Az Ünnepi Könyvhetet megelőzően az olvasók műfajteremtő kortárs regény bemutatóján vehettek részt. Böszörményi Zoltán Regál című műve egy háromkötetes regénytrilógia első darabja, amely 2010-ben jelent meg először az Ulpius-ház Kiadó gondozásában, most pedig az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában újra elérhető az olvasók számára.
A bemutatónak a Magyar Írószövetség könyvtára adott otthont, és a Magyar PEN Club-estek nyitó irodalmi rendezvényeként került rá sor.
Böszörményi Zoltán József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, az Irodalmi Jelen alapító főszerkesztője, a Magyar PEN Club elnöke, számos irodalmi kezdeményezés pártfogója és ötletgazdája, akit Varga Melinda József Attila-díjas költő, az Irodalmi Jelen és az Erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztője kérdezett.
A Regál betűszó, ha fordítva olvassuk, lágert jelent, ugyanakkor átvitt értelemben, a mű társadalmi vonatkozásait tekintve a ’polcrendszer’ értelmezés is helyénvaló. A Regál a magyar irodalom egyedülálló, modernkori lágerregénye, ilyen értelemben műfajteremtő könyv. Megdöbbentő, tragikus, húsbavágó írás a szabadságról, a kommunizmus politikai megtorlása és hatalmi autokráciája elől menekülő emberekről. A Regál maga a dantei purgatórium, a félelem, a bizonytalanság, ugyanakkor a remény, a fény szimbóluma. A szabadság felé vezető kapu, átmeneti hely, modernkori láger, ahová a zöldhatáron átszökő, az életét kockáztató főhős, Tamás megérkezik, és találkozik hasonló sorsú társaival. A történelmi lágerekhez képest itt a cél nem az ott lakók megsemmisítése, hanem azok átmeneti elhelyezése, amíg befogadó hazára lelnek. A szereplők között találunk matematikust, nyelveket tanuló fiatalt, árvaházi lányokat, munkásfiút, de bűnözőket is. Mindannyi menekültet a szabadság reménye élteti, megalázva, a körülményeknek kiszolgáltatva várják az „ítéletet”. Eközben szembenéznek a nyugati ember hol angyali, hol ördögi arcával.
„Költészet és próza, történelmi látlelet, krimi, lélektani dráma, szerelmi történet” – olvasható a fülszövegben, amely jól érzékelteti a Regál sokrétűségét. A kötet ajánlóját is jegyző Varga Melinda többek között a regény külföldi fogadtatásáról kérdezte az írót, nem véletlenül, hiszen a mű angol, német, orosz, lengyel, román nyelven is megjelent, Torontóban és Varsóban is ismerik, szeretik. A Terror Házában az angol látogatók sokat rendelnek belőle – jegyezte meg a szerző. A regény címének megszületése kapcsán az író elmondta: ilyenkor az eladhatóság sem utolsó szempont, és utalt a Soha véget nem érő szeretkezés című, legutóbbi verseskötetének kíváncsiságot ébresztő címére.
Az író a ’80-as években menekült el Romániából a kommunizmus megtorlásai elől. A Regált hosszú idegig érlelte magában, s ahhoz, hogy objektíven, külső szemlélőként dolgozhassa fel a témát, előbb el kellett távolodnia a személyes élményektől, fel kellett dolgoznia magában a traiskircheni menekülttáborban szerzett tapasztalatokat, traumákat. Mondhatjuk, a mű egzisztencialista regény, olyan alapvető létkérdésekkel foglalkozik, mint a szabadság, a félelem, a kilátástalanság állapota. Akár egy kötéltáncos a szakadék felett – érzékeltette Böszörményi Zoltán a költői képekben gazdag, filmszerű alkotás létrejöttének lélektani hátterét.
A szereplők beszélő neveket kaptak, például Matekos, Kopasz, Tudákos, Szőke, Pici; de a szerző az országok neveit is ilyen elven alkotta meg (Autérlia, Ameránia, Kadánia – Ausztrália, Amerika, Kanada). Tekinthető ez paradigmának: az író ezzel univerzalitást ad a történetnek, az olvasó pedig könnyebben azonosul a cselekménnyel, a regény szereplőinek sorsával.
A beszélgetők kitértek arra is, ahogy a regényen végigvonul a fény motívuma, a fényenergia hullámzása. A fény itt olyan helyekre is beszüremkedik, ahova senki nem gondolná – emlékeztetett Böszörményi a regény kapcsán. A fénnyel összefüggésben épp ilyen jelentőségteljes visszatérő motívumok a szövegben a köd, a hajnal, a remény, a félelem és az álomszerűség – ez utóbbi a regény zárlatában és a mű értelmezésében is kulcsfontosságú szerephez jut.
Nem kerülhető ki a regény aktualitása, hiszen a gazdasági és a politikai menekültek közötti különbségtétel sosem volt érvényesebb, mint ma, emlékeztetett Böszörményi Zoltán. Az ’56-os menekültek és a későbbiekben kivándorló kelet-európaiak csak akkor kaphattak menedékjogot egy tengerentúli országba – magyarázta az író –, ha politikai menekültek voltak, a gazdasági menekültek beutazását igencsak megnehezítették. Ahogyan a regény világában, a valóságban is azon múlt minden – számolt be átélt tapasztalatairól az író –, hogy a kihallgatótiszt mit állapított meg a kérelmezőről. Böszörményi Zoltánnak szerencséje volt, egy magyarul tudó, Erdélyt is ismerő osztrák tiszthez került, így hamar kialakult a bizalom, ami őszinte kitárulkozásra készteti az embert.
Nem is kérdés, hogy megváltozott-e a világ azóta. Nagyon is. Böszörményi kiemelte az akkori menekültek alázatát, kimondatlanul is szembeállítva ezt a mai migránsok, gyakran megdöbbentő, agresszív magatartásával. A regény küldetésének, üzenetének tartja, hogy segítsük a menekülőket, a háború, a félelem elől ámokfutó módjára rohanó tragikus sorsú embereket – valóban azokat, akik erre ténylegesen rászorulnak.
Hiszen menekülni sok minden elől lehet. A gondolatainktól, a tetteinktől, az érzéseinktől... és még sorolhatnánk. Ilyen értelemben annak is sokat mond a regény, aki nem élte át a menekülés reménytelenségét.
A regény (és az élet) örök kérdése, hogy van-e határ.
„Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elöl, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem. Meg kell járnom, átjutnom rajta. Valami különleges határ, világokat választ el. Az értelem nélküli hatalom irányította világokat az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják” – idézte a szerző a regényből az egyik legfontosabb részt.
A borítókép Böszörményi Panna, az író lányának a munkája. A zöld és a szürke színek a tábori terep természetbe olvadó, mégis oly vad, nyers világát idézik. A négyzetbe foglalt stilizált arc félszemű. Indák fogják körül, a rabság kötelékei. Egyetlen kék szemével tanácstalanul mered maga elé, mint aki azt sem tudja, hol van és mi végre. Vadászok elől megbúvó állatként rejtőzik, s közben szorosan beékeli magát az indarácsok mögé. Vár. Egyszer majd újra teljes, emberi alakot ölt, és kilép az uniformizáló terepmintából.
A Regál végkicsengése pozitív, reménnyel kecsegtető; az esten a könyvet dedikáltató népes olvasótábor és az irodalmárkollégák visszajelzéseiből is ezt hallottuk kicsengeni.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.