(A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet Az utolsó garabonciások – Műhelytalálkozó az 1960–2010 közötti időszak jellegzetes alternatív alakjairól 2021. május 3-án tartott konferencián elhangzott előadás alapján)
A majdnem elfeledett nagy magyar esszéista, filmesztéta, kritikus B. Nagy László nyomán determinánsoknak nevezhetők azok a történelmi adottságok, amelyek különösen jól követhetően hatottak életben, alkotásban – és maradandó nyomot hagytak. Az életvonal-jellegű, kronologikus, mondhatni az életmű horizontális megközelítésének fontosságát elfogadva, ez alkalommal azonban a hosszan ható determinánsokat, a dalnok pályafutására meghatározó tényezők közül néhányat kísérlek meg számba venni. Vertikális feltárásnak is nevezhetném – ha tanulmányt írnék. Nem titkolva, hogy erős élmény 1971 nyarától 2009 nyaráig személyes viszonyban lenni Cseh Tamással – meg a fájó hiánnyal, hogy sokszor, sok évre szem elől vesztettük egymást. Talán e tény menti az írás szabálytalanságát, hiszen szándék szerint sem tekinthető tudományos munkának, inkább memoár-szemlélődés a múlt mélysége, a szereplő személyek és a töredékesen fennmaradt dokumentumok fölött.
Akik a század második felében nőttek fel – a diktatúrák különböző árnyalataiban, a hatalmak szabdalta Közép-Európában kellett élniük és alkotniuk – helyzetük ezáltal már önmagában volt determinálva. A térség történelmi meghatározottsága, a durva restrikciós akciókon túl is finom szövedéket sző az alkotások köré. A szűrt és szűk levegő ideje az ötvenes évek. Az ötvenes évek szűk levegője persze nem a szerzőktől származó kifejezés, az utolsó évtizedek idézetmondóinak dokumentálhatóan romlik a szövegtudása, pontosabban az eredeti szöveg már nem jelent értelmezhetőt számukra, míg a helyhatározóként vett szűk levegő átvitt jelentését az 50-es évekre hatásosnak gondolják. Az irodalmi újságtól a szerzőket kedvelő miniszterig így emlegetik. A népdallá váló műdal közösség általi alakításának vagyunk talán tanúi, de a szűk levegőjű ötvenes évek lapos hasonlata távol esik a szerzők eredeti szándékától, világhelyzetet is felidéző pontos fogalmazástól.
Egy 1971-ben született dalban hangzik el „…az ötvenes évek szűrt levegője, tudod, a légkör, miért...”, melynek eredeti címe: Dal nővéremnek. Az idézett szöveg születésének kontextusáról érdemes felidézni az 1974-ben készült első koncertfilmjük bevezetőjéhez, az Elek Judit rendezte Az első fényképhez írt műsorismertető sorait, melyet Bereményi Géza és Cseh Tamás együtt fogalmazott. Amikor mi gyerekek voltunk – az ötvenes években – a rádiók, a megafonok és az emberek valósággal ontották a különféle énekeket. Nóta, népdal, operett, tömegdal, sláger hangzottak el mindenütt, „a kerthez tartozott a rózsa”, „elcsitult a város, a békés Jereván”, volt, aki „életében hajlongott sokat”, volt, aki „gyűlölte a vadvirágos réteket”, egyesek azt dúdolták, hogy „zakatol már a sok kerék, a sok gyerek nevet”, mások, hogy „csupa könny a szobám”, megint mások, hogy „sapkámat vidáman meglengetem.” A dalok később megmaradtak vagy változtak, de mindig nagy erővel idézték fel azt az időszakot, amikor szívből kedvelték őket. E felidéző képességük segítségével szeretnénk bemutatni, hogy a korszakok, életeink, milyen sokféle hangulatot, maradványt cipelnek magukkal, és – ha sikerül – azt is, hogy ez mind része a történelmünknek. Az első fénykép című műsor ennek ellenére saját szerzeményű dalokból áll, csak egy-két zenei és szövegidézet utal a régi kedvencekre – eredetükre. Jogos a kérdés: ha a hajdani „slágerek” környezetét, emléküket akarjuk felidézni, miért nem azok a régi dalok maguk hangzanak majd el? A válasz: mert ezek a dalok olyan mélyen belénk ivódtak, hogy arról a harminc évről, amit megéltünk, másképp nem is lehet énekelni. És arról sem, hogy kik vagyunk ma.
A Műegyetem nagy előadójának dobogóján az Ad Libitum, vagyis Novák János, Kecskeméti Gábor és Márta István, együtt Cseh Tamással. A felvételek mindkét napján a terem zsúfolt elsősorban egyetemistákkal. Elhangzik a tárgyalt szöveget tartalmazó szám, a Dal nővéremnek:
„És arra a képre emlékszel, / drága, hol kalapban látjuk apát, / bajuszos száján a szokott mosollyal / és keze mélyen a kabát / zsebébe süllyed, és három régi barát / valami tréfás pózban mutatja magát. / Hullámot nyomva anya hajába, / zsorzsettjén még ott kísért / az ötvenes évek szűrt levegője, / tudod, a légkör, miért… / Apa egy este karjára vette Irént, / s elhagyott minket, nem fontos ma már, kiért. / Szomszédunk lánya egy délután / megállt a házunk udvarán, / hatéves volt, én négy talán, / nadrágját lehúzva hasán / valamit mutatott magán… / És kérdezem tőled, emlékszel, drága, / mikor a kórház előtt, / hol Lizánál voltunk látogatóban, / s kaptunk egy jó kis esőt. / S én fejembe nyomva apa kalapját, megyek / egy telken átvágva a megálló felé veled.” A koncerten Cseh Tamás bemondja a műsorszámok címét, harmadik a Dal nővéremnek. (A szerzők is fontos műnek tartották, ez a dal a forrása – a majd évek múlva megjelenő – első lemezük címének, a Levél nővéremnek. Fel is veszik a lemezre, miután azonban a lemez címéül saját maguktól kölcsönvették a cím lényegét, átírták a dal címét, ekkortól Apa kalapja lesz a tartalomhoz csak formálisan kapcsolódóan.
(részlet)
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht.
Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,