– Sorozatunk egy korábbi részében Zalán Tibor így nyilatkozott önről: „A közelmúlt emlékezetes olvasmányai között ott volt Balázs Attila nagyregénye – a Cuniculus óta kiemelt érdeklődéssel figyelem a munkásságát, egészen elkülönülő hang és szemlélet az övé.” Mit szól ehhez a méltatáshoz?
– Természetesen olyan, mintha hájjal kenegetnének, miközben magamra ismerek. Ugyanakkor visszafejelem a labdát: Zalán Tibort költőnek, prózaírónak, drámaírónak ott látom a dobogón. Nem utolsósorban a hangjátékírás bajnoka. Egy a mamutok módjára kihaló műfaj sokadik alkotójaként Zalánt koronázatlan királynak tartom. Nagyra becsülöm összes műfajában a Maestrót, amit ezért vagy azért választott. Szobrokat még nem láttam tőle, de szerintem ott, abban is megállná a helyét, Müróntól errefelé: a kőfaragásban. Jó a szeme, bicepszek duzzadnak, évek lefékeztek, arányérzék-ritmusérzék kitűnő, hacsak éppenséggel nem szándékosan ront. Félreüt. Gyárt avantgárd mentolos görögdinnyéket, ahol és amiben egyébként is kívánatos az arányeltolódás. Az már csak hab a tortán, hogy én is tetszem neki. Ha ez egy ismerkedőoldal, kérném szépen, hozzanak már bennünket össze.
– Több kritikusa szerint az első, már több mint negyven éve megjelent könyve, a Cuniculus a forrás, amelyből minden további története táplálkozik. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Főbb vonalakban igen. Kiapadhatatlan örömforrás számomra az a mű, főképp az ordító hibái miatt. Jót tudok derülni rajtuk. Ezzel együtt tény, hogy az alapmeséim java benne van, ezért nem kerülhettem volna meg önelbuktatás nélkül az évek során, így lett kézikönyvemmé. Egyébként érzésem szerint ott, abban a csupán terjedelmére nézve regényben, vagy másmilyen regényben sikerült ifjonti pofátlansággal, kissé debilis infantilizmussal létrehoznom a meséknek egy olyan groteszk változatát, amely egyaránt szól emberről és állatról, meg a sarkaiból kifordult történelemről, csak egészen másképp, mint az általában szokás volt. Erősen rontott, gyakran torzóban maradó formáját hoztam mindannak, ami az úgynevezett modern regénnyel lehetne rokon, rendhagyó idő- és térkezeléssel minimum. Utóbbiban egykor az öregedő, tanyán élő, erősen megroggyanó nagyszüleim segítettek, jórészt az emlékezetük leépülésével. Konkrétan nem beszélnék végzetes szellemi erodálódásról annyira, mint elsősorban az időkezelés módosulásáról, nagy nyúlugrásokról, kihagyásos technikákról. Ebben ők játszi könnyedséggel megvalósították számomra a modern regényt, csak követni kellett a mintát. Meg például az úgynevezett cigánymesék mintáját, amelyekben úgy tud alakulni, hogy megy a pusztaságon át a királyfi, de amikor nagyon szüksége van rá, talál gyorsan egy telefonfülkét. Legfeljebb nincs aprója. A Cuniculusban jórészt mindezt az indián Mesemondó Szikla meséli a fejemben, még nagyapám némelyik második világháborús partizánsztoriját is.
– Hová helyezi el magát a mai kortárs irodalomban? Mennyire érzi azt, hogy önt a Vajdaság írójának könyvelik el?
– Mit mondjak, mennyire érzem? Amikor az úgynevezett paradigmaváltás volt a magyar literatúrában, Esterházy Péter mellett emlegettek. Esterházyt ma is szeretem olvasni, ha a haláláról szólót annyira nem is. Bár talán ez sem igaz. Ugyanakkor már akkor nem értettem pontosan, mi itt az az annyira közös bennünk, de nem is ez a lényeg, hadd ne mérjem össze hátrányomra magunkat. De olyan nagy ellentéteket azért mégsem érzek, az is igaz. Velem az van, hogy gyakran behúzódom az én kis vicces paravánom mögé, aztán mintha ott hegyezném a zabot, fittyet hányva a világra, amely egy idő múlva újra és újra érdekelni kezd. De a Délvidék, néhai Jugoszlávia, persze, hogy a maga multikultúrájával meghatározó szerepet játszott. Ott éltem és dolgoztam a legutóbbi nagy balkáni véres mutatványig, ami nem kevés évet ölel fel. Aztán ugye, saját élettörténetem szerint: nem gondoltam, hogy szívesen lövöldöznék abban a háborúban, így hát átjöttem. Akkor találkoztam újból Esterházy Péterrel, akivel mindig is barátságban voltunk. Majdnem megettünk egy sztrapacskát nála közösben, ám valamiért ez az elképzelés csütörtököt mondott. Később Péter meghalt, én meg már sosem tudhatom meg tőle az ő lehetséges válaszát erre a fogas kérdésre. Egyszerűen magyar írónak tekintem magam, aki amonnan érkezett, és olyan nagyon nem izgat, hogy erről mások mit gondolnak. A legtöbb elismerés mégiscsak itt ért, s ezt nem feledem. Meg a hozott anyagomat se az állandó új és új mellett. Nem is annyira Péter betegsége okozta lassú eltávolodásunkat egyébként, mert az jóval később következett be, hanem az időközbeni úgymond elhaszontalanodásom. Megszűnt érdekesnek lenni Újvidék, az ottani közlés, az Új Symposion folyóirat mint olyan, meg az egész. Más irányt vett a karaván. Közben én meg éltem tovább és alkottam a magam természetes érzése szerint ott, ahol szélesebben véve a családom mindig is élt: Pest, Balaton és az Adria között. Meg ettől is messzebb. Például Amerikában.
– Legutóbbi könyveit mégis vajdasági kiadók jelentették meg. Bár már harminc éve Magyarországon él, ezek szerint továbbra is szoros kapcsolatot ápol az ottmaradottakkal?
– Azt hiszem, olyan fele-fele arányban állok én az itteni és az ottani kiadókkal. Úgy sikerült különben, stílszerűen nyúlfarknyira zsugorítva, hogy a nagy átalakítások során engem is kihajítottak a Magyar Rádióból, így a nyugdíjig hiányzó öt munkaévemet az Újvidéki Rádiónál tudtam le. Ebben a helyzetben természetes mód adódott ismét, puszta szeretetből is akár, Beszédes István zentai kiadója. Vagy az újvidéki Forum, amely részemről soha nem is felejtődött el. A Forumnál legutóbb a Magyarfauszt című könyvem jelent meg, azonban meg kell jegyeznem, hogy a legfantasztikusabb szerkesztőm Magyarhonból, Reményi József Tamás dolgozott a Magyarfauszt kéziratán. Koprodukció. Hogy mennyire sikeres, ítélje meg és még a további kritika, mindenesetre a szülőföldhöz kötő szálak eltéphetetlenek.
– Gyakran szokott humort csempészni a szövegeibe. Alapvetően vicces alkatnak tartja magát?
– Nem csak csempészem, néha csőstül jön, pedig a lelkem mélyén én szomorú, depresszióra hajlamos alkat vagyok. Szerintem. Talán ezt igyekezném humorral palástolni. Különben ebben a tárgyban apám története a sokkal érdekesebb. Magyartanár volt Újvidéken, szakmájában sikeres, anyám is úgy szeretett bele. Aztán egyszer apám úgy döntött, inkább kabarésztár lesz. Máról holnapra a döntést tett követte, ezerszámra ontotta utána a vicceket a közönségnek, ám maga ez a cselekedet maradt messze a legjobb tréfájának. Különben Kafkát tartom a világ egyik legkimagaslóbb humoristájának. Annak a világnak, amelyet én is megvicceltem úgy, hogy íróvá lettem. Kafkától az egyik legjobb vicc egyébiránt az, amikor a szódás mindennap megvert lova kiragadja az ostort a gazda kezéből, aztán addig veri a saját hátát vele, míg azt nem kezdi képzelni, hogy ő a gazda. Zseniális.
– Az írás mellett évtizedes rádiós múltja van, még most is hetente jelentkezik Libegő című kulturális műsorával az Újvidéki Rádióban. A podcastnak is beillő adásokban igen változatos témákkal foglalkozik. Mi alapján válogat? Teljesen szabad kezet kap a szerkesztésben?
– Fél évtized alatt senki sem szólt bele. Próbálom érdekesre, aktuálisra gyúrni-gyártani, lazábbra a többinél. Magas röptűre és mélyen szántóra. Széles spektrumban, ám szerintem erre kielégítő mód válaszolni túl sok teret venne el, mert akkor ismét megemlítődne a hangjáték kérdése, Zalán Tibor és így tovább.
– Műsoraiban természetesen nagy szerepet kap az irodalom is. Amikor kedvtelésből olvas, inkább a kortársak vagy a klasszikusok után nyúl? Mennyire követi a pályatársak munkáit? Kiket olvas szívesen és miért?
– Miután nyúl a nyúl? A Libegő természetesen a maga fürgeségével igyekszik követni az irodalmi fejleményeket. Közben úgy döntöttem, megírom a délvidéki magyar irodalom fantasztikus történetét. Jelen pillanatban Csáth Géza szőrös békájánál tartok. Ő szabadkai gyökerei folytán került képbe. Mellette verseket olvasok. Például Terék Anna verskötetét, a Háttal a napnak címűt. Ott tartok, hogy az ember agya rosszabb, mint a szivacs, mert felveszi a bánat formáját. Persze, nem mesélném a verseket prózában, de ennyi talán belefér. Terék Anna döbbenetesen jó. Még az olyan lírai kvázi-dokufikciója is régebbről, amelyben például a szarajevói kisöccsét valósággal elfröccsenti a gránát mellőle. Sírig nem felejtem el, ahogy a szőrös békát sem Gézánktól. Mindkettőhöz sajátos sírás társul.
