Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…
Azóta – immár több mint egy évtizede – különös figyelemmel szemlélem a nők haját, és igazat kell adnom az ismerősömnek: valóban mindegyik más. De látok köztük egyéb különbségeket is, amelyek néha rendkívül izgalmasak. A nők elképesztő sokfélesége persze egyetlen perspektívában ennyire fontos: a férfi-nő viszonyban. Ha keretet akarnánk adni az emberiség történetének, aligha találnánk annál jobbat, mint ami Ádámmal és Évával kezdődött.
A Biblia szerint az Úr minden élőlényt párban teremtett – egy nőstényt és egy hímet –, kivéve az embert. Ádámot a föld porából hozta létre az Isten, Évát pedig később, a férfi 13. oldalbordájából, vagyis csontból. Mi következik mindebből? Egyrészt, hogy férfi és nő összetartozása eredendő módon szorosabb, mint bármely más létező esetén egy hím és nőstény kapcsolata, másrészt pedig, hogy a nő alapvetően más, mint a férfi. Közös történetük csábítással kezdődött. Az édenkertben Éva engedett a kígyó csábításának, majd elcsábította Ádámot: rávette, hogy egyen a tudás fájának tiltott gyümölcséből. A férfi büntetése – a paradicsomból történő kiűzetésen, az örök és boldog élet elvesztésén túl – az lett, hogy verejtékes munkával túrja a földet a megélhetésért, a nőé pedig a gyermekszülés kínja. Ezen túlmenően a nőnek van még egy büntetése: az, hogy vágyakoznia kell a férfi után, aki pedig uralkodik rajta. Erről ír a Teremtés könyve – arról ott nincs szó, hogy ez a szereposztás fordítva is lehetséges. Márpedig tudjuk, hogy nagyon is lehetséges. A középkori trubadúrköltészet idején már sokkal inkább a férfi volt az, aki vágyakozott a nőre, s néhány évszázad alatt annyira elterjedt, hogy végül sztereotípiává vált az az elgondolás, miszerint a magánéletben valójában a nő az, aki uralkodik a férfin – függetlenül a patriarchális társadalmi normáktól, amelyek továbbra is erősen korlátozták a nők lehetőségeit. A modernitás végére, a XX. században aztán a napnyugati társadalmi normák változása is elérte azt a szintet, ami után az ószövetségi nő képe nehezen feleltethető meg a mai tapasztalatunknak. De nem csak a jelenről van szó. Nem pusztán arról, hogy a modern nőt ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfit, hanem arról is, hogy sokan (jórészt a különféle feminista mozgalmak követelései nyomán) a férfiuralom, a „férfielnyomás” perspektívájában kívánják újraértelmezni a politika, a gazdaság és a kultúra nyugati történetét. (Ez a közelítésmód számos hasonlóságot mutat azzal a felfogással, amely a nyugati történelmet egyfajta kolonizációs folyamatként érti, s amely szerint joggal elvárható, hogy például a fehér ember dominanciáját megjelenítő klasszikus irodalmi alkotásokat száműzzék a közoktatásból. De ugyanezt az újrevíziós ideológiai sémát követték azok, akik az elmúlt években az Egyesült Államokban történelmi hősök szobrainak a ledöntését követelték.) A múlt eltörlésének, átírásának mozgalmár ideája Magyarországon ijesztően ismerős a négy évtizednyi kommunista diktatúra időszakából – talán ezért sincs nálunk táptalaja az ilyen törekvéseknek. Mint ahogyan az ezzel ellentétes divatos bölcseleti felfogás sem hatott jelentősen a Kárpát-medencében, amely a XX. század elején a fiatalon elhunyt Otto Weininger Nem és jellem című „elvi tanulmányára” alapozva azt hangoztatta, hogy a nőnek nincs lelke, nincs önálló szelleme, sőt énje sincs. A legtöbb nyugati országhoz hasonlóan a magyarországi hagyomány szerint a nő sokáig múzsaként vagy modellként jelent meg a művészetben, a mindennapi életben pedig az otthon melegét, a család egységét biztosító „háztartásbeliként” találhatta meg a boldogságát. A modernitás egyik legnagyobb hozadéka, hogy ez átalakult, és hogy a nők megváltozott társadalmi helyzete a nyugati közösségekben ma már magától értetődő. Az apai ágon magyar származású mexikói Frida Kahlo például a korszak egyik legnagyobb festője, Diego Rivera múzsájaként vált ismertté a múlt század húszas éveinek végén – a világháborút követően azonban már kétségbevonhatatlan volt, hogy egy független, nagyon jelentős alkotót tisztelhetünk benne. Ezekben a hetekben vetítik a mozik Steven Spielberg új filmjét, A Pentagon titkait, amelynek egyik főhőse az egyik első női cégtulajdonos, a Meryl Streep által alakított Katherina Graham. Ez akkor több mint rendhagyó volt – ma, mintegy fél évszázaddal a filmbeli történet ideje után, már teljesen megszokott dolog egy női cégvezető.
Miközben a nők társadalmi szerepe nagyon jelentősen átalakult, a magánszférában, a férfi-nő kapcsolatban érintetlenek maradtak a hagyományos női minták. A nő továbbra is az érzékiség, a szépség, a gyengédség megtestesítője. A férfi legfőbb vágya, a beteljesülés ígérete. Titok – ahogyan Szabó Lőrinc írta egyik korai versében: „A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, / de titkuk volt. Másféle emberek?” A másik nem számára alighanem ez a felfejthetetlen, örök titok jelenti ma is a női nem legnagyobb vonzerejét.
A keresztény hagyományban Évával – mint a csábítás, a gyarlóság és a nagyravágyás képviselőjével – szemben egyfajta ellenpont a Boldogságos Szűz, Jézus édesanyja, az anyaság eszméjének megtestesítője. A Szűzanyát nem szennyezte be az eredendő bűn, a Mária-kultusznak lényegében nincs is érintkezési pontja a nemiséggel. Mai nőképünk e két keresztény archetípuson alapul: a csábítás médiumán és az anyaság szentségén. E két pont között végtelenül nagy tér nyílik a nőknek, akik különböző életkorukban és élethelyzeteikben az egyik vagy épp a másik ideáltípus felé törekednek. Képzőművész ismerősöm a női sokféleséget a haj sokféleségén keresztül ragadta meg – a legtöbb férfi számára azonban az esztétikai perspektíván túl a nő a vágy, a csábítás, valamint az anyaság nagyon különböző, de egyaránt kiapadhatatlan érzelmi gazdagságának a megtestesítője – az élet értelme.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 8-i számában)
Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet
A trianoni katasztrófa után a szabadkai öregdiákok találkozóikat Budapesten tartották. Így összetartozásuk töretlen maradt a legnehezebb időkben is. Törzshelyük a Pannónia Szálló lett, ahol szabadkai vacsoraesteket tartottak. 1932-ben a bírák és bírósági alkalmazottak kiutasításának emléknapját rendezték meg. 1933-ban az összejövetelen a 86- os gyalogezred, valamint a 6. honvéd gyalogezred és két volt huszárezred katonái is részt vettek, vacsoráztak és táncoltak.
A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.
Molière zseniális komédiája régi kedvencem, de színpadon eddig még csak egy alkalommal, a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében tekinthettem meg. Ha üzenhetnék az akkori énemnek valamit, valószínűleg azt mondanám: „Figyelj oda. Szívd magadba a légkört, és örülj annak, hogy nevetnek, tapsolnak, s köhintenek melletted. Fogd meg a melletted lévő szék karfáját és érezd tenyereid közt a szövetet. Hidd el, egy nap még a véletlenül megszólaló telefon hangja is hiányozni fog.”
Sepsiszéken Szépmezőnek nevezik az Olt és a Feketeügy közötti sík területet. E hatalmas, több mint ötszáz hektáros székely birtok a századok során termékeny mezőgazdasági területté alakult át, amelyen magányos tanyák sokasága volt található. A szépmezői tanyarendszert a kommunizmus tette semmivé, a földeket államosították, a legtöbb épületet lebontották. Ám történetük, mint a Kolcza-tanyáé is, megmaradt.
1990 tavaszán készítette Sárosi Csaba azokat a karikatúrákat, melyeket sorozatban fogunk közölni az elkövetkezőkben. A rajzok ma is döbbenetes erővel bírnak: nemcsak azt mutatják, hogyan érzékelték a kortársak a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmust, hanem a mindenkori, mindenfajta totalitarizmus leleplezései. Ezek közül most három karikatúrát mutatunk be.
Milyen jó neked, hogy ennyi év után sem vagy öreg, semmit sem változol évszázadok óta! De tudod-e, felség, hogy milyennek maradtál meg a szemünkben, most már örökre?
Szépnek és jónak. Még akkor is, ha nagy volt az orrod, és – állítólag – nem voltál szép férfi, és nem is voltál mindig olyan nagyon igazságos, de még tökéletes sem, és nem volt mindig kifogástalan a viszonyod a hozzád közel állókkal.
Néhány éve ott voltam a születésnapi bulidon Kolozsváron, az még csak az ötszázhetven-valahányadik volt
Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”
Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.