Hanák Gábor: A szűrt és szűk levegő ideje – Cseh Tamás a determinánsok vonzáskörében

2021. szeptember 07., 09:14
Cseh Tamás és Bereményi Géza, 1972. Villányi út 55-65, Fotó: Novák Emil

(A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet Az utolsó garabonciások – Műhelytalálkozó az 1960–2010 közötti időszak jellegzetes alternatív alakjairól 2021. május 3-án tartott konferencián elhangzott előadás alapján)

A majdnem elfeledett nagy magyar esszéista, filmesztéta, kritikus B. Nagy László nyomán determinánsoknak nevezhetők azok a történelmi adottságok, amelyek különösen jól követhetően hatottak életben, alkotásban – és maradandó nyomot hagytak. Az életvonal-jellegű, kronologikus, mondhatni az életmű horizontális megközelítésének fontosságát elfogadva, ez alkalommal azonban a hosszan ható determinánsokat, a dalnok pályafutására meghatározó tényezők közül néhányat kísérlek meg számba venni. Vertikális feltárásnak is nevezhetném – ha tanulmányt írnék. Nem titkolva, hogy erős élmény 1971 nyarától 2009 nyaráig személyes viszonyban lenni Cseh Tamással – meg a fájó hiánnyal, hogy sokszor, sok évre szem elől vesztettük egymást. Talán e tény menti az írás szabálytalanságát, hiszen szándék szerint sem tekinthető tudományos munkának, inkább memoár-szemlélődés a múlt mélysége, a szereplő személyek és a töredékesen fennmaradt dokumentumok fölött.
Akik a század második felében nőttek fel – a diktatúrák különböző árnyalataiban, a hatalmak szabdalta Közép-Európában kellett élniük és alkotniuk – helyzetük ezáltal már önmagában volt determinálva. A térség történelmi meghatározottsága, a durva restrikciós akciókon túl is finom szövedéket sző az alkotások köré. A szűrt és szűk levegő ideje az ötvenes évek. Az ötvenes évek szűk levegője persze nem a szerzőktől származó kifejezés, az utolsó évtizedek idézetmondóinak dokumentálhatóan romlik a szövegtudása, pontosabban az eredeti szöveg már nem jelent értelmezhetőt számukra, míg a helyhatározóként vett szűk levegő átvitt jelentését az 50-es évekre hatásosnak gondolják. Az irodalmi újságtól a szerzőket kedvelő miniszterig így emlegetik. A népdallá váló műdal közösség általi alakításának vagyunk talán tanúi, de a szűk levegőjű ötvenes évek lapos hasonlata távol esik a szerzők eredeti szándékától, világhelyzetet is felidéző pontos fogalmazástól.
Egy 1971-ben született dalban hangzik el „…az ötvenes évek szűrt levegője, tudod, a légkör, miért...”, melynek eredeti címe: Dal nővéremnek. Az idézett szöveg születésének kontextusáról érdemes felidézni az 1974-ben készült első koncertfilmjük bevezetőjéhez, az Elek Judit rendezte Az első fényképhez írt műsorismertető sorait, melyet Bereményi Géza és Cseh Tamás együtt fogalmazott. Amikor mi gyerekek voltunk – az ötvenes években – a rádiók, a megafonok és az emberek valósággal ontották a különféle énekeket. Nóta, népdal, operett, tömegdal, sláger hangzottak el mindenütt, „a kerthez tartozott a rózsa”, „elcsitult a város, a békés Jereván”, volt, aki „életében hajlongott sokat”, volt, aki „gyűlölte a vadvirágos réteket”, egyesek azt dúdolták, hogy „zakatol már a sok kerék, a sok gyerek nevet”, mások, hogy „csupa könny a szobám”, megint mások, hogy „sapkámat vidáman meglengetem.” A dalok később megmaradtak vagy változtak, de mindig nagy erővel idézték fel azt az időszakot, amikor szívből kedvelték őket. E felidéző képességük segítségével szeretnénk bemutatni, hogy a korszakok, életeink, milyen sokféle hangulatot, maradványt cipelnek magukkal, és – ha sikerül – azt is, hogy ez mind része a történelmünknek. Az első fénykép című műsor ennek ellenére saját szerzeményű dalokból áll, csak egy-két zenei és szövegidézet utal a régi kedvencekre – eredetükre. Jogos a kérdés: ha a hajdani „slágerek” környezetét, emléküket akarjuk felidézni, miért nem azok a régi dalok maguk hangzanak majd el? A válasz: mert ezek a dalok olyan mélyen belénk ivódtak, hogy arról a harminc évről, amit megéltünk, másképp nem is lehet énekelni. És arról sem, hogy kik vagyunk ma.
A Műegyetem nagy előadójának dobogóján az Ad Libitum, vagyis Novák János, Kecskeméti Gábor és Márta István, együtt Cseh Tamással. A felvételek mindkét napján a terem zsúfolt elsősorban egyetemistákkal. Elhangzik a tárgyalt szöveget tartalmazó szám, a Dal nővéremnek:
„És arra a képre emlékszel, / drága, hol kalapban látjuk apát, / bajuszos száján a szokott mosollyal / és keze mélyen a kabát / zsebébe süllyed, és három régi barát / valami tréfás pózban mutatja magát. / Hullámot nyomva anya hajába, / zsorzsettjén még ott kísért / az ötvenes évek szűrt levegője, / tudod, a légkör, miért… / Apa egy este karjára vette Irént, / s elhagyott minket, nem fontos ma már, kiért. / Szomszédunk lánya egy délután / megállt a házunk udvarán, / hatéves volt, én négy talán, / nadrágját lehúzva hasán / valamit mutatott magán… / És kérdezem tőled, emlékszel, drága, / mikor a kórház előtt, / hol Lizánál voltunk látogatóban, / s kaptunk egy jó kis esőt. / S én fejembe nyomva apa kalapját, megyek / egy telken átvágva a megálló felé veled.” A koncerten Cseh Tamás bemondja a műsorszámok címét, harmadik a Dal nővéremnek. (A szerzők is fontos műnek tartották, ez a dal a forrása – a majd évek múlva megjelenő – első lemezük címének, a Levél nővéremnek. Fel is veszik a lemezre, miután azonban a lemez címéül saját maguktól kölcsönvették a cím lényegét, átírták a dal címét, ekkortól Apa kalapja lesz a tartalomhoz csak formálisan kapcsolódóan.

Cseh Tamás és Bereményi Géza, 1972. Villányi út 55-65, Fotó: Novák Emil

Elek Judit rendezői ötletét finom mozdulattal valósítja meg Cseh Tamás a Műegyetemen, fejébe csap egy odakészített kalapot, ahogy azt egy színpadra dobott kalappal Kolozsváron is megteszi – sok év múlva is. Bereményi Géza 1990-ben, amikor a Filmkultúra folyóiratban először publikál az 1971–1989 között készült dalszövegekből válogatást, köztük a Dal nővéremneket is, eredeti címmel, pontosan. A köznyelvben mégis marad a lemezre kényszerűségből átírt Apa kalapja. Magam Bereményi Géza címhasználatát követem.)
A szerzők egy-egy pontos jellemző mozzanattal adják tudtunkra, hogy ismerik pontosan a múltat: Hullámot nyomva anya hajába, mely sor felidézi a régi hajsütővasat, amellyel a hajat formálták, „zsorzsettjén még ott kísért, / az ötvenes évek szűrt levegője, tudod, a légkör, miért…”, finom, erős anyag a zsorzsett, melyet a régiek sok évtizedekig hordtak, még a háború előttit is. A címben idézett jelenséget – tudod, a légkör, miért – ha az eredeti szándékhoz híven akarjuk értelmezni, akkor a teljes gondolat hátterét is szemügyre kell vennünk.
Miközben a Nyugat a megnyert II. világháború után Churchill fultoni beszédével leeresztette a vasfüggönyt és mögé zárta a szovjetek által felszabadított népeket: …két történelmi jelentőségű cselekmény zajlott le Magyarországon: az egyik a hazaárulás volt, másik a szabadságharc… Sokan voltak, akik azt hitték, szabadságharcban segédkeznek, s későn értették meg, hogy hazaáruláshoz nyújtottak segédkezet. A háború utáni évekről beszél Márai Sándor, amit szinte máig a koalíciós évek demokráciájának kellett nevezni. Márai saját szerepét nem tagadva: a koalíciós szerepjátékot tömör egyszerűséggel hazaárulásnak nevezi: …a magyarság nagy tömegei a vasfüggöny mögött éppen úgy a számkivetettség állapotában élnek, mint azok, akik vándorbotot vettek a kezükbe… Mindkettő nehéz sors. Titkos utakon, mintegy jelbeszéddel tudunk csak egymáshoz igazat szólni – külföldről haza éppen úgy, mint a hazaiak egymás között. Márai Sándor pontos esszéjében (Aki látja hazáját – Egy számkivetett magyar író vallomása) nemcsak a térség helyzetéhez ad kulcsot, de a dalok titkának megfejtéséhez is.
A gyerekkorban zsigerig hatolt tapasztalás, a szülői intelem mindennapos, soha, sehol, senkinek. Majd a század végéig mi magunk is „jelbeszéddel tudunk csak egymáshoz igazat szólni”. És amikor a történelemről énekel Cseh Tamás, mindvégig, „a legvégéig, a végnek végéig” minden hangsúly, minden akkord önmagán túl valami mást is jelent, és ennek megfejtése sok áttétellel, ha szimbolikusan is: a szabadságszerető ember vallomása. (Filmdal 1971)
A Vasfüggöny – keletről nézvést – a teljes fizikai határzár az 1940-es évek végére a helyén van. Ugyanekkor gyors előkészületeket indítanak az amerikaiak a szovjetizált hatalom, táboron belüli hírmonopóliumának megtörésére. Előbb csak ideiglenes helyekről, de már 1949-ben megkezdi adását az igazi Szabad Európa Rádió magyar adása, később pedig már a müncheni Englischer Gartenben működött 1993-as megszűnéséig. Az első időkben a Szabad Magyarország hangját a hírekért, a kommentárokért, meg elsősorban az üzenetekért hallgattuk, pontosabban hallgatták szüleink – nagy titokban. Az adások vételét az országban szerteszét telepített zavaró állomások nehezítették éjjel-nappal. A hatvanas-hetvenes években is az az ötvenes évek zavart, szűrt levegője volt még a légkörben, amikor már pedig Cseke László Teenager Party zenei műsorát keresték a fiatalok világvevő rádiókon, hogy leírják az angol szöveget és felvegyék magnóra a zajos dallamot – Bill Haley-től, a The Shadowsig. Ez utóbbi különösen fontos volt, hiszen első zenekaruk, a Stereo, pontosan úgy állt fel, mint a The Shadows. Osztálytársa, Horváth Imre dob, és a Villányi úti szomszéd házból Szerdahelyi Péter és Gábor gitár és a gitáros-énekes zenekarvezető Cseh Tamás, aki saját számokat is írt, elsősorban angol szöveggel. 1970-ben már csaknem száz dal szerepelt a fennmaradt angol listákon. Eredeti lemezt szinte lehetetlen volt egyenes úton szerezni.
Egyszer – mondja egy későbbi, általa megőrzött felvételen – a Múzeum körúton sétáltak, ahol a hanglemezek feketepiaca van, és majdnem belekerültek az Ifjúsági Magazin leleplező színes példányába, ahol többek le vannak fényképezve – úgy történt, hogy odaugrott hozzájuk egy fiú, pontosabban Antoine-hoz, és azt mondta, hogy van egy Del Shannon, nem is egy kettő: Runaway, Runaway… két Del Shannon, az Antoine ránézett a fiúra és azt mondta, hogy mind itt van – és magára mutatott… és tovább mentek a Désirével és az Antoine énekelni kezdett:
„Minket a tánczene szó, / valami I love you so / hozott össze / Valami dal, amibe / azt magyaráztuk mi bele, / hogy dubidu-báppá... Ó, az az énekes / bármiről énekelt, / úgy tudtuk róla mi, / hogy jobb ő, mint mi vagyunk, / hogy az ő élete sokkal többet ér, / mint mi vagyunk.” (Cseh–Bereményi: I love you so.)
Ezekről az évekről, Bereményi Géza és Cseh Tamás addigi útjáról érvényesen, máig legpontosabban Csengey Dénes írt, előbb 1981-ben az Alföld, a Valóság folyóiratokban, majd az 1983-ban a Magvető Kiadónál megjelent nevezetes kötetében: És mi most itt vagyunk…

(részlet)