A Kolcza-tanya. A csíkszentdomokosi Sámuel Szilárd László rajza
A tanyák a 19. században alakultak ki, sepsiszentgyörgyi, rétyi, komollói, laborfalvi, angyalosi, gidófalvi emberek teremtettek itt kitartó kemény munkával életet maguknak és családjaik számára. Ilyen volt a Nájmon-tanya, Nyúl-tanya, Rájmes-tanya, Depner-tanya, Rednik-tanya, Gergely-tanya vagy a Kolcza-tanya. Ez utóbbit Kolcza Sándor, a múlt századi Gidófalva egyik legjobb földbirtokosa hozta létre.
Az 1959-ben meghalt Kolcza Sándor 1868. március 15-én született Gidófalván. Édesapja, Kolcza Dávid (1837–1915) volt, édesanyja Kolcza Mária, sz. Jancsó (1843–1932). Testvére, Károly, korán, 4 éves korában halt el. A Gidófalvi Református Egyház Családkönyvéből megtudjuk, 1881. május 29-én konfirmált, 1897-ben házasodott, első felesége neve nem ismert.
Klára néni emlékezik
Alább a gidófalvi Ungvári (sz. Molnár) Klára emlékeit közöljük Kolcza Sándorról, a családjáról és a tanyájáról. Kolcza Sándor első feleségét a katonasága után hozta ide. Tipikus úrinő volt. Mint gyermekeket, minket nagyon szeretett. Gyermekük nem született. Az biztos, hogy nagyon gazdag családból származhatott. Akkorjában nagy híre volt annak, hogy Kolcza Sándor felesége annyi porcelánedényt hozott magával, hogy teríteni lehetett volna 400 személy részére.
Kolcza Sándor második feleségét Vaska Irmának hívták. Négy gyerekük született: Kolcza Károly, Kolcza Sárika, Kolcza Piroska és Kolcza Lenke. Piroska és Lenke ikrek voltak. De ők már nem élnek.
A Kolcza-tanya hatvan holdon terült el. Angyalos felé, az Akojhát elnevezésű mezőrésszel szemben helyezkedett el, a Sárgásban, és közelebb esett Angyaloshoz, mint Gidófalvához. Ez azzal is magyarázható, hogy ezelőtt a nagyobb gidófalvi gazdák inkább a falutól távolabb eső földeket vásárolták fel, mivel azok sokkal olcsóbbak voltak, mint a faluhoz közeliek.
Kolcza Sándor eredetileg Gidófalván lakott, azon a helyen, ahol napjainkban Albert József lakik. Édesapámtól tudom, hogy amikor a tanyát felépítették, csak azután költöztek innen oda. Sokat jártunk az itteni gyerekekkel a tanyára játszani. A tanya árokkal volt körbevéve, és sok meggy- és cseresznyefa volt ültetve köréje. Rengeteg cseresznyét ettünk ott gyermekként. Nagyon sok háziállatra is emlékszem: lovakra, ökrökre, disznókra, tehenekre, a majorságról nem is beszélve.
Kolcza Sándor szókimondó, magas, szigorú, de szép arcú ember volt. Emlékszem, hogy minket, gyerekeket, amikor meglátott, hogy ott vagyunk a cseresznyésben, mindig figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzunk a gyümölcsfák ágaira, mert ha letörjük, jövőben kevesebbet ehetünk.
A faluban sokat beszéltek a Kolcza-tanyai mulatságokról. Fenn is marad sokáig Kolcza Sándor egyik kijelentése, ami mindig elhangzott az ilyen esemény után: – Ettetek, ittatok eleget, jól laktatok, s most mehettek haza!
Kolcza Sándor jó barátságban volt a gidófalvi Orbán Károllyal. Sokszor volt nálunk családi összejövetelen. Az államosításkor a Kolcza-családnak el kellett hagynia a tanyát, kuláknak nyilvánították és üldözték őket. Visszatértek Gidófalvára, és a Miskolczy-kúriába költöztek be. Több mint egy évet laktak ott.
A tanya épületeibe helybeli családokat költöztettek be. A tanya vaskapuját felhozták ide, Gidófalvára, a Vajna-féle birtokra, amit ugyanúgy, mint a Kolcza-tanyát, a kommunisták elkoboztak.
Kolcza Sándor és családja 1950 körül Sepsiszentgyörgyre költözött, az akkori Szemerjára.
A mintagazda
Az 1800-as évek legvégén a magyar állam előnyös áron tenyészállatokkal, mezőgazdasági gépekkel, vetőmagvakkal segítette a székely gazdaságokat. A falvakon megalakultak a gazdakörök, amelyek keretében gyakran tartottak mezőgazdasági előadásokat, növénytermesztési és állattenyésztési ismereteket adtak át.
Kísérleti állomásokat létesítettek, az éghajlatnak megfelelő, kipróbált magvakat biztosítottak. Kitenyésztették a magyar tarka marhát, mely kitűnő eredményeket hozott hús- és tejhozam terén.
A kitűnő mintagazda, Kolcza Sándor egyike volt azoknak, akik mezőgazdasági előadásokat tartottak a környzező falvakban. 1901. július 8-án a Székely Nemzet hasábjain A Szépmező tagosításáról cikkezik. Ebben a kor „hármas nyomása”, az elmaradott vetésforgó ellen lép fel ma is megszívlelendő érvekkel:
„A legtöbb gazda a tagosítás után is megmaradt a régi, a földet zsaroló, rabló gazdálkodás, a hármas nyomás mellett, s aztán panaszkodik, hogy nem jövedelmez a gazdaság, reá kell fizetnie, amióta tagosították. Nem számol azzal, hogy a birtoknak egyharmad része ott hever mint fekete ugar, s mit még sertésekkel vagy juhokkal sem lehet legalább némileg értékesíteni, mint régen, hol a birtok fekvése, hol pedig kicsinysége miatt. Azaz egyharmadrész így nem jövedelmet eredményez, de kiadást és sok fáradságot okoz.
Hiszen tudvalevő dolog, hogy legalább három szántást kell adni annak a földnek s legalább a felének trágyát, ami pedig munkaidőbe és pénzbe kerül. Azon a földön aztán a jövő évben terem buza, vagy rozs, ami ha jól is sikerül (pedig tiz évben egyszer szokott sikerülni), ugyan mi esik abból a termésből, mely két évet vett igénybe egy-egy évre?”
Id. Kolcza István, az unoka emlékei
Kolcza István vagyok, 1958. június 8-án születtem, Kolcza Károlynak a második szülött fia vagyok. Anyám, Burján Veronika Csíkszeredában született. Van még egy fiútestvérem, akit Károlynak hívnak, és Kisbaconban lakik.
Édesapám későre nősült, amikor én születtem, 45 éves volt. Nehéz gyermekkorom volt, albérletben laktunk Sepsiszentgyörgyön, édesapám mint ács dolgozott az építőtelepen, s mivel kuláknak volt nyilvánítva, üldözték és figyelték. Édesapám ritkán beszélt a Kolcza-tanyáról, félt attól, hogy nehogy beárulja valaki a szekuritáté embereinek, mert akkoriban ilyenről beszélni államellenességnek számított. A kutyáiról, a lovairól emlékezett meg nagy előszeretettel. Mesélte, hogy a tanya sok gyümölcsfával volt beültetve, az egész tanya négyhektáros területen feküdt. Volt egy kút is, ami harminc méterre volt leásva, s amit, amikor a tanya a gidófalvi kollektív gazdaság tulajdonába került, az elpusztult állatok tetemével töltöttek meg az új gazdák. Ugyancsak ők a tanya épületeit lebontották, s annak anyagából házakat építettek. A vaskaput, ami a tanyán volt, az akkori gidófalvi kollektív irodai helyiségeinek a területén állították fel, a Vajna birtokon, ahol a mai napig is ott látható.
A tanyai birtokból csak tíz hektárt kaptunk vissza, a többit, sajnos, a mai napig sem. Igaz, kaptunk három tehenet, abból a sokból, amit akkor csak úgy, egyszerűen elvettek. Volt a tanyán egy sereg juh is, azt is elvették, soha nem adták vissza.
Egyéves lehettem, amikor nagyapám, Kolcza Sándor meghalt. Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy el kellett hagyja a tanyát, és Sepsiszemerjára került, Lenke leányánál lakott, a mai József Attila utcai magánházban. Ott is nagy gazdaság volt, nagy ház, csűr, melléképületek, minden.
Nagyanyámmal együtt a szemerjai református temetőben van elhantolva.
Édesapámtól tudom, hogy nagyanyám „betyár” asszony volt. Egyszer, amikor cséplési időszak volt, befogta a lovat a szekérbe, felült a ló hátára, a revolvert egy szíjjal felerősíttette derekára, és Brassóig ment kenderkötőt szerezni, mert azt csak ott lehetett kapni akkoriban.
A Kolcza-tanyát 12 kutya őrizte. Volt egy Géza nevű szolga, s egyszer a farkas bement a tanyára. Fényes nappal történt mindez, s a kutyák annyira aludtak, hogy nem vették észre, hogy a farkas a tanyán garázdálkodik. Dühében a kutyákat az ostorral megverte.
Ennek a Gézának az volt a természete, hogy ha valamiért megharagudott, fogta magát és elment a tanyáról. Aztán két nap múlva újra visszament. Egyszer apám elküldte vele a kepét a gidófalvi papnak azzal a tanáccsal, hogy ha nem veszi el a pap a kepét, s azt mondja, hogy több kell, akkor menjen el a kocsmába, és igya, zenéltesse el.
A pap nem vette el a kepét, mert többet akart. Géza pedig elment a kocsmába, és két napig a kepepénzt elitta.
A kutyák nagy részét aztán az új tanyalakók megmérgezték, mert azok sem tudták elfogadni azokat gazdájuknak.
Visszaemlékszem még egy érdekes történetre, talán négyéves lehettem, amikor egy este Sepsiszentgyörgyön, a Lázár Mihály utcai házban és annak kicsi szobájában, ahol bérben laktunk, édesapám azt mondta, hogy kutyaugatást hall. Kimentünk a kapuba, s hát valóban egy nagy termetű, de nagyon sovány kutyát láttam ott. Édesapámnak könnyes lett a szeme, a kutya nyakát átölelte, s egy darabig ismételgette, hogy a Vitéz őt megtalálta, s hogy a Vitéz hazajött.
Ma sem tudom megmagyarázni, hogy Vitéz hogyan talált ránk annyi év után, de arra már emlékszem, hogy már másnap nagy gond volt az etetése, hisz mi is nagy szegénységben éltünk akkoriban...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
