Az alábbi dolgozat szándék szerint kismonográfia, hogy terjedelem és műfaj tekintetében némileg pontosítsunk, tárgya Gion Nándor (1941–2002) életművének áttekintő, monografikus bemutatása. Ha Gion Nándor opusát az első saját neve alatt megjelent írásától (Helyzetjelentés, 1962. november 8.) haláláig (2002. augusztus 27.) számítjuk, akkor az mintegy negyven esztendőt tesz ki, de helyesebb talán, ha Gion alkotói életútját nem években, hanem műveiben mérjük. Az első, a válogatott és gyűjteményes köteteket számítva, s mellőzve a második s többedik megjelenéseket, illetve műveinek fordításait. Akkor ez a lazán vett húsz kötetet megtöltő anyag mintegy négyezer könyvoldalnyit tesz ki, amihez hozzá kell adni a kötetekben nem, de folyóiratokban és lapokban megjelent novellákat, tanulmányokat, kritikákat, publicisztikai írásokat, naplójegyzeteket és interjúkat, illetve sehol meg nem jelent dráma-, film-, hang- és tévéjátékokat, s akkor körülbelül ötezer könyvoldalnyi terjedelemmel kell számolni, melyek monografikus feldolgozását az sem teszi könnyebbé, hogy alapfokon prózaíróról van szó, következésképpen novellákkal és regényekkel kell foglalkoznia annak, aki erre a feladatra vállalkozik. Ezt azonban jelentős mértékben megkönnyíti az a tény, hogy Gion szövegeinek nagyon nagy hányada elérhető, megszerezhető, ez alól némi kivételt a filmforgatókönyvek, hang- és tévéjátékok képeznek, vagyis azok a művek, amelyek Gion Nándor opusában másodlagosak, lévén, hogy ezeket az író, egyedül vagy másokkal közösen, regényekből, novellafüzérekből vagy novellákból adaptálta.
A szövegkorpusz tehát lényegében adott, s a hagyatékban sincs eddig meg nem jelent nagyobb mű, kivéve egy – tudomásom szerint – publikálatlan szöveget, cím nélküli, a szereplők nevéből ítélve történelmi tárgyú hangjátékot, ellenben tartalmaz kéz-, illetve gépiratos kötetkompozíciókat és novellákat, már közölt naplórészleteket, több irodalmi s technikai forgatókönyvet, filmnovellákat és -szinopszisokat, hangjátékokat, néhányat szerb, illetve francia fordításban.
Az életmű szövegeinek elérhetősége azonban nem jelenti eleve az opus problémamentes monografikus feldolgozását is. Erre többféle strukturális lehetőség kínálkozik. Elsősorban a könyvről könyvre való haladás, amit azonban megkérdőjelez, hogy az életmű egyik központi pontját, szövegfennsíkját jelentő regénytrilógia első két kötetét (Virágos Katona, Rózsaméz) húsz, illetve huszonöt évvel később követi csak a harmadik és negyedik kötet (Ez a nap a miénk, Aranyat talált). S ha betartjuk a megjelenések időpontját, akkor különben, még ha lazán is, összetartozó kötetek távol kerülnek egymástól. De gondot jelenthet az is, hogy Gion egész életművét ugyanazok a motívumok szövik át, illetve hogy regényeinek, novelláinak szereplői többször, több műben is fel-feltűnnek. Nyilván ez utóbbiból, a motívumok és a szereplők ismétlődő előfordulásából adódhatna a motívumok és a szereplők szerinti áttekintés. Bármennyire is vonzónak tűnik azonban a motívum- és szereplőcentrikus áttekintés elkészítése, véleményem szerint erre csak azután kerülhetne sor, ha már elkészült egy hagyományos, lineáris vagy szinte lineárisnak mondható változat. De elképzelhető még néhány változat. Az például, amit az életműkiadás gondozójának (Füzi László, 2007) tanulmánya sugall, miszerint „Gion Nándor életműve három nagy vonulatból áll: egyrészt a Virágos Katona címmel elindított négyrészes regényciklusból, másrészt A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért vagy Az angyali vigasság című kötetekkel jellemezhető gyermektörténetekből, amelyek nyilvánvalóan nem gyermektörténetek, hiszen egy közösség életéről, általános emberi értékeiről beszélnek, harmadrészt pedig nem elképzelhető, hanem úgymond kortárs, azaz a mindenkori jelenről beszélő elbeszélésekből, ciklusokból, regényekből.” Követendő feldolgozási elvként ez az önmagában érdekes s többnyire helytálló hármasság sem fogadható el, mert több művet, két regényt (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb) és két ifjúsági regényt (Engem nem úgy hívnak, Postarablók) nem lenne egyszerű bármelyik vonulatba sorolni. Mivel jelenleg éppen folyamatban van a Noran Kiadónál az életmű megjelentetése, felmerült bennem annak a gondolata is, hogy az opus monografikus feldolgozása során követem az öt kötetre tervezett vállalkozást, mely szerint az első, 2007-ben megjelent kötet a tetralógia regényeit tartalmazza, a megjelenés előtt álló többi közül a másodikban négy további regény (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb, Börtönről álmodom mostanában, Izsakhár) kapna helyet, a harmadikban a négy ifjúsági regény (Engem nem úgy hívnak, Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért) mellett talán bizonyos fenntartásokkal ebbe a műfajcsoportba sorolható kisregény (Zongora a fehér kastélyból), amely eddig csak folyóiratban volt olvasható (Forrás, 2003/4.), illetve rádióban hangzott el (Kossuth rádió, 1996. január 30-ától), valamint Burai J. meg társai által, akik a Kárókatonák…-nak és a Sortűzben…-nek is szereplői, ciklussá szerveződő novelláskötet (Az angyali vigasság) jelenne meg, a negyedik kötet az összegyűjtött elbeszéléseket tartalmazná, beleértve az önálló köteteket (Ezen az oldalon, Olyan, mintha nyár volna, Mint a felszabadítók, Mit jelent a tök alsó?) és kötetekben eddig még nem publikáltakat – szép számmal van belőlük –, míg az ötödik, eddig kevésbé körvonalazott kötetben a naplók, interjúk és egyéb írások, feltehetőleg tanulmányok, kritikák, publicisztika (nyilván óhatatlanul a rádiós műsorokban elhangzott, ma már begyűjthetetlen szövegek nélkül) s talán egyik-másik tévé- vagy hangjáték kapna helyet. Ez a struktúra azonban inkább a kiadói/olvasói igényeknek felel meg, s nem alkalmas az opus monografikus áttekintésére.
A felmerült lehetőségek közül a mellett döntöttem, amely részben követi a kötetek időbeli megjelenését, részben pedig műfajcsoportokba tömörít néhány művet. Az első két kötet (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb) után megszakítom a megjelenés lineáris menetét, s előbb az elbeszélésfüzérnek nevezett Ezen az oldalon című kötet kap egy fejezetnyi figyelmet, majd helyszín és szereplők tekintetében ehhez kötődő Családi legendárium – szenttamási saga gyűjtőcím alatt négy regénnyel (Virágos Katona, 1973; Rózsaméz, 1976; Ez a nap a miénk, 1997; Aranyat talált, 2002) foglalkozom. A sort, a műfajnál maradva, további két regénnyel folytatom, a Gion újvidéki korszakát záró Börtönről álmodom mostanában (1990) és a pesti korszakát nyitó Izsakhár cíművel (é. n.; 1995). A „felnőtt”-regények után az ifjúsági regények tömbjében kerül sor nemcsak a hagyományosan idetartozó négy regény (Engem nem úgy hívnak, 1970; Postarablók, 1972; A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977; Sortűz egy fekete bivalyért, 1982), hanem – immár az életműkiadás elvét követve – Az angyali vigasság (1985) és a Zongora a fehér kastélyból (2003) című szövegek bemutatására is. Ezt követően foglalkozom az újvidéki (Olyan, mintha nyár volna, 1974) és a pesti (Mint a felszabadítók, 1996; Mit jelent a tök alsó?, 2004) novelláskötetekkel, valamint a válogatott novellákat tartalmazó (Jéghegyen, szalmakalapban, 1998), csak itt megjelent szövegeivel. Végezetül néhány mondat erejéig a naplókról és az interjúkról írok. A filmforgatókönyvekről, elsősorban a megjelent kritikák alapján, továbbá a rádió- és tévéjátékokról az adott első, prózai változat tárgyalásakor kellene szólni, de ettől ezúttal eltekintek, a kézirat kiadásra alkalmas változatában azonban röviden foglalkozni fogok velük. Az életmű áttekintését egy rövid összefoglaló zárja, melyben a Gion-próza legjellegzetesebb jegyeit veszem számba. Ez a mottóként választott tárcával (Hófalak között) – amely megítélésem szerint tartalmazza majd a gioni prózaírás több fontos elemét, ismérvét – egyúttal mintegy keretbe is zárja az életmű monografikus áttekintését. A dolgozatot a felhasznált munkák bibliográfiája és függelékként a Gion-művek jegyzéke zárja.
A szerzői szövegek mellett a szekunder irodalomnak nevezett tanulmányok és kritikák jelentik azt a korpuszt, amire a dolgozat írásakor támaszkodom. Amint a szinte teljességre törekvő bibliográfia tanúsítja, a Gion-életmű recepciója gazdag, sok szerző számos tanulmányban, kritikában foglalkozott/foglalkozik az opusszal, az egyes kötetekkel éppúgy, mint összefoglaló módon egy-egy szereplővel vagy motívumvizsgálatként. A hivatkozásokon, idézeteken túl igen tanulságos számba venni a művek és az opus kritikai visszhangját. Annak ellenére, hogy sok írás foglalkozik Gion műveivel, az írások száma nincs arányban a várt, remélt színvonallal. Vajdaságban, ahol Gion itteni korszakának köteteivel rendszeresen foglalkozott a kritika, olyan értő irodalmárok írtak Gion köteteiről, mint Bori Imre, Bányai János, Utasi Csaba, Herceg János, Juhász Erzsébet, Toldi Éva, Bence Erika, addig sajnos Magyarországon elsősorban azok a kritikusok foglalkoztak/nak a Gion-opusszal, akik dicséretesen fontosnak tartották, tartják a határon túli magyar irodalmak szemlézését: Pomogáts Béla, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, Görömbei András, Elek Tibor, Varga Lajos Márton, Pécsi Györgyi stb., de akik, megítélésem szerint, nem tartoznak a magyar kritikaírás legszűkebb elitjéhez. Ettől függetlenül mind a vajdasági, mind pedig a magyarországi kritikák, éppen úgy, mint Gion naplójegyzetei és interjúi, kivétel nélkül igen hasznosak és tanulságosak voltak munkámban. Minden szerzőnek, aki Gionról írt, köszönettel tartozom, meg azoknak is, akik érdeklődéssel figyelték az anyaggal való küzdelmemet, és tanácsokkal, fontos információkkal, újabb ismeretekkel segítettek (Ilia Mihály, Füzi László, Bányai János, Utasi Csaba, Árpás Károly és mások).
Munkámat az NKA Igazgatósága alkotói ösztöndíjjal támogatta, amit szintén köszönök.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
