Hermann Róbert: Az aradi vértanúk utolsó szavai

2020. október 06., 07:39
A tizenhárom aradi vértanú arcképe Barabás Miklós litográfiáján – Forrás: Wikimedia Commons

Kevés olyan legendás időszaka van a magyar történelemnek, mint az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc korszaka. Mint minden mítosz, 1848–1849 története is igaz és hamis elemekből állt és áll. Az elmúlt években az internetnek köszönhetően csinos kis idézetgyűjtemény terjedt el egyre szélesebb körben, amely (állítólag) a vértanúk utolsó szavait tartalmazza. Az idézetek közös jellemzője, hogy egyszerre van bennük jelen a nemzeti és a keresztény gondolat – s hogy leginkább semmi közük nincs azokhoz a forrásokhoz, amelyekből a vértanúk utolsó szavait és gondolatait megismerhetjük. Mindez azért is sajnálatos, mert tapasztalatom szerint egyre több megemlékezésen ezek a fiktív szövegek hangzanak el; másrészt pedig azért, mert az eredeti források Katona Tamás nagyszerű dokumentumgyűjteményének (Az aradi vértanúk) köszönhetően immáron több mint három évtizede hozzáférhetők, sőt, a kötet anyaga az interneten is megtalálható.

Mit tudunk meg ezekből a forrásokból?

A golyó általi halálra ítéltek közül Lázár Vilmos ezredesnek megadatott, hogy elbúcsúzzon a feleségétől. Az özvegy szerint ekkor a következőket mondta: „Mi lesz családommal, mi lesz veled, ha tényleg megcselekszik, amire gondolni igenis tudok, de hinni benne nem vagyok képes?” Majd így folytatta: „Szerelmem s gyermekeim veled maradnak, ígérd meg, hogy megnyugszol Isten rendelésében. Meghozod ezt az áldozatot gyermekeink kedvéért. Nyugodtan nézek a halálnak elébe, ha bírom ígéretedet, hogy nem fogsz kárt tenni magadban.” Az őt és társait a vesztőhelyre kísérő Vinkler Brúnó minorita szerzetes szerint Lázár, amikor letérdelt a kivégzőosztag előtt, a következőket mondta: „Istenem! Nőm s három gyermekem!”

Szintén Vinklertől tudjuk, hogy Schweidel József tábornok egy feszületet tartott a kezében, s a következőket mondta Bardócz Sándornak, az őt kísérő minorita szerzetesnek: „Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem adja át fiamnak.” (Schweidel fia, Albert honvéd századosként szintén Aradon raboskodott.) De azonnal vissza is vette a keresztet, mondván: „Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.”

Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő vesztőhelyen mondott szavait nem jegyezte fel a szemtanú. Dessewffyt Baló Béni református lelkész keltette fel a börtönben október 6-án hajnalban. „Tiszta a lelkiismeretem, s az hagyott aludni” – mondta. A közös imádság után így szólt: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.” Állítólag kikelt a „német” ellen, mondván, cseppet sem csodálkozik sorsán, még csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak háromszáz év óta. A vesztőhelyen azt kérte az őt kísérő lelkésztől, hogy adja át búcsúlevelét, tárgyait és üzenetét feleségének.

Kiss Ernőnek fennmaradt gyermekeihez írott búcsúlevele, így nyilván az ebben foglaltakat tekinthetjük utolsó hiteles szavainak: „Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg –, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg – és az a tudat, hogy uralkodójának mindig a legjobb alattvalója volt, erősíteni fogja őt ezen az utolsó úton. Ne tegyetek senkinek szemrehányásokat – Isten áldjon meg benneteket! Erősítsen és óvjon benneteket; imádkozzatok ártatlan lelkemért, ez az utolsó kívánsága szerencsétlen apátoknak.”

Egy későbbi, nem szemtanúi leírás szerint a kivégzés előtt még így szólt: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!”

A bitófára ítélt tábornokok kivégzéséről több szemtanúi beszámoló is fennmaradt. Az elsőként a bitófa alá lépő Poeltenberg Ernő állítólag így szólt a társaihoz: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.”

Annyi bizonyos, hogy az utolsó éjszakán Poeltenberg könnyes szemekkel beszélt Sujánszky Eusztáknak a családjáról. Elmondta, hogy előző este levelet kapott a feleségétől, „melyben őt kecsegtette, hogy rövid idő múlva megszabaduland, mert – írá neje – a főminiszter úr ő n[agy]m[é]lt[ósá]ga, kinél Bécsben férje élete és szabadon bocsáttatásáért könyörgött, őt erről biztosítá”. „Igazat írt – mondta Poeltenberg –, nemsokára megszabadulok!” Megmutatta Sujánszkynak legkisebb gyermeke első levelét, amelyet az „két vonal között” írt apjához.

Török Ignác fivéréhez írott búcsúleveléről tudunk, de nem ismerjük a szövegét. A tábornok sírt a vesztőhelyre érve. Állítólag a kivégzést vezénylő Tichy őrnagy rá is rivallt: „Nem szégyelli magát sírni, mint egy gyerek!” Mire Török kiegyenesedett, s így válaszolt: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!”

Láhner György utolsó szavait nem jegyezték fel a szemtanúk, s feleségéhez írott búcsúlevele sem maradt fenn. Egy szemtanúi beszámolók alapján készült leírás szerint az utolsó éjszakán családja sorsa foglalkoztatta, s azt üzente feleségének, „tűrje megadással férje szerencsétlenségét, s menjen legrövidebb idő alatt Zólyom megyei rokonaihoz”.

Knezić Károlyról az őt kísérő Pléva Balázs minorita szerzetes annyit mondott el, hogy buzgón imádkozott. Búcsúlevelét nem ismerjük, noha tudjuk, hogy írt Egerben lévő családjának.

Nagysándor József így szólt a mellette álló Vinkler Brúnóhoz: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb, ha imádkozunk.” Csatlakozott hozzájuk Leiningen is, aki a következőket mondta: „Imádkozzunk, tisztelendő urak együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” Nagysándor a kötéllel a nyakában a hazát éltette. Egy más forrás szerint még ezt mondta: „Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked.)”

Leiningen-Westerburg Károly a kivégzés előtt időt kért, s rövid beszédben tiltakozott azon vád ellen, hogy Buda bevételénél az elfogott osztrák tiszteket „orozva gyilkoltatta volna meg, esküvel erősítvén, hogy ilyesmi a magyar tábor részéről soha nem történt”. Utolsó szavai ezek voltak: „Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.”

Aulich Lajos utolsó szavait nem jegyezték fel a szemtanúk. A nagy valószínűséggel az őt felkereső Sujánszky Eusztáktól származó adat szerint meg akarta kínálni szivarral a szerzetest, de csak egy volt már a tárcájában. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.”

Damjanich János Sujánszky Euszták minorita szerzetessel beszélgetett. Amikor látta, hogy a szerzetes sír, így szólt hozzá: „Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” Hét társának halálát végignézve így szólt: „Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” A bitófa alá lépve a következőket mondta Sujánszkynak, miközben átadta neki a nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, e vigasza leend imádott Emíliámnak.” Majd megkérte a hóhért, hogy ne borzolja össze a szakállát, s végül így szólt: „Éljen a haza!”

Vécsey Károly Eduard Marchot ferences szerzetesnek, az aradi vár káplánjának adta át a sötétzöld felöltőjét „ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül”. Utolsó ismert levelét a kivégzés reggelén hat órakor feleségének, Duffaud Karolinának írta: „Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.”

A fentieket olvasva nyilvánvaló, hogy a vértanúkat az utolsó napon elsősorban családjuk sorsa foglalkoztatta. Sorsukba belenyugodva, keresztényi türelemmel, katonás méltósággal fogadták az ítéletet, s férfias bátorsággal tűrték el azt. Utolsó megnyilatkozásaik olyan lelki nagyságról árulkodnak, ami fölöslegessé teszi légből kapott „utolsó mondatok” konstruálását.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. október 5-i számában.)