Szőcs Géza
1953. augusztus 21.–2020. november 5. Budapest
Régi képeslap születésnapjára.
A karmelita kolostorban, a budai Várnegyed és a fertődi Esterházy-kastély megújításáért felelős kormánybiztos a méteres falak boltíve alatti cellát Cseh Tamás hagyatékénak ideiglenes otthonául szánta, amíg a tágasabb Úri utcai romos palotát meg nem találta. 2012 nyarán itt, Zumbok Ferenc szobája mellett borongtunk, miközben odakint a hihetetlenül szikrázó napsütésben Steindl Imre neogótikus – a belpesti bölcsészek leprázta – historizáló eklektikában a Parlament éles rajzolata – a valószínűtlen tiszta fényben – valóságos jelképe lett a magyar XXI. századnak.
A meg nem valósult álmokat vettük számba, a különleges, sosem volt Duna Televízió elparentálásával kezdtük, amikor az Erdélyi Híradó vállalkozásában Géza tudósításokat szervezett mindennapos Kárpát-medencei programjainknak, és én már rég nem voltam tájékoztatási alelnök, de ő még éppen államtitkárként utolsókat rúgta, egy régi dedikáció aktualitása kapcsán, az önkorrigáló bizonytalanság pontosítása az akkori jelenre vitte a szót.
Két évvel azelőtt kapta meg a a kulturális államtitkárságot, kivéve két általa erősen kért területet, a külföldi magyar kulturális intézetek és a magyar filmipar irányítását. Lépésről lépésre érte sérelem. Elvállalta, de a miniszterváltással (Réthelyi – Balog) eljött számára a számvetés ideje. Elhagyva a kolostort egy rakparti kocsmában folytattuk, ahol jó nagy alapzaj volt, ez már csak megszokásból is biztonságot jelentett. Így pontosan fogalmazhatott, ő kérte, kapcsoljam be a diktafont: „2010. június 3-tól szól a kinevezésem. Hogyan ítéltem meg az esélyeimet, akkor kézenfekvő volna ez eddigiekről azt mondanom, hogy hát óriási csalódás ért, két okból. Egyik ugye a teljesen kiürült kasszák, azoknak a lehetőségeknek a befagyasztása, befagyása, megszűnése, amelyek a művésztársadalmon belül a jó közérzetet vagy garantálják, vagy legalábbis elősegítik. Tehát az ezektől való megfosztatás. Tulajdonképpen eszközök nélkül való kormányzás körvonalazódott mint feladat. Ez, végül is, nem keserített el, mikor szembesültem vele, annál izgalmasabbnak, annál erőteljesebbnek éreztem a feladatot, hogy hát ha így állunk, akkor még nagyobb szükség van arra, hogy odafigyeljünk és hozzáértő emberekre bízzuk az egész intézményrendszernek a sorsát. Úgy látom, hogy ez a széttöredezettsége a kulturális kormányzatnak, egyébként az egész kormányzatnak, széthasadása a kompetenciáknak, a vagyoni és vagyonkezelői jogoknak és a szakmai feladatoknak csak hatékonytalan lehet. Ami a saját szerepemet illeti, én mindazt, ami az elmúlt másfél évben történt ebben a tárcában és azokon a felületeken, ahol nekem kellett volna rendet csinálni és koncepciót megvalósítani, ott, régi képpel élve, csak gúzsba kötve volt lehetséges táncolnom vagy botorkálnom, s ha azt kérdezik, miért vállaltam el és miért vállaltam ilyen körülmények között, egész egyszerűen azért, mert úgy tekintettem, hogy ez egy tesztperiódus, ez egy iskolai osztály, amely után egy minősítéssel, egy érdemjeggyel eldől az, hogy alkalmas vagyok-e kormánytisztviselői munkát végezni, vagy csak a kötetlen fantaszta álmodozás és utópiák területén érdemes rám számítani. Nos, én úgy gondoltam, hogy iskolát járok ki, és ezalatt egyrészt megtanulok olyan tudnivalókat, amelyek kötelezőek, másfelől kiderül az, hogy pszichésen, mentálisan, idegileg bírom-e ezt az életformát. Úgy érzem, hogy azt a terhelést, amit a munka volumene jelentett, és az apparátuson belül és a minisztériumon belüli és a minisztériumok közötti torzsalkodás, keresztbetétel, gáncsoskodás és a többi, ezt jól abszolváltam, és azt gondolom, mostanában kell eldőlnie, ha egy kézbe vonandók össze a kulturális politika feladatkörei és logikái, akkor én alkalmas vagyok arra, hogy kezemben tartsam ezeket – ezért vállaltam! Most mindenképpen cezúra előtt állunk, a következő hetekben el fog eldőlni, hogy milyen új vagy esetleg régi felépítés határozza meg a kormányzás jövendő képleteit, és az is eldől, hogy van-e rám szükség vagy nincs ebben a képletben. Úgy hiszem, hogy további várakozási vagy kikérési időt nem föltétlen szükséges vállalnom, ennyi elég volt a leckeórákból, vagy akarunk valamit csinálni, vagy valamilyen oknál fogva nem – az utóbbihoz én fölösleges vagyok.”
A korábban barátságot mutató új miniszter elsőnek tőle szabadult, igaz, így lehetett haláláig Szőcs Géza a miniszterelnök valóságos belső titkos-nyilvános kulturális tanácsadója.
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht.
Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,