„Ez a küzdelem mindenütt az emberek gondolkodásáért és gondolataiért folyik. A propaganda az egyik leghatalmasabb fegyver, amelyet a kommunisták használnak ebben a küzdelemben. Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy az igazság ügye csak azért veszítsen el nemzeteket, mert az emberek nem ismerik a tényeket. Minden rendelkezésünkre álló kormányzati eszközt fel fogunk használni, hogy eljuttassuk a népekhez az igazságot” – mondta 1948-ban Truman elnök az akkori amerikai külpolitikáért felelős George Frost Kennan koncepciója alapján.
És hetven évvel ezelőtt, 1951. október 6-án 11 órakor, a nemzeti gyásznaphoz is illő ünnepséggel elindult a rendszeres adás – a Szabad Európa Rádió hullámhosszán. Szól a kakas már – szólalt meg tárogatón a szünetjel, és üzente, hogy majd megvirrad már… Ünnepi beszéd, ima, himnusz. Aznap tizenegyszer ismételték az egyórás beköszöntőt.
A megelőző két évben a szükséges szervezetek kialakítása után megkezdődnek a kísérleti adások, a rádió teljes történetéről Borbándi Gyula grandiózus művéből, a Magyarok az Angol Kertben kötetéből tudhatunk.
A személyesség varázsát, az emigránslét mibenlétét az utolsó pillanatokban rögzített interjúkból érezhetjük, melyeket a nyolcvanas évek végétől, amíg csak lehetett, az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára készített.
1951-ben az első októberi Vasárnapi Krónikában, Márai Sándor ide mentett kedves rovatában így szól Ulysses: „Néhány nappal ezelőtt elhangzott a légi térben a Szabad Magyar Rádió szünetjele. Megszólalt a bemondó hangja, és értésére adta mindenkinek, aki magyar szót ért, hogy ettől a pillanattól minden nap, műsorának minden órájában szólani fog ez az új adóállomás a magyarokhoz otthon és a világban […] Éjjel és nappal szól most már ez a hang a magyarsághoz, mint a lelkiismeret hangja. Akik hallgatják, valóságosan érzékelhetik, hogy nincsenek többé egyedül az ostromlott várban. És tudják, hogy ez a spirituális összeköttetés nem szakad meg többé az otthon és a világ között. A magyar történelem fel tud sorolni példákat, amikor a barbár ellenség által körülzárt magyar végvárakba végül eljutott a felmentő segítség. A magyar szellemi légihíd ilyen vállalkozása a magyar történelemnek.” És ezután rendszeresen vasárnap szólt a Szabad Európa Rádióban, a szabad Magyarország adásában a müncheni stúdióból, saját hangján Márai Sándor. Rádiós álneve Ulysses lett.
A Crusade for Freedom – Keresztes hadjárat a Szabadságért mozgalom szabadságharangot állít a szovjet övezetben időnként blokád alá vont Berlinben. Ez az amerikai történelemben szimbolikus harang lett az adománygyűjtő szervezet és egyben a Szabad Európa Rádió – SZER – jelképe. (Radio Free Europe – RFE) A rádió munkanyelve az angol, hiszen a lelkes gyűjtés ellenére az amerikai kongresszus finanszírozta működését, így a munkatársak megkapták az amerikai állampolgárságot. Az év végére már mintegy száz munkatársa lett a magyar osztálynak, olyan nagy formátumú rádiósok lettek, mint (zárójelben a rádióban használt név): Borbándi Gyula (Gyulai Ernő), Ekecs Géza (Cseke László), Thassy Jenő (Miskei Endre), Büky Barna (Vadász János), Skultéty Csaba (Ambrus Márton), Ramsay Győző (Palotai János) és a többiek – mind hatalmas ívű zárványsors, emigráns szenvedéstörténet. És Thorma Edit, aki tragikus haláláig a kezdetektől mindvégig a mindenkori főnök titkárnője, személyzetise volt, végül a rádió adminisztratív vezetője lett, B. Gy. gazdag irathagyatékának szállítója, mondhatni élettársi jogon. A XX. századi magyar történelem unikális, fontos, forrásait mentette meg a jövőnek.
Kovács K. Zoltán, rádiós nevén Zoltán Károly, aki a háború utáni úgynevezett demokratikus parlament legfiatalabb képviselője, a Barankovics-párt tagja, vezérszónoka volt, a letartóztatás elől a már kifeszített szögesdrótokon, a yasfüggönyön át Münchenbe menekült. Emlékezése szerint: „az elsők között írhattam alá a Szabad Európa Rádióval az alkalmazási szerződést. Volt egy ilyen lóti-futi feladatom, hogy ha érkezik valaki, akkor én menjek a pályaudvarra, én fogadjam és vezessem a Possartstrasse 9. számú épületben bérelt ideiglenes stúdióba.” Tekintélyes munkatárs lett, de a Kárpát-medence ügyében tiltott volt a Szabad Európa Rádió osztályai között az együtt gondolkodás is:
„…a negatív, tehát az együtt nem működésnek is van egy olyan előnye, hogy nem jöttek felszínre a nemzetiségi feszültségek. Viszont az utóbbi fázisban, azt hiszem, hogy ebben a tekintetben lényegesen változott a helyzet olyan értelemben, hogy a nyugati információs szervek, újságok, rádiók által hitelesített és bennünket érintő nemzetiség-politikai vonatkozások, hírek adásra kerülhettek. Illetve azért ez úgy volt, hogy amennyiben a téma érdekes, tehát a nemzetiség kérdés a szerkesztőségen belül, hogy azért mindig megtaláltuk a módját annak, hogy valahol éreztessük a szomszédos országokban élő magyarsággal, hogy látjuk a szituációjukat és szolidárisak vagyunk velük. Például én csináltam egyszer egy zenei adássorozatot Felvidéki népzene, népi táncok címmel. Ez véletlenül alakult ki, a Csallóközbe menekült egy népzene-néprajz szakértő, aki magával tudott hozni eredeti népzenei felvételeket, és erre, hát a megfelelő szakirodalom fölhasználásával egy ilyen sétát csináltunk, Kelet-Szlovákiától kezdve egészen Beregig, tehát egészen odáig, ameddig nyomon követhető a magyar népzene és néptánc, és hát minden hónapban egyszer, egy vasárnap egy ötvenperces adás. Na most ennek során ugye magyarul mondtuk ki a helységneveket, magyarul beszéltünk a tájról, tehát Mátyusföldről beszéltünk, vagy Hernád völgyéről, és a többi, tehát valahol érzékeltettük azt, hogy ez a vidék és ennek a lakossága, ennek a kulturális módja az integrálás, és ugyanezt csináltuk Erdéllyel kapcsolatban. Tehát erdélyi népzenei, népművészeti adássorozatot csináltam, azt rövidebb formában, minden hónapban egyszer, negyedórában, de ott is a népzene, a népi kultúra értékelése, az erdélyi faragás, házépítési kultúra, s a többi, fölmérésével mindig tudtuk érzékeltetni, hogy ez ősi magyar föld és hogy ősi magyar eredetű kultúra. Ennyiben mód volt rá. A későbbiek során azonban ezt mondd… hadd mondjam, az évszámot körülbelül, a 80-as évek elején, 70-es évek végén sikerült néha áttörni ezt a merev kezelését, vagy az elzárkózást a nemzetiség-politikai kérdések kezelése alól. Én magam írtam ismételten kommentárt olyan hírek nyomán, amikor bizonyítható volt mondjuk, hogy a román iparosítási politika egyben a magyar etnikum föltevésére, megbontására is irányult, vagy pedig könyvek jelentek meg nyugaton, amelyek Erdéllyel foglalkoznak, ezeknek a könyveknek az ismertetése adott alkalmat arra, hogy nemzetiségi kérdéssel foglalkozzunk. Nekem volt alkalmam arra, hogy kommentárt írjak, példaként említve a nemzetiségi probléma megoldása során a dél-tiroli megoldást, tehát azt a jogi konstrukciót, amely Olaszország és Ausztria között kialakult, mint példát említve, hozzáfűzve, hogy a megállapodás értelmében ezek az országok, illetve kormányaik elfogadták a hágai Nemzetközi Bíróságot is mint döntési fórumot, nemzetiségi kérdésben. Tehát tudtunk azért beszélni erről a kérdésről nehéz, olyan években is, amikor mondjuk ez legálisan kevés lehetőség, vagy nem volt olyan lehetőség. Ez mindig zsurnalisztikai ügyesség kérdése is, hogy az ember hogy fog meg egy ilyen kérdést. Ezt azok javára kell írjam, akik a magyar szerkesztést és szerkesztőséget vezették, mert hiszen olyan kommentár, vagy műsor sohasem ment le […] amelyet előre le kellett volna fordítani, utólagosan kellett vállalni a konzekvenciát, és sikerült mégis néhány olyan kérdésben hangot adnunk, amiről úgy éreztük, hogy bár talán nem találkozik az amerikai vezetésnek a jóváhagyásával, de nem lépi át a tolerancia határát.” 1989-ben a München melletti Aschenben saját sorsa ügyében mondta: „a német miliő számunkra nem volt egy sokat ígérő miliő. Se a privát életünket, se a jövőnket illetően. Ezt én mondom, aki lényegében folyamatosan, 38 évig ott laktam, és mégis, mi is azzal számoltunk, hogy ha rádiós alkalmazásunk megszűnik, akkor Amerikában folytatódik az életünk, mert részben a rádiós munkánál szerzett szakmai ismeret nem volt hasznosítható Németországban, másodszor a rádiót a társadalom részéről mindig kritikus hangulat vette körül, különböző okoknál fogva. Részben az idegenség, ismeretlenség, részben ugye meg voltunk terhelve, főleg lengyel, szlovák és magyar vonatkozásban, hogy olyan munkatársaink is voltak, akik a német kitelepítésben aktívan részt vettek. A hivatalos német politika és a közvélemény enyhült ám, az újságok folyamatos bizalmatlansággal kísérték tevékenységünket. Ha visszatekintek, az az érzésem, hogy a Münchenben maradt kollégák is eléggé izoláltan élik a maguk életét. Tehát a feleségemmel együtt a német társadalomba való integráció szempontjából még nekünk is elég sovány kilátásaink voltak.”
Az utolsó időkről a rádió egyik vezető munkatársa, Halász Péter írja Münchenben (a kiváló író pontosan fogalmaz az ezredfordulón): „Amíg Magyarországon diktatúra uralkodott, addig a politikai emigráns magatartásának – és adott esetben tevékenységének – képlete világos volt, hiszen a diktatúrával szembeni gyűlölete és utálkozása kényszerítette emigrációba, és azt áhította, hogy népe mihamarabb megszabaduljon elnyomóitól, és szabad hazában élhessen. Abban, hogy az a diktatúra Rákosi Mátyás parancsuralmi rendszeréhez fűződött, vagy Kádár Jánoséhoz, az emigráns nézőpontjából különbséget nem jelentett. Kádár hóhérának kötele ugyanolyan »kemény« kötél volt, mint Rákosié. A »puha diktatúra« kategóriáját azok kreálták, akik Kádár áldozatait elfelejtették vagy el akarták felejteni, és kizárólag Rákosiét őrizték meg úgy-ahogy emlékezetükben.” München legelegánsabb, a háború után épségben maradt szállodájában tartott fényes ünnepséggel indult a rádió, és 42 év múltán az Englischer Garten nevezetes épületének szerény kantinjában búcsúztak, amikor vége lett.
Hetvenéves lenne a Szabad Európa Rádió (megszűnt 1993. október 31-én).
