányok csendben sírnak színpadi változata rendkívül szöveghű, csupán néhány apró részlet maradt ki a regényből. Így, aki csak megnézi, az is olyan pontossággal ismeri meg a történetet, mintha a könyvet olvasná. Engem a színdarab talán még jobban megfogott, köszönhetően a három színésznőnek (Balázsovits Edit, Kiss Mari, Márkus Luca), akik mind áthatóan, mély átérzéssel játszottak; illetve Kovács Krisztinának, aki nagyon szépen és érzékenyen dolgozott a szöveggel. Paczolay Béla rendező is mindent megtett, hogy a színésznők közti minimális interakció ellenére minél mozgalmasabbá tegye az előadást. A legtöbb esetben ez nagyon jól sikerült, némely akció azonban pótcselekvésnek tűnt – például amikor Hilda formákat nyírt papírból, aztán csak úgy az asztalon hagyta. A Boney M együttes Rivers of Babylon című dala (mely a maffiózók autójában szólt, mikor elvitték Hildát) viszont szép visszatérő motívum volt.
Bár nem voltam biztos benne, hogyan tud a színház streamelt formában megszólítani, összességében az online tér ellenére is igazán minőségi művészi élményben volt részem. Azonban felmerült bennem pár kérdés: egy magyarországi nézőt is ugyanúgy megérinthet ez a darab, mint minket, felvidékieket? Hisz az egész rólunk szól, egy sajátos helyzetről egy sajátos korszakban és környezetben. És vajon akkor is ilyen hatással lenne ránk, ha nem igaz történeten alapulna, hanem csak egyszerű fikció lenne az egész?
Persze ezek pusztán elméleti kérdések, a válaszokat pedig csak találgatni lehet. Nem vitás, hogy A rendes lányok csendben sírnak legfőbb erőssége épp a témája. Rendkívül hálás vagyok, hogy volt bátorságuk ehhez a témához nyúlni. A dunaszerdahelyi maffi atörténetnek ezen részével kevesebbet foglalkoznak, pedig erről igenis beszélni kell! Hisz amellett, hogy ismerjük a tényeket, fontos azt is tudatosítani, mi van mögöttük: fájdalom, félelem, megalázás. A ´90-es években az emberek, különösen a nők életének ez szerves része volt. A statisztikák, a leleplezések, az akták csak száraz információk halma, ha nem látunk mögöttük emberi sorsokat. Hisz így lesz csak értelme a további kutatásoknak – s az a cél, hogy ilyesmi ne ismétlődhessen meg! Ezért jelentős Durica Katarina könyve és a Vígszínház darabja. Hétköznapi emberek életét mutatják be, a maguk minden gyarlóságával, örömével és tragikumával. Ha belegondolunk, hány hasonló eset történt még, csak köszönet illeti az alkotókat, amiért felhívták erre a figyelmet.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
