Gál Vilmos: Amikor elaludt az Isten II. (Nagyenyed)

2020. november 12., 22:50

Axente Sever, valódi nevén Ioan Raţiu-Baţiu napóleoni pózban állt a csombordi templomdombon, és csak ennyit mondott: „Enyednek pusztulnia kell!” 1849. január 8-án este történt mindez, és a lármatüzek felgyulladtak a hegytetőkön, majd megszólaltak a Nagyenyedet körölvevő román falvak templomainak harangjai. Ioan Raţiu-Baţiu, aki a Sever (szigorú) nevet vélt dákoromán ősei tiszteletére vette fel, Anton Puchner utasítását követte. Erdély főhadparancsnoka ugyanis nem sokkal előbb a következő mondatot üzente román alattvalóinak: Nagyenyedet katonailag el kell pusztítani.

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot 1622-ben alapította a fejedelem, az egyetemes magyarság egyik leghíresebb és legrégebbi oktatási intézménye (A kollégium képe 1905-ben) – Forrás: Wikipédia

Ioan Raţiu-Baţiu görögkatolikus papnak készült, ám kicsapták a papneveldéből, mert a magyarok ellen lázított, és a magyarbarát Ioan Lemeni püspök ellen hangolta a társait. A Román Nemzeti Komité 1848 szeptemberében, Balázsfalván Küküllő menti prefektnek nevezte ki a radikális, 27 éves fiatalembert. A szigorú prefekt megszervezte az alá tartozó terület románságát, és már 1848 őszén brutális magyarirtások tapadtak a kezéhez. Felkelői végeztek mintegy 700 kisenyedi, nagylaki, (boros)krakkói, (boros) benedeki, sárdi, magyarigeni, marosújvári, forrói magyarral. Ekkor azonban a környék népe Vay Miklós kormánybiztoshoz fordult segítségért, aki nemzetőr, huszár és honvédcsapatokat küldött Nagyenyedre. Az alakulatok száma még az ezer főt sem érte el, ám gyorsan mozogva sorra porolták el a számra sokszor öt-tízszeres túlerőben lévő román felkelőket Székelykocsárdnál, Marosszentkirálynál, Csombordnál, Mindszentnél. A megtorló hadjárat központja Nagyenyed volt, és minden bizonnyal emiatt fogadott vérbosszút Enyed ellen Axente Sever. 1848 decemberében Józef Bem vette át az erdélyi magyar haderő parancsnokságát, aki Kolozsvártól keletre irányította csapatait, hogy kapcsolatot teremtsen a székelyekkel. A reguláris csapatokat kivonták Nagyenyed térségéből, csupán nemzetőrök maradtak a városban. Nagyobb katonai egység a legközelebb Tordán állomásozott Czetz János alezredes parancsnoksága alatt, ám számára is megjött a parancs Bemtől: rövidesen induljon el Medgyes felé.

Nagyenyed végveszélybe került, és hiába kért katonai segítséget Tordáról és Kolozsvárról, nem kapott. Fegyvert fogni képes férfilakosságának egy része pedig már nemzetőrként, honvédként szolgált, messze a várostól.

Ekkor, január 8-án 8-10 ezer román ereszkedett le a környező hegyekből, és Axente Sever parancsára megrohanta a várost, amelyben a lakosság halálfélelemben töltötte az utolsó napjait.

Enyeden ugyan már ott volt egy román prefekt, Prodan (az osztrák Wardener tábornok nevezte ki Enyed katonai parancsnokává), aki még az utolsó órákban is arról biztosította az eléje járuló Viskóczi Henrik minorita zárdafőnököt és társait, hogy nyugodjanak meg, ő és az emberei szavatolják a magyarok biztonságát. Mindez azonban hazugságnak bizonyult. A lakosság egy része otthonaiban aludt, néhány százan viszont a minorita rendházban gyűltek össze, kevesebben a tímárcéh épületében, illetve a vár épületeiben várták a reggelt.

Este 11 órakor a felhergelt román felkelők minden irányból megrohanták a várost. Gyújtogatni kezdtek, majd házról házra jártak, fosztogattak, és közben akit értek, szörnyű kínzások között kivégeztek. A nőket megerőszakolták, majd nemi szervükbe lándzsát döftek, a kisgyermekeket lábuknál fogták meg, és fejüket a falhoz csapták. A férfiak lábát, kezét fűrészekkel vágták le, és hagyták őket elvérezni. A szörnyűségekről számos leírás született a túlélő szemtanúk tollából, sok esetben név szerint említik a szemük láttára kivégzett rokonaikat, barátaikat.

A 4800 fő lakosú városból sokaknak sikerült a vérengzés zűrzavarában elmenekülni. Ám sokan menekülés közben, az erdőben és a szőlőhegyeken fagytak halálra, ugyanis hiányos öltözékben futottak el otthonról, és azokban a napokban mínusz húsz fok alá kúszott a hőmérséklet, rettentő hideg volt.

A fosztogatás és a mészárlás még két napig folyt a városban, mire Tordáról egy kicsiny, de elszánt nemzetőrcsapat érkezett (honvédekkel és huszárokkal kiegészülve), Inczédy őrnagy vezetésével. Közöttük sok enyedi férfival, akik a szeretteiket akarták felkutatni. Bejutottak a városba, és lassú menetben, folyamatosan harcolva sikerült megmenteniük a túlélők egy részét, mintegy háromszáz embert. Január 16-án Czetz egy nagyobb csapatot küldött a túlélők felkutatására. Több mint ezer bujkáló magyart sikerült összegyűjteniük. A kutatások szerint a vérengzésben mintegy nyolcszáz magyart öltek meg a román felkelők, de legalább ugyanannyian fagytak halálra menekülés közben. Az áldozatok száma még ma sem tisztázott. A történészek 1500-2000 főre becsülik a halottak számát. A vérengzés mellett szót kell ejteni arról is, hogy a vandálok felgyújtották a híres református kollégiumot, amelynek régi szárnya teljesen elpusztult. Megsemmisült az 50 ezer kötetes könyvtár, valamint a természetrajzi gyűjtemény is.

Nagyenyed kirablásában a szászok a szégyenletes orgazda szerepét játszották. A beszámolók szerint számtalan megrakott szekérrel vitték a román felkelőktől olcsón megvásárolt, rabolt ingó vagyont a közeli szász falvakba és városokba.

Az erdélyi polgárháború magyar áldozatainak száma még ma sem tisztázott. A népirtásnak tekinthető, hónapokon át tartó vérengzésben 8-10 ezer magyar halt meg a kutatók szerint.

Axente Sever érdemei elismeréséül 1851-ben megkapta a Ferenc József Lovagrend nagykeresztjét, az osztrák arany érdemkeresztet, valamint I. Miklós cártól a Szent Anna keresztet. Schwarzenberg herceg ajánlására 630 forintos évjáradék illette. Boroskrakkói birtokán halt meg békésen, 85 éves korában.

Szülőfaluját (Asszonyfalvát) ma Axente Severnek hívják. Nagyenyeden szobrot emeltek tiszteletére büszke román utódai. Annak az embernek a tiszteletére, akinek mintegy kétezer nagyenyedi és hegyaljai magyar vére szárad a lelkén.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)