Az alábbi dolgozat szándék szerint kismonográfia, hogy terjedelem és műfaj tekintetében némileg pontosítsunk, tárgya Gion Nándor (1941–2002) életművének áttekintő, monografikus bemutatása. Ha Gion Nándor opusát az első saját neve alatt megjelent írásától (Helyzetjelentés, 1962. november 8.) haláláig (2002. augusztus 27.) számítjuk, akkor az mintegy negyven esztendőt tesz ki, de helyesebb talán, ha Gion alkotói életútját nem években, hanem műveiben mérjük. Az első, a válogatott és gyűjteményes köteteket számítva, s mellőzve a második s többedik megjelenéseket, illetve műveinek fordításait. Akkor ez a lazán vett húsz kötetet megtöltő anyag mintegy négyezer könyvoldalnyit tesz ki, amihez hozzá kell adni a kötetekben nem, de folyóiratokban és lapokban megjelent novellákat, tanulmányokat, kritikákat, publicisztikai írásokat, naplójegyzeteket és interjúkat, illetve sehol meg nem jelent dráma-, film-, hang- és tévéjátékokat, s akkor körülbelül ötezer könyvoldalnyi terjedelemmel kell számolni, melyek monografikus feldolgozását az sem teszi könnyebbé, hogy alapfokon prózaíróról van szó, következésképpen novellákkal és regényekkel kell foglalkoznia annak, aki erre a feladatra vállalkozik. Ezt azonban jelentős mértékben megkönnyíti az a tény, hogy Gion szövegeinek nagyon nagy hányada elérhető, megszerezhető, ez alól némi kivételt a filmforgatókönyvek, hang- és tévéjátékok képeznek, vagyis azok a művek, amelyek Gion Nándor opusában másodlagosak, lévén, hogy ezeket az író, egyedül vagy másokkal közösen, regényekből, novellafüzérekből vagy novellákból adaptálta.
A szövegkorpusz tehát lényegében adott, s a hagyatékban sincs eddig meg nem jelent nagyobb mű, kivéve egy – tudomásom szerint – publikálatlan szöveget, cím nélküli, a szereplők nevéből ítélve történelmi tárgyú hangjátékot, ellenben tartalmaz kéz-, illetve gépiratos kötetkompozíciókat és novellákat, már közölt naplórészleteket, több irodalmi s technikai forgatókönyvet, filmnovellákat és -szinopszisokat, hangjátékokat, néhányat szerb, illetve francia fordításban.
Az életmű szövegeinek elérhetősége azonban nem jelenti eleve az opus problémamentes monografikus feldolgozását is. Erre többféle strukturális lehetőség kínálkozik. Elsősorban a könyvről könyvre való haladás, amit azonban megkérdőjelez, hogy az életmű egyik központi pontját, szövegfennsíkját jelentő regénytrilógia első két kötetét (Virágos Katona, Rózsaméz) húsz, illetve huszonöt évvel később követi csak a harmadik és negyedik kötet (Ez a nap a miénk, Aranyat talált). S ha betartjuk a megjelenések időpontját, akkor különben, még ha lazán is, összetartozó kötetek távol kerülnek egymástól. De gondot jelenthet az is, hogy Gion egész életművét ugyanazok a motívumok szövik át, illetve hogy regényeinek, novelláinak szereplői többször, több műben is fel-feltűnnek. Nyilván ez utóbbiból, a motívumok és a szereplők ismétlődő előfordulásából adódhatna a motívumok és a szereplők szerinti áttekintés. Bármennyire is vonzónak tűnik azonban a motívum- és szereplőcentrikus áttekintés elkészítése, véleményem szerint erre csak azután kerülhetne sor, ha már elkészült egy hagyományos, lineáris vagy szinte lineárisnak mondható változat. De elképzelhető még néhány változat. Az például, amit az életműkiadás gondozójának (Füzi László, 2007) tanulmánya sugall, miszerint „Gion Nándor életműve három nagy vonulatból áll: egyrészt a Virágos Katona címmel elindított négyrészes regényciklusból, másrészt A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért vagy Az angyali vigasság című kötetekkel jellemezhető gyermektörténetekből, amelyek nyilvánvalóan nem gyermektörténetek, hiszen egy közösség életéről, általános emberi értékeiről beszélnek, harmadrészt pedig nem elképzelhető, hanem úgymond kortárs, azaz a mindenkori jelenről beszélő elbeszélésekből, ciklusokból, regényekből.” Követendő feldolgozási elvként ez az önmagában érdekes s többnyire helytálló hármasság sem fogadható el, mert több művet, két regényt (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb) és két ifjúsági regényt (Engem nem úgy hívnak, Postarablók) nem lenne egyszerű bármelyik vonulatba sorolni. Mivel jelenleg éppen folyamatban van a Noran Kiadónál az életmű megjelentetése, felmerült bennem annak a gondolata is, hogy az opus monografikus feldolgozása során követem az öt kötetre tervezett vállalkozást, mely szerint az első, 2007-ben megjelent kötet a tetralógia regényeit tartalmazza, a megjelenés előtt álló többi közül a másodikban négy további regény (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb, Börtönről álmodom mostanában, Izsakhár) kapna helyet, a harmadikban a négy ifjúsági regény (Engem nem úgy hívnak, Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért) mellett talán bizonyos fenntartásokkal ebbe a műfajcsoportba sorolható kisregény (Zongora a fehér kastélyból), amely eddig csak folyóiratban volt olvasható (Forrás, 2003/4.), illetve rádióban hangzott el (Kossuth rádió, 1996. január 30-ától), valamint Burai J. meg társai által, akik a Kárókatonák…-nak és a Sortűzben…-nek is szereplői, ciklussá szerveződő novelláskötet (Az angyali vigasság) jelenne meg, a negyedik kötet az összegyűjtött elbeszéléseket tartalmazná, beleértve az önálló köteteket (Ezen az oldalon, Olyan, mintha nyár volna, Mint a felszabadítók, Mit jelent a tök alsó?) és kötetekben eddig még nem publikáltakat – szép számmal van belőlük –, míg az ötödik, eddig kevésbé körvonalazott kötetben a naplók, interjúk és egyéb írások, feltehetőleg tanulmányok, kritikák, publicisztika (nyilván óhatatlanul a rádiós műsorokban elhangzott, ma már begyűjthetetlen szövegek nélkül) s talán egyik-másik tévé- vagy hangjáték kapna helyet. Ez a struktúra azonban inkább a kiadói/olvasói igényeknek felel meg, s nem alkalmas az opus monografikus áttekintésére.
A felmerült lehetőségek közül a mellett döntöttem, amely részben követi a kötetek időbeli megjelenését, részben pedig műfajcsoportokba tömörít néhány művet. Az első két kötet (Kétéltűek a barlangban, Testvérem, Joáb) után megszakítom a megjelenés lineáris menetét, s előbb az elbeszélésfüzérnek nevezett Ezen az oldalon című kötet kap egy fejezetnyi figyelmet, majd helyszín és szereplők tekintetében ehhez kötődő Családi legendárium – szenttamási saga gyűjtőcím alatt négy regénnyel (Virágos Katona, 1973; Rózsaméz, 1976; Ez a nap a miénk, 1997; Aranyat talált, 2002) foglalkozom. A sort, a műfajnál maradva, további két regénnyel folytatom, a Gion újvidéki korszakát záró Börtönről álmodom mostanában (1990) és a pesti korszakát nyitó Izsakhár cíművel (é. n.; 1995). A „felnőtt”-regények után az ifjúsági regények tömbjében kerül sor nemcsak a hagyományosan idetartozó négy regény (Engem nem úgy hívnak, 1970; Postarablók, 1972; A kárókatonák még nem jöttek vissza, 1977; Sortűz egy fekete bivalyért, 1982), hanem – immár az életműkiadás elvét követve – Az angyali vigasság (1985) és a Zongora a fehér kastélyból (2003) című szövegek bemutatására is. Ezt követően foglalkozom az újvidéki (Olyan, mintha nyár volna, 1974) és a pesti (Mint a felszabadítók, 1996; Mit jelent a tök alsó?, 2004) novelláskötetekkel, valamint a válogatott novellákat tartalmazó (Jéghegyen, szalmakalapban, 1998), csak itt megjelent szövegeivel. Végezetül néhány mondat erejéig a naplókról és az interjúkról írok. A filmforgatókönyvekről, elsősorban a megjelent kritikák alapján, továbbá a rádió- és tévéjátékokról az adott első, prózai változat tárgyalásakor kellene szólni, de ettől ezúttal eltekintek, a kézirat kiadásra alkalmas változatában azonban röviden foglalkozni fogok velük. Az életmű áttekintését egy rövid összefoglaló zárja, melyben a Gion-próza legjellegzetesebb jegyeit veszem számba. Ez a mottóként választott tárcával (Hófalak között) – amely megítélésem szerint tartalmazza majd a gioni prózaírás több fontos elemét, ismérvét – egyúttal mintegy keretbe is zárja az életmű monografikus áttekintését. A dolgozatot a felhasznált munkák bibliográfiája és függelékként a Gion-művek jegyzéke zárja.
A szerzői szövegek mellett a szekunder irodalomnak nevezett tanulmányok és kritikák jelentik azt a korpuszt, amire a dolgozat írásakor támaszkodom. Amint a szinte teljességre törekvő bibliográfia tanúsítja, a Gion-életmű recepciója gazdag, sok szerző számos tanulmányban, kritikában foglalkozott/foglalkozik az opusszal, az egyes kötetekkel éppúgy, mint összefoglaló módon egy-egy szereplővel vagy motívumvizsgálatként. A hivatkozásokon, idézeteken túl igen tanulságos számba venni a művek és az opus kritikai visszhangját. Annak ellenére, hogy sok írás foglalkozik Gion műveivel, az írások száma nincs arányban a várt, remélt színvonallal. Vajdaságban, ahol Gion itteni korszakának köteteivel rendszeresen foglalkozott a kritika, olyan értő irodalmárok írtak Gion köteteiről, mint Bori Imre, Bányai János, Utasi Csaba, Herceg János, Juhász Erzsébet, Toldi Éva, Bence Erika, addig sajnos Magyarországon elsősorban azok a kritikusok foglalkoztak/nak a Gion-opusszal, akik dicséretesen fontosnak tartották, tartják a határon túli magyar irodalmak szemlézését: Pomogáts Béla, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, Görömbei András, Elek Tibor, Varga Lajos Márton, Pécsi Györgyi stb., de akik, megítélésem szerint, nem tartoznak a magyar kritikaírás legszűkebb elitjéhez. Ettől függetlenül mind a vajdasági, mind pedig a magyarországi kritikák, éppen úgy, mint Gion naplójegyzetei és interjúi, kivétel nélkül igen hasznosak és tanulságosak voltak munkámban. Minden szerzőnek, aki Gionról írt, köszönettel tartozom, meg azoknak is, akik érdeklődéssel figyelték az anyaggal való küzdelmemet, és tanácsokkal, fontos információkkal, újabb ismeretekkel segítettek (Ilia Mihály, Füzi László, Bányai János, Utasi Csaba, Árpás Károly és mások).
Munkámat az NKA Igazgatósága alkotói ösztöndíjjal támogatta, amit szintén köszönök.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Szarvas Gábor nyelvész ironikusan így kezdi önéletrajzát: „Születtem 1832. március 22-én Adán, Bács megyében, anyámtól. Apám törvényes, céhbeli kovács volt, anyám kovácsné. Laktunk a nagy kocsmának vizávi, melynek bora, amint emlékszem, híres volt a Tisza-víz-ízéről.” Ada kisváros (ma Szerbia) Kelet-Bácska középső részén, a Tisza folyó jobb partján fekszik Zentától 15, Óbecsétől 20 kilométerre. A város neves szülöttje Szarvas Gábor nyelvész, a nemrég 150. születésnapját ünneplő nyelvészeti folyóirat, a Magyar Nyelvőr első legendás szerkesztője.
Apró korában, úgy 3-4 évesen, az ember még igyekszik lefülelni a felnőttek beszédét. Megragadnak nevek, jellegzetes kifejezések, szavak, egyegy pillanathoz kapcsolódó megjegyzések, illatok, családi csevejekből kihallott aranyköpések, anekdoták. S megragadnak a fülben, a lélekben ilyenolyan (korabeli) dalfoszlányok, dalszövegekből vett sorok is. Ezek a zöngemények azután felnőttkorunkban ott kísértenek a tudatalattinkban, zakatolnak a dobhártyában; velünk maradnak.
Írónk ugyanis nemcsak a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom egyik meghatározó személyisége, hanem általában a kortárs magyar irodalom, epika egyik jelentős alkotója. Pályáját humoristaként, katartikus irodalmi paródiák szerzőjeként kezdte az 1950-es évek második felében. Intellektusának állandó készenléte és vibrálása, nyitottsága és fogékonysága a világ új és újabb dolgaira, jelenségeire, s nem utolsósorban az írói oeuvre-jának egészét meghatározó rendszerező hajlama, kritikai szemlélete, mindvégig jellemző maradt rá.
Az Előretolt Helyőrség egyik korábbi számában már írtunk a szabadkai állami tanítónőképző múltjáról. Ebben az írásban folytatjuk a megkezdett ismertetést. Ez alkalommal az intézet szabályrendeletét és tanrendjét mutatjuk be, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokkal az 1871-es alapítástól az első világháború végéig érvényben voltak.
Cselényi László József Attila-díjas író, költő, műfordító 1938. március 15-én született Gömörpanyiton. 1956–1960 között a Komenský Egyetem magyar–szlovák szakán tanult Pozsonyban. 1960–1962 között a pozsonyi Hét szerkesztője volt. 1962–1965 között az Új Ifjúság szerkesztőjeként dolgozott. 1965–1966, valamint 1968–1970 között Párizsban az Institut des Professeurs de francaises á l’Étranger tanfolyamán vett részt.
Divatos arról beszélni, hogy nem divat már olvasni, az emberek nem olvasnak. Még divatosabb a fiatalokat szidni, és azt mondani, hogy nem olvasnak verset. Természetesen tagadhatatlanul megváltoztak az olvasási szokások, más az igény, hiszen más a befogadó. Mégsem érzem ennyire tragikusnak a helyzetet.
Gyerekfejjel és gyerekkézzel persze mindez nem mindig sikerült. Vagy melléütöttem, vagy a második-harmadik ütésnél elgörbült a szög, vagy éppen ferdén igyekezett a helyére… Apám az egyik ilyen esetben megjegyezte: „Fatigra ment.” Csodálkozva néztem rá, és meg is kérdeztem, hogy ki és hová ment.
Ha manapság történelmi regényt ajánlunk a fiataloknak, sokan fanyalogni fognak. Ha fantasyt, akkor már kevesebben. Pedig a kettő csaknem ugyanaz. A korábban történelmi regénynek nevezett műfaj tartalmaz fiktív elemeket, a történelmi fantasy pedig történeti eseményekre épít. Csak hát az egyik egy régi, kipróbált hazai műfaj, a másik pedig az angolszász irodalomban fejlődött ki. De mostanában mintha összeérne a kettő.
Cserép László nevét mindenki ismeri, akinek köze volt valaha is Balatonfüred kulturális életéhez: több évtizede ő a város kulturális mindenese, és meggyőződésem, hogy a művészeti életéről méltán híres Balaton-parti város sok ötletet és még több megvalósítást neki köszönhet. Két éve az ő bábáskodásával jött létre a Szőcs Géza-szalon is, amely a város egykori díszpolgárának, barátjának a nevét viseli, és amely már fennállása óta több tucat rendezvény helyszíne volt. A szalon küldetéséről és idei programjairól május 4-én sajtótájékoztatót tartanak.
Címünk egy gyakori nyelvhelyességi hiba karikírozása. A későbbiekben bemutatom ezt is, de addig lássunk másokat!
- Kényesen ügyel arra, hogy a beruházás megfeleljen a lehető legszigorúbb szakmai követelményeknek.
Furcsa ez a kényesen ügyel. Nem keveredés? Kényes valamire vagy kínosan ügyel valamire. Ennek ellenére mindkettőre van találat az interneten, a kínosan ügyelre körülbelül hatszor annyi, mint a kényesen ügyelre. Kínosan ügyelni vagy kényesnek lenni… Úgy látszik, hogy lassan egyre megy.