– Van-e bármi, ami hiányzik önnek a városi létből? Mennyire találja meg a szellemi közegét vidéken?
– A tény, hogy egy apró faluban élek több mint harminc éve, nem jelent semmi különöset. Ma már nincs falu abban az értelemben, ahogyan értelmezni szoktuk. Föld, ház, kert, mezei munka, állattartás, faluközösség, bukolika… Ez már mese – a faluban ezer évig működő önellátó gazdálkodás folyt ugyan, ám erről már nincs szó. Legfeljebb ipari mezőgazdálkodásról, amely hatalmas, ezerhektáros táblákon folyik. És mivel a föld nem tudja eltartani a rajta élő embert, munkája sincs, kiürülés van, jövőkép nélküli létezés van. Elöregedés, aki maradt, az sem hajlandó dolgozni; saját konyhakertjüket sem művelik a népek, aprójószág, majorság sincs. Ugyanúgy boltba járok én is vásárolni, mint a „városban”, a szükséges régi könyveket is interneten rendelem, már ha tudom, kézirataimat a neten intézem – a hajdani önellátó falu képe merő vízió és köldöknézés.
Jó volna persze patriarchálisan gazdálkodó életformát élni, összes nyavalyájával együtt. Mint az én falumban született Berzsenyi is tette – vagy más jeles szellemi emberek. Mint Kölcsey vagy Madách; utóbbi íróként is komolyan gazdálkodott Nógrádban. De emlékezzünk Babitsra, aki torokszorító nosztalgiát érzett a szekszárdi szőlőhegy iránt. Ami nekem jutott, azt én választottam az életből. S ez azért így is a teremtő szabadság ajándékát adja: ha végigtekintek környezetemen, jól érzem magam benne. Az egész olyan, mint maga a természet: nem inspirál, nem vezeti tolladat, de otthon vagy benne. Pedig én csak majmolom a paraszti létformát – még ha van is kertem, amelyet én telepítettem, almásom, amelyet én ültettem, pár juhom, szőlőm. Viszont ugyanúgy elvonulok a könyvtárba, kézirataim közé és dolgozom – minden rendben. A falumban, ha szellemi környezetre vágysz, átlépsz a barátodhoz, elkocsizol a szomszédba vagy kimégy a hegyre, a szőlőbe, amit szintén magad telepítettél, és a növényeiddel, az éggel, a felhőkkel, a madarakkal és az istenekkel társalogsz. De az olyan öreg muflon, mint én volnék, kihalásra vagy kilövésre ítélt fajta.
– Változtatott-e bármit az életmódján a koronavírus-járvány?
– Nem. Az írás magányos műfaj, az marad utána is. Már ha lesz „utána”. Az írás unalmas, egy helyben történő seggeléseket jelent, ezt nem lehet megspórolni. Aszkéta létezés, lassú önformálás. Ez az író élete. Persze olykor ki-kicsapok, mint a szegénylegények, elutazom a Nyikó mentére, Badacsonyba vagy a Hortobágyra – ez mindig feltölt és energiát ad. Több helyre is mennék, például szülővárosomba, Gyulára – ezt viszont nehezíti a vírus. De nem panaszkodom.
– Írói munkája mellett arról is ismert, hogy Kovács Gyulával együtt elszántan védi, menti az őshonos gyümölcsfajtákat a ma már szinte mozgalommá fejlődött Tündérkert projektben. Hogy látja, van értelme ennek a munkának? Elégedett az eddig elért eredményekkel?
– Soha nem lehetünk elégedettek. A gyümölcsészet végül is parányi szelete az elveszett kultúrának. Mert a gyümölcskultúrára is úgy kell tekinthetünk, mint nemes tudományra és nem kevésbé nemes tárgyi-szellemi hagyatékra. Gondoljuk csak el, több ezer gyümölcsfaj- és fajta termett a Kárpát-medencében. És mi maradt belőle? Anélkül, hogy belemennénk, mondom, hogy minden nagyobb tájegységben legalább tíz almát sorolhatunk fel talaja, klímája, terroirja szerint, de általában is páratlanul sokféle gyümölcs termett. Mindenki tudhatja, ha déd- és nagyszülei hagyatékára gondol. De mára eltékozoltuk, semmi nincs belőle. Minden pusztul – így ez is: az uniformizált globális idiotizmus párosul a tradíció mély megvetésével. Ezen igyekszik a Tündérkert mozgalom némileg javítani. Kovács Gyula barátom gyűjteménye ma körülbelül 3500 fajta termő gyümölcsöt őriz. Moldovától Muravidékig, Nyitrától Zentáig. Páratlanul összegyűjtött génállomány. A legnagyobb gyűjtemény közép-európai, vagy akár összeurópai értelemben. Mindaz, amit Gyula összegyűjtött, ma már el lehet érni, fel lehet használni. És jó volna tudni, hogy ebből az anyagból tájékozódik és gazdálkodik mindenki. Ezért kérjük, minden család saját udvarában, kertjében maga-maga ültessen néhány, saját vidékére való hazai gyümölcsfát! A sokféle haszonvétel közül most csupán egyet említek: ötven régi fajtát tartalmazó saját almásom van, s e gyümölcsökből adalékok nélküli, kvázi bioalmalé készül, egészen zseniális minőségben. Nem permetezem, nem vegyszerezem – csúcsgasztronómiai kvalitás.
– A gyümölcsök mellett szőlészettel is foglalkozik Somlón. Korábbi interjúkban azt nyilatkozta, hogy a prózaíráshoz és a borászkodáshoz is meg kell érni. Ez saját tapasztalat? Valóban csak negyven felett lehet valakiből jó író vagy borász?
– Igen, így van. Jó és bölcs íráshoz meg kell szerezni a sapientia és a sophia ajándékát. Az életbölcsességet és a művészi erő képességét. Saját „érési folyamatom” alapján mondtam, amit mondtam. Harminc-negyven életév körül lehet nekivágni az érvényes írásnak. Ez persze túl általános – döntse el ki-ki maga. Én így jártam – első kötetem harmincnyolc éves koromban jelent meg a régi JAK-füzetsorozatban. Igaz, elég sok hercehurca vette körül, mind a narancssárga borítójú sorozatot, mind Eldorádó című regényemet. Szőlővel is negyven körül kezdtem komolyabban foglalkozni – ennek sajátos biográfiai oka is van. 1988 körül a szombathelyi Életünk szerkesztője voltam; a lap túl volt akkor egy legendásnak mondható Hamvas-szám megjelentetésén. A lapszám egyik következménye az volt, hogy Hamvas Béla özvegye, Kemény Katalin egy új Hamvas-kötet kiadását szorgalmazta az Életünknél. Így jelent meg Az öt géniusz és A bor filozófiája együttesen, 1988-ban. Magam is részt vehettem a kézirat előkészítésében – és eufóriás döbbenettel olvastam. Különösen Hamvasnak a Somlóra vonatkozó mondatait. Megdöbbentett: itt élek a Somló mellet egy kőhajításra, s amikor nyolc évvel korábban öreg, romos hetyei házam mellé egy kis-somlói hegyet, szőlőt és présházat kínáltak, mereven elhárítottam. Soha! Méghogy szőlő?! De Hamvas rávilágított sületlenségemre: itt ülök a világ egyik legjobb termőhelyének köldökén, és úgy zúgok el mellette, hogy még csak észre sem veszem! A döbbenet átélt ereje változtatta meg az életemet – lassan keresgélni és vásárolgatni kezdtem a bejárt szőlőhegyen. Persze, a meséhez tartozik, hogy még alföldi nagyapámnak is szőleje volt, amíg el nem vették tőle. Másik dédapámnak és összes felmenőimnek is szőlőskertje Bazinban, a Kis- Kárpátokban. A Pozsony környéki híres bort jó pénzekért adták el cipszer őseim, akik ugyan egy szabad királyi városban kézművesek voltak, de bort is termeltek. Mégpedig a Tokaj utáni leghíresebb borokat. Persze rég nincs meg az a bazini szőlő – de lám, váratlan „génüzenet” formájában mégiscsak visszaköszön. Azóta is „termelek”, művelem a hegyet.
– „Ambrus Lajos esszéit mindig élmény olvasni, nagy és mély tudása van a Kárpát-medencéről mindenféle értelemben. Borról, tájról, gyümölcsökről, a régi magyar írásosság rejtett gyöngyszemeiről kevesen tudnak annyit, mint ő. Ráadásul nagyszerű író, az egyik legjobb magyar esszéista.” Győrffy Ákos így méltatta önt. Mit szól ehhez? Ön hol helyezi el magát a mai magyar irodalmi életben?
– Győrffy Ákos nagyszerű író, és amit mond, zavarba ejtő. Nem szoktam hozzá – s ha olyan hiteles érzékenységű ember és költő mondja, mint ő, jól esik. Egyébként nem vagyok az udvariaskodások híve, alanyi felfuvalkodottság sem motivál, egyszerűen örülök, ha más ilyesmiket gondol. Sosem elmélkedtem azon, hol a helyem – jó helyen vagyok hetyei támpontomon, a kánonok sem izgatnak. Sokkal inkább saját mondataim pontossága, vagy az, sikerül-e megvédenem ezer veszély ellen a szőlőmet.
– Legutóbb egy, a régi magyar szőlőfajtákat bemutató naptárat készített Neogrády Antal festő akvarelljeivel, amelyekhez a fajtaleírásokat ön írta. A kiadvány minden szempontból kuriózum, gyorsan el is kapkodták. Jelenleg milyen könyvön dolgozik?
– Ez a naptár is hosszas kutakodás eredménye: a millennium idején az akkori agrárminiszter, az egészen kiváló teljesítményt nyújtó Darányi Ignác egy nagyszerű akvarellistával lefestetett 59 régi magyar szőlőfajtát. Ampelográfiai, szőlészeti hitelességgel. Neogrády az 1900-as párizsi világkiállításon és utána is óriási sikert aratott. Az első világháborúig a Borászati Lapok színes mellékletben megjelentetett 28 táblát. Ennyi az ismert történet. A nyomozásomból az derült ki, hogy mint oly sok magyar műkincs, Neogrády eredeti festményei is örökre eltűntek. De nyomuk veszett a színes másolatoknak is: csak 16 darab másolatot tudtam felhajtani a köz- és magángyűjteményekből. A maradék anyagból készült az említett naptár. Ez viszont így is olyan szenzációs képet nyújt a magyar szőlészet fénykoráról, a filoxéra előtti időkről, hogy az párját ritkítja. Ma már elfeledett, kipusztult, egykor kiváló szőlőfajták jelennek meg hiteles morfológiai előadásban, páratlan kincs. Jó volna könyvalakban is kiadni. Jelenleg Nagy almáskönyv című kultúrtörténeti esszéket tartalmazó monografikus könyvemen dolgozom. Összefoglalás lesz, eddig nem ismert képanyaggal. Reménykedem, hogy karácsonyra sikerül megjelentetni.
– Az írás mellett korábban a Kortárs folyóirat főszerkesztője is volt, így gyakorlatilag munkaköri kötelessége, hogy ismerje a jelenkori szerzőket. Ha mégis hobbiból olvas, kiknek a könyveit emeli le a polcról, és miért?
– Élesen emlékszem, egyetemista koromban olvastam az öreg Kós Károly egyik vallomását, ahol azt fejtegeti, ő már csak Jókait olvas. Akkor rettenetesen felháborodtam – ki a fene olvassa a korszerűtlen Jókait? És ma már a legnagyobb élvezetek közé tartozik, ha Jókait olvashatok. És Krúdyt. De még Eötvös Károlyt is. Korábban lényegében mindenevő voltam, de már csak az „érett klasszikusokat” olvasom szívesen. Közülük mindenfélét – most néztem utána például egy Kuthy Lajos nevű hajdani írónak és áruló arszlánnak; igaza van Szentkuthynak, aki a Hazai rejtelmek egynehány oldaláért egész életművét adta volna cserébe. Olyan pompás és érvényes leírásokat közöl az 1848 előtti magyar glóbuszról, tájakról, alakokról, hogy az nyelvi erejében, a leírások élességében a legkorszerűbbnek mondható. Bámulnivaló prózanyelvet használ.
– Ha mégis kortárs magyar írót kellene ajánlania, akit feltétlenül olvasnunk kellene, ki lenne az?
– Molnár Miklóst mondanám. Az idén 75 éves író, költő, műfordító, az irodalom fenegyereke, akiről kevesen tudnak. Olyan nyelvi erővel és mélységgel beszél szinte minden műfajában és témájában, amelyet kevesen tudnak. Most jelent meg Egy öreg csavargó klapanciái című kötete, ahol minden együtt: szellemi szabadság, irónia, vehemencia, öngúny, avantgárd nyelvöltögetés és moderált pátosz. Vagy világirodalmi kitekintés és bús magyar parlag. Kell-e ennél több?
