Gál Vilmos: Amikor aludt az Isten

2020. október 25., 08:16

Gyulafehérvár felől mentem Zalatnára. Ompolygyepünél, amit a románok Preszákának hívnak, lassítottam, mert kerestem valamit. Nem volt nehéz megtalálnom, az országút bal oldalán néhány hatalmas fa árnyékából is kitűnt a magas obeliszk. Eredeti feliratainak nagy részét már régen levésték. Ma már csupán a PAX szó és az 1848–1898-as évszám olvasható a köveken. Megálltam, és elmondtam egy imát a hétszáz magyar és német lelki üdvéért, akiket ezen a réten mészároltak le az 1848. október 24-re virradó reggel. Román jobbágyok gyilkolták le őket, akiket némely rossz papjuk azzal nyugtatott: „Ne féljetek, alszik az Isten.”

A zalatnai áldozatok emlékműve – Forrás: Wikipédia

Az Erdélyi Fejedelemség 1848-ban a Habsburg Birodalom tartománya volt. A 12 pont forradalmi követelései között nem véletlenül szerepelt tizenkettedikként: Unio. Unió Erdéllyel. Nem csupán a márciusi ifjak gondolták így: az áprilisi törvények VII. cikkelye kimondta a két országrész egyesülését, amelyet V. Ferdinánd király szentesített, és az erdélyi Országgyűlés is elfogadott.

Ezt azonban egyáltalán nem nézték jó szemmel sem a szászok, sem a románok, és az erdélyi generalkommandó (főhadparancsnokság) vezetőjének, Anton Puchner tábornoknak az iránymutatásai alapján, az osztrák kamarillapolitika érdekeit követve, mindent megtettek a magyar egyesülés, illetve a szabadságharc győzelme ellenében.

Erdély etnikai összetétele már ekkor sem kedvezett a magyaroknak (a kutatások alapján 1850-ben Erdély lakosságának 58 százaléka volt román, 27 százaléka magyar), és a románság azért küzdött, hogy őket is elismerjék negyedik államalkotó nemzetként a magyar, a székely és a szász mellett. A románság jelentős része ebben az időszakban jobbágysorban élt, nemzetiségi mozgalmuk élére szűk értelmiségi elitjük radikális, fiatal politikusai álltak, szorosan együttműködve a görögkeleti egyház vezetőivel. Nemzetiségi mozgalmuk centruma Alsó-Fehér vármegye volt, ahol a lakosság döntő többségét alkották, és politikai-vallási központjukban, Balázsfalván április és szeptember között három jelentős, egyre radikálisabb, egyre inkább a magyarokkal szembenálló népgyűlést tartottak, több tízezer felfegyverkezett román részvételével.

A magyarok ellen hangolt román jobbágyok ellenálltak az erdélyi országgyűlés határozatainak, és megtagadták újoncállítási kötelezettségeiket, uradalmi földeket foglaltak el. Ennek következtében előbb Mihálcfalván, majd Aranyoslónán is ellenszegültek a kivezényelt katonaságnak, akik belelőttek a fenyegetően fellépő tömegbe (a két helyszínen összesen 25 román halt meg). Ezek az események tovább növelték a feszültséget, amely végül etnikai színezetű polgárháborúba torkollt. A Balázsfalván létrehozott Román Nemzeti Comité 15 prefektet állított 100-100 román falu élére, akik katonai és közigazgatási feladatokat is elláttak. Megkezdődött a román parasztok légiókba szervezése, felfegyverzése, és előbb kisebb, szórványos gaztetteket követtek el a magyarok kárára, amelyeket egyre kegyetlenebb vérengzések követtek. Az első tömeges mészárlás Kisenyeden történt, ahol 175 magyart, nem csupán férfiakat, hanem gyermekeket, nőket, idős embereket vegyesen, szörnyű kínzások közepette mészároltak le október közepén.

Ezt követte az október 23-ról 24-re virradó éjjel a zalatnai civil lakosság legyilkolása a Preszáka melletti mezőn.

Zalatna akkoriban az erdélyi aranybányászat egyik központja volt, gazdasági jelentősége miatt a bányauradalom közvetlenül a bécsi kincstár alá tartozott. Lakói jómódú magyarok, illetve betelepült németek és örmények voltak, akik főként a bányakapitányság kötelékében dolgoztak. A lakosok száma mintegy 2500 főt tett ki. A környező falvak lakossága színromán volt, akik Avram Iancu topánfalvi prefektúrája alá tartoztak. Az alá az Avram Iancu alá, akiből a román történelem legnagyobb népi hősét faragta a román politika.

Október 23-án reggel több ezer felfegyverzett román vette körül Zalatnát. Felszerelésük szegényes volt ugyan (kevés lőfegyverrel rendelkeztek, általános fegyverük a lándzsa), de hatalmas túlerőben voltak. A várost csupán kétszáz puskával felfegyverzett, ám harci tapasztalattal nem rendelkező nemzetőr védte. Petru Dobra, Avram Iancu egyik alvezére vezette a csapatokat, aki eredeti szakmája szerint zalatnai ügyvéd, kincstári írnok volt. Zalatna védelmét a nemzetőrparancsnok Nemegyei János irányította, aki civilben a bányát igazgatta. A román felkelők azt követelték, hogy szedjék le a magyar zászlókat, és a nemzetőrség tegye le a fegyvereit. Nemegyei nehezen döntött. Végül úgy ítélte meg, hogy túl kevés a fegyveres ereje megvédelmezni a várost, és elfogadta a feltételeket.

Amint a két fél kiegyezett, a román felkelők még nagyobb tömegben nyomultak be a városba. Lándzsáik hegyén szalmatekercsek égtek. Nyilvánvaló volt, hogy gyújtogatni készülnek. Azonban a bányapénztár előtt összegyűlt magyar nemzetőrség még fegyverben állt. Miután az egyik nemzetőrtisztet lábon lőtte egy román, a nemzetőrök a tömegbe lőttek, mire a felkelők kifutottak Zalatnáról.

Nemegyei ekkor végzetes lépésre szánta el magát. Zalatna házai már több helyen lángra kaptak, és úgy tűnt, hogy a város a tűz martalékává lesz, maradni és itt védekezni lehetetlennek tűnt. A parancsnok ezért összegyűjtötte a magyar és a német lakosság nagy részét (sokan otthon maradtak, és elbújtak a házak pincéiben, illetve a környező erdőkben), és megindult velük Gyulafehérvár felé. Petrosánnál azonban a felkelők eltorlaszolták a szűk utat, és a nemzetőrség átadta a fegyvereit. A románok csalárdul azt ígérték a zalatnaiaknak, hogy bántódás nélkül elvezetik őket Gyulafehérvárra. Gyalogszerrel ment tovább az egyre hűvösebb októberi estében öreg, asszony és gyerek. Amint rájuk sötétedett, a preszákai mezőre kísérték őket, hogy ott éjszakázzanak. A román felkelők az éj sötétjét kihasználva sok gazdagnak vélt zalatnai polgárt elvonszoltak. Levetkőztették, kifosztották őket, és már ekkor többeket agyonvertek, nőket gyaláztak meg. A lerészegedett őrség még egymással is ölre ment a zsákmány felett. Hajnalban aztán Dobra parancsára felsorakoztatták a meggyötört, rettegő tömeget, majd minden oldalról rájuk támadtak, és lándzsákkal, fejszékkel, dorongokkal lemészárolták őket. Rövidesen 645 zalatnai teteme borította a preszákai mezőt. Csupán 140 ember élte túl az embertelen gyilkolást, őket a méhesi ortodox pópa mentette meg, aki elhíresztelte, hogy Gyulafehérvárról tiltó parancs érkezett. Közben a városban is sokan meghaltak a rejtőzködők közül, akiket a fosztogatók megtaláltak és a helyszínen megöltek.

A preszákai obeliszket egykor Lukács Béla országgyűlési képviselő állíttatta, aki csecsemőként, román dajkájának köszönhetően a családjából egyedüliként élte túl azokat a napokat, amikor aludt az Isten.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)