Györgyei Szabó Magdolna: Egy magányos kőszál vagyok

2021. november 08., 08:20

Klasszikus költői műfajok művelője, aki hexameterekben nemcsak verset írni, de akár beszélni is tud. Mostanában leginkább alkaioszi sorokban gondolkozik, az emberi DNS-t leképező lírai eposzát kutyasétáltatás és jógázás közben, fejben írja. Egy kis bakonyi faluban él felesége, kutyája, macskái és aranyhalai társaságában, ahol különleges, egzotikus növényeket is nevelget kultúrdzsungelében. A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatban Babics Imrével beszélgettünk.

Már több mint húsz éve Bakonyszücsön él. Hogy került el ebbe a kis háromszáz lelkes zsákfaluba? Nem bánja, hogy a költözéssel kiszakadt az irodalmi körforgásból?
A kilencvenes években sokaknak úgy tűnt, hogy berobbantam az irodalmi életbe, legalábbis többen ezt írták rólam, és akkoriban díjakat is kaptam: a Művészeti Alap elsőköteteseknek járó díját 1990-ben, majd a Sziveri János-díjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Az első két kötetem után elhatároztam, hogy egy igazán nagy művet szeretnék alkotni. Ez lett a Gnózis, amelyen kilenc évig dolgoztam. Miután befejeztem, mondtam a feleségemnek, hogy nagy váltásra van szükségem. Még 1995-ben vettünk egy telket és egy kis házat Bakonyszücsön, a következő évben már el is kezdtem a kertet építeni. Amikor eldöntöttünk, hogy otthagyjuk Budapestet, eladtuk a panellakásunkat, és egy másik, nagyobb házat is vásároltunk a faluban. 1999 óta élünk itt. Az irodalmi körforgásban valójában soha nem voltam benne és igazából most sem a Budapesttől való távolság az, ami miatt kívülállónak számítok. Sokkal inkább arról van szó, hogy kilenc évre gyakorlatilag teljesen eltűntem, amíg a Gnózist írtam. Ilyen művet nem lehet máshogy létrehozni. A könyv befejezése után három évig egyáltalán nem is írtam semmit – ennyi időbe telt, mire visszatért az alkotási kedvem és vágyam.

„Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben »csak« Istenért éltem” – ezzel az ajánlóval indul a könyv. A fő művének tartja a Gnózist? Miért volt majdnem másfél évtizedig kiadatlan?
Amikor belefogtam ebbe a nagy vállalkozásba, még csak reménykedem abban, hogy jelentős művet hozok majd létre. Miután befejeztem, már tudtam, hogy olyat írtam, amilyet még senki más, sem előttem, sem utánam. E minősítés nem feltétlenül a mű értékére vonatkozik, azt úgyis az utókor dönti el, mindazonáltal megpróbáltam leképezni a Nagy Piramist, azaz átültetni költői nyelvre, pusztán ezért mondom. Ha most újra elővenném, biztosan találnék benne hibákat, de egy ekkora műnél – már csak a terjedelmét tekintve is – ez természetes. Sokáig nem foglalkoztam vele, hogy kiadják, ugyanis egyetértek Hamvas Bélával, aki ezt írta: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.” Végül Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője vett rá, hogy megjelentessük, így 2013-ban nyomdába került a kötet.

Szörényi László korszakos jelentőségű könyvnek tekinti ezt a művet, a sorozatunk egy korábbi részében így nyilatkozott önről: „Most például Babics Imrével foglalkozom, aki zseniálisan ír. Gnózis című regénye például egy hexameterekben írt próza, bár sokaknak ez fel sem tűnik.” Mit szól ehhez a méltatáshoz?
Nagyon jólesnek a mondatai, és rendkívül megtisztelőek, hiszen az egyik legnagyobb irodalomtudósnak tartom. Szörényi László sokat segített a pályámon, akárcsak Zalán Tibor, aki a Kortárs versszerkesztőjeként támogatott az elindulásban. Igazából kettőjüknek köszönhetem, hogy kétszer is bekerültem az irodalmi köztudatba. Közel harminc év különbséggel.

Tavaly József Attila-díjjal tüntették ki. Mit szól ehhez az elismeréshez? A falubeliek tudják, hogy egy költő él közöttük?
Pár éve már reménykedtem benne, kicsit talán számítottam is rá, sokan csodálkoztak is, hogy még nem ismertek el ilyenformán. Bizonyára azért is alakult így, mert távol tartom magam az irodalmi fősodortól. A falubeliek nagyon is tudják, hogy ki vagyok. Itt mindenkinek van egy csúfneve, engem Írónak hívnak, a feleségemet pedig Írónénak. Egyébként olyannyira büszkék rám, hogy az idei falunapon kaptam tőlük egy emlékérmet is, amikor felköszöntöttek a 60. születésnapomon.
Említette a kertépítést, volt szerencsém látni is az eredményt. A kertészkedés gyönyörű hobbi, de gondolom, azért nem csak ennek és ebből él.
A kertem igazi kultúrdzsungel, tele van különleges növényekkel és halastavakkal. Különböző bambuszok, többféle fenyő és cédrus, japán csillagsom, ostorfa, turkesztáni szil és még számtalan más fajta. Hályogkovács vagyok, hiszen a tudásom leginkább tapasztalati, de nagyon szeretem a növényeket és a velük való foglalkozást. De a kertművelésből valóban nem tudnék megélni. Korábban dolgoztam közmunkásként az erdészetnél, majd marhafelhajtó voltam egy közeli majorságban. Ezt az állást 2018-ban hagytam ott, amikor megkaptam az MMA-ösztöndíjat. Ennek is köszönhető, hogy az ünnepi könyvhéten megjelenhetett az új kötetem, a Kihallgat itt rekedt ikreket. Hétvégenként éjjeliőr vagyok egy kőbányában, és már tizenegy éve a Napút Online versszerkesztőjeként is dolgozom. Amíg még létezett a nyomtatott újság és különböző verspályázatokat írtunk ki, akkor a munka is több volt, most napi két-három órában foglalkozom a szerkesztéssel.
Már csak ebből a munkájából adódóan is muszáj követnie a kortársakat. Az alkotók közül kiket ajánlana, akiktől mindenképpen olvasnunk kellene?
Valóban sok kortárs verssel találkozom. Azt gondolom, hogy a magyar líra Csokonai óta mindig is nagyon magas színvonalú, színes, sokoldalú volt, már csak a nyelv miatt is. A költők közül több nevet is mondhatnék, de csak egyet szeretnék kiemelni: Búzás Hubát. A hatvanas években kezdte a versírást, anno még Füst Milán is biztatta, de bírói munkája miatt abbahagyta az alkotást. Viszont amióta nyugdíjba vonult, sikerült létrehoznia egy csodálatos életművet, saját nyelvvel és formával. Idén lett nyolcvanhat éves, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy minél többen megismerjék. A prózaírók közül Krasznahorkai Lászlót említeném, és Zalán Tibor Papírváros sorozata is nagyszerű. Sajnos nem él már, de Gion Nándor is a kedvenceim közé tartozik, varázslatos elbeszélő. Éppen most rendeltem meg a Latroknak is játszott tetralógiája utolsó köteteit; szeretném egyben elolvasni a regényfolyamot.
Hová pozicionálja magát a kortárs irodalmi életben?
Amennyiben a kortárs magyar irodalmi életet egy hegynek tekintjük, akkor én mellette egy magányos kőszál vagyok. Amivel én foglalkozom, az nem illeszthető be sehová, ez már a korai, kezdő évemben is így volt. Ennek a szabadságnak persze ára van. Egy írónak, költőnek vagy megvan az az anyagi biztonsága, mint mondjuk Tolsztojnak vagy Goncsarovnak volt, és figyelmen kívül hagyhatja, hogy mennyire népszerű, hány könyvét adják el. Vagy választhatja azt, amit én is, hogy más, esetleg kemény fizikai munka mellett ír és tartja meg az alkotói szabadságát.
Jelenleg min dolgozik?
A magyar Tao Te Kinget írom fejben, bár ez így egy kicsit nagyképűen hangzik. De az igaz, hogy van benne szó útról és erényről is. Ez egy 250 alkaioszi strófából, vagyis ezer sorból álló mű lesz, tulajdonképpen lírai bölcselet. A sorok külön entitások, de mégis egy nagy egészet alkotnak majd. Próbálom leképezni a DNS-t, költői módon rávetíteni az emberi gondolkodásunkra, a kozmológiánkra, a társadalmunkra: a nagy bummtól eljutok a jelen társadalomkritikájáig, de vannak benne személyes vonatkozású versek is. Dérkristályok Növekvő Sóhajából lesz a kötet címe, amelynek a kezdőbetűit összeolvasva is kijön a DNS mozaikszó. Úgy terveztem, hogy évente írok majd ötven verset, így öt év alatt végzek vele. Ehhez képest nagyon jól állok, már több mint a fele kész van, a legutóbbit pont kutyasétáltatás közben írtam meg (gondoltam el). Ha nem vigyázok, akkor lehet, hogy jövőre be is fejezem a könyvet.