2021. november 27., 08:47
Az idén a Komáromi Jókai Színház egy olyan darabot választott a repertoárjába, amelyet nem lát a néző minden évadban: a Hat szerep szerzőt keres címűt Luigi Pirandello tollából. A 20. századi olasz drámaírót a színháztörténet egyik legkiemelkedőbb szerzőjeként tartják számon. A próbafolyamat alatt ismételten egy elismert szlovák rendező, Michal Vajdička irányította a társulatot, emellett közreműködtek a Pozsonyi Színművészeti Főiskola magyar növendékei is. A Hat szerep szerzőt keres a színház a színházban elvén alapul. Ez a többrétegűség a témában is megmutatkozik: valóság és illúzió, szerep és színész, állandóság és változékonyság között találjuk magunkat. Luigi Pirandello drámája szembeállítja a színészek fizikai világát egy kitalált történet szereplőinek elvont világával. A hat fiktív szerep úgy lép be a társulat valóságába, hogy szerzőt követelnek, aki megírná, majd színpadra vinné történetüket. A cselekmény rendkívül drámai, a szöveget elnehezíti a mély és filozofikus mondanivaló, amely óriási kihívás elé állítja a rendezőt, a dramaturgot és a színészeket is. Az eredetivel ellentétben Vajdička változata nem színházban, hanem egy tévéstáb kulisszái mögött játszódik, amely egy újabb témát kínál a fentieken kívül: a televíziós műsorok felszínességét állítja szembe a hat szerep családi tragédiájának mélységével.
Az első felvonásban az Apa és a Mostohalány felváltva (egyértelmű nem egyetértéssel) mesélik el a családjuk történetét, míg a többi szereplő és színész, egy-két reakciótól eltekintve, csak hallgatja őket, ami lassúvá és statikussá teszi az előadást. Mivel a történetet csak elbeszélésből ismerjük meg, időnként elveszhetünk benne, ki kicsoda. A terjedelmes szöveg és az olyan túlzó kifejezések, mint „piruló szégyen” és „szende jó kislány” nem könnyítik meg a színészek dolgát, néhol patetikussá válik a játék.
A második felvonás már pörgősebb, izgalmasabb. A Rendező megpróbálja filmvászonra vinni a hat szerep történetét. Itt már sokkal látványosabban ütközik össze a két valóság. A szerepek azt szeretnék, ha a lehető legobjektívebben adnák elő a történetüket, nem akarják elfogadni, hogy a színész nem azonos a szereplővel, és hogy a film is csak a valóságuk egy változata lesz. A film, a színház vagy bármelyik más művészeti forma „csupán” interpretáció, nem egyezhet meg hajszálpontosan az eredeti történettel, amely fikció voltánál fogva változatlan, örökkévaló, míg a világ változik, így a művészi eszközök és a színészek is – ők azonban nem örökkévalók. Akkor vajon melyik a rosszabb? Választ ugyan nem kapunk, de az alkotók célja nem is ez volt, hanem elgondolkodtatni a nézőt. Szinte biztos vagyok abban, hogy nemigen találkoztunk ilyen formában ehhez hasonló kérdésekkel. A mondanivaló tolmácsolásához Gál Tamás játéka is nagyban hozzátesz.
Az előadást kisebb humoros jelenetek tarkítják, amelyben a színészek próbálták eljátszani az Apa és a Mostohalány között lezajlott jelenetet. Mindig újra kell forgatni egy-egy apró hiba miatt, ezzel válik komikussá az előttünk zajló szituáció. Ráadásul ezek még valóságosabbá, emberibbé tették a filmstáb fizikai világát.
A díszlet s benne a tévéképernyők szép összhangban vannak a rendező koncepciójával, ráadásul ennek segítségével még jobban kiemelik az egyes szereplők legdrámaibb pillanatait. Ez a darab végéhez közeledve működik igazán jól. Ekkor játszódnak ugyanis a legerősebb, egyben legkegyetlenebb jelenetek, melyek az óriási vetítővászon segítségével is kreatívan és valóban filmszerűen megrendezettek. Azonban felmerült bennem a kérdés, ilyenkor helyük van-e gyerekeknek a színpadon. A legdurvább pillanatoknak ugyanis a gyermekszereplők fontos résztvevői, még ha nem is szólalnak meg. Az eredeti műből ugyan nehéz, szinte lehetetlen kihúzni őket, de a színpadi megvalósításnál én talán elgondolkoztam volna még egy alternatív megoldáson, ahol nem kell gyerekszínészeket alkalmazni.
Összességében elmondható, hogy bár az alkotóknak nem sikerült tökéletesen teljesíteniük a darab nyújtotta kihívást, mégis belevittek egyedi megoldásokat és nézőpontokat, és rengeteg izgalmas kérdést vetettek fel a körülöttünk lévő valóság(ok)ról, saját identitásunkról és annak képlékenységéről, amelyek egy nézőt sem hagynak hidegen
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
