Szőcs Miklós TUI: Élők könyve 4.
Ha szükség volt valaha nyárfa-egyenességre, / szókimondásra, soha ennyire Berzsenyi földindulás / hangjára, a bajkiáltásra, soha ennyire, / mint e nyakunkra hurkot húzó sintér időben, / amikor horkol elaltatva az aluszékony lelkiismeret, / s a felelősség nem gyújt lámpát, hogy fölébressze.
(Serfőző Simon: Sintér idő)
A szociográfia történetéből
Magyarországon a szociológia tudományág kezdete a XX. század első éveire tehető. Tudományos definíció: „A szociológiának […] nem az a célja, hogy az egyes szociális jelenségeket kifürkéssze […], hanem célja a társadalmi élet törvényszerűségeinek kikutatása.” [1] Ez jól megfogalmazott és szükséges cél, a megalkotók viszont tévedtek abban, hogy a társadalmat a természettudományok egzakt módszertanával kutathatják, pláne ábrázolhatják. Miért és hogyan tették ezt vagy azt az emberek? Mire gondolt, mit érzett, és miként cselekedett? Miért éppen úgy? Mindezeket mérni, számokkal kifejezni lehetetlen vállalkozás, a várható hatások megjósolása pedig végképp reménytelen. Nos, ezt hivatott elvégezni a szociográfia.
Az 1900-as évek első felében a hazai társadalomtudomány-ágak megjelenésével a szociográfia is kitűzte céljait. Az elméleti tételeken túl annak leírása vált szükségessé, hogy valójában mi és hogyan történik a társadalomban, és a műfaj a 20-as, 30-as évekre a „cselekvés és ismeret” megjelenítésének eszközévé fejlődött. A szociográfiai írások többsége az elhanyagolt paraszti világ megismertetéséről szólt, valamint politikai, tudományos és irodalmi művek is születtek. Megkérdőjelezték a központi szólamot, miszerint a magyar parasztság egyszerű életviszonyaival elégedett, egyben lojális az őt vezető hatalmi réteghez (például Féja Géza, Erdei Ferenc, a Magyarország felfedezése mozgalom szerzői – Sárközi György; a Fiatal Magyarország mozgalma – Illyés Gyula, Veres Péter; a népi írók fóruma; a Válasz című folyóirat stb.).
Dudar, 1937. Kezdetek kezdete
Mondják, hogy a szociográfia tipikusan magyar műfaj. Az állítás sántít kissé, mert nem mi találtuk fel a meleg vizet; legföljebb jó témákat dolgoztunk fel jó szerzőkkel. Az előzmények Nyugaton keresendők. 1937-ben a brit empirikus társadalomkutatás kiemelt intézménye, az Institute of Sociology elismert angol és német társadalomkutatókat küldött Közép-Európába. A Le Play House módszertanát követve – 1921 és 1951 között húsz országban mintegy kilencven terepkutatást szerveztek; Magyarországon, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Lengyelországban – húsz-harminc fős, főképpen szociális munkásokból álló csoportok helyszínenként nagyjából két hétig tartó tudományos értékű vagy ismeretterjesztő feladatkörben dolgoztak. Az angolok a tudomány szekerén bevonultak Kelet-Európába (is), és feltérképezték a lakosság létformáit.
A tábor iránt érdeklődő hazai résztvevők változatos területekről érkeztek; melléjük szegődött az eredményeket felmutató Erdei Ferenc és Ortutay Gyula. Ortutay iránymutató tanulmányát felolvasták a résztvevőknek: „A mi létezésünkről Nyugat-Európa is mindig csak alulértékelést magukban hordozó szempontok alapján vett tudomást és elsősorban az egzotikus és keleties jegyekre figyeltek fel. Ezek a sajátosságok keltették fel Európa érdeklődését és nyerték el tetszését. Mi magunk viszont vég nélkül azon igyekeztünk és azzal küszködtünk reménytelenül és méltatlankodva, hogy bebizonyítsuk, mi is jó európaiak vagyunk.” [2]
Holott idehaza abban az időben a szociográfiai témák publikálása irodalmi és létkérdésnek számított. A problémákat az írók szerzői esteken tárgyalták: Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, sőt az egyik programadó kiáltvány szerzője maga József Attila volt, Ki a faluba címmel: „Meg kell ösmernünk elevenen azt a magyar kultúrát, amely előtt a múzeumok halottas házában bámészkodunk. (…) Hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés.” [3]
A dudari falukutatás eredményeit végül szépirodalmi szociográfia formájában nem írta meg senki. A mellőzöttség oka, hogy a munkát külföldiek végezték, idegen nyelven, és az összegzést nem publikálták. Az elhallgatásban a magyar résztvevők és szervezők személyes sorsa is közrejátszott: háború, emigráció, betegség, gyilkosság vagy egyszerű érdektelenség.
Szoció a Kádárkorszakban
A társadalomtudományok és a kritikai műfajok (köztük a szociográfia is) e korszakban a „tiltott”, később a „tűrt” kategóriába tartoztak. Az ötvenes-hatvanas években a politikai vezetőség kísérletet tett közéleti és kritikai fórumok megalkotására, és több területen megengedte kényes témájú riportok, interjúk, esettanulmányok közlését. A faluleírások nagy része általános elégedetlenséget jelzett, és megmutatta az ország társadalmi, gazdasági elmaradottságát, valamint félfeudális jellegét. A szocialista elképzelések és a valóság közötti különbség nyilvánvalóvá vált. Ekkor adták ki az irodalmi szociográfia két klasszikus antológiáját: Vasszínű égbolt alatt. Városszociográfiák 1945 előtt – 1932–1943 (1961) és A valóság vonzásában I–II. Tanulmányok, riportok, elbeszélések, szociográfiai írások (1963); a szerzők: Féja Géza, Krúdy Gyula, László Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Veres Péter és mások, köztük pártvonalon kedveltek is (például Marosán György, Darvas József).
Az 1970-es, 80-as évekre a kritikai nézőpontú irodalmi szociográfia elismert műfajjá vált. Kifejlődött a dokumentarista stílus a tényfeltáró szociofilmmel és -fotóval. Új témák jelentek meg: például a szocializáció, a beilleszkedés, a szubkultúra, a deviancia, az öngyilkosság, a válás és a demográfiai problémák. Fontos kiemelni Fekete Gyula nevét, aki rendszerkritikus írásai mellett népesedési kérdéseket feszegetett: Éljünk magunknak? (1972); Boldog házasságok titkai (1972); Levelek a magányról (1979); később: Véreim, magyar kannibálok (1992); Európa öngyilkossága (2007).
A szociológia tudományág konszolidálódott (intézményesült), kifejlődött a kvantitatív módszertan, szemben a kvalitatív, nem vagy nehezen mérhető módszerekkel. A szociográfia tudományos oldalról nézve legitimációs válságba zuhant. Szubjektivitása miatt a szociológusok nem tartották hitelesnek a szociográfiai műveket, de nyersanyagforrásnak tekintették azokat, és a felvetett témákat lelkesen kutatták. A valóság, mondhatni az igény a szociográfiára tehát éppen nem elhanyagoltságot mutatott.
Az 1970-es Írószemmel című sorozat után 1971-ben újraindult a Magyarország felfedezése sorozat. Az irodalom mellett a társadalomtudomány is örvendett. A Művelődésügyi Minisztérium támogatta a Magyarország felfedezése sorozat kiadványait, igaz, az írószövetség akkori elnöke, Darvas József „felügyeletével” (értsd: marxista szemlélettel). A sorozat első darabja Mocsár Gábor Égő arany című kötete volt, amelyet évi két-három tényfeltáró szociográfia követett (Erdei: Város és vidéke, Moldova: Tisztelet Komlónak!, Végh Antal: Erdőháton, Nyíren, Berkovits György: Világváros határában, Diósi Ágnes: Cigányút, Závada Pál: Kulákprés stb.). [4]
Számottevő orgánumnak számított a (régi) Forrás című folyóirat. Elsősorban a két világháború közötti szociográfiáknak adott hangsúlyt, benne a parasztságot sújtó válság bemutatásával. Amellett beszámolt közéleti konferenciákról, köztük az 1979. májusi lakiteleki találkozóról (A haza és a nemzeti önismeret). [5] A Forrás publikálta Hatvani Dánielnek a két világháború között alkotó szociográfusokkal készített interjúit (Féja 1976; Illyés 1977; Balogh Edgár 1977); igaz, a Csoóri Sándorral folytatott levelezése csak később, a még működő Mozgó Világban jelenhetett meg (1982. január). Külön említést érdemel az 1947-ben alapított Tiszatáj folyóirat, amely egyébiránt a Kárpát-medencei magyarság kulturális egységének őrzője, egyszersmind ellenzéki szellemi központ volt.
Miért szükséges a szociográfia? – Botrányok, perek
Mint elhangzott, az 1970-es években a szociográfiák társadalmi jelenségek dokumentarista rögzítését tűzték ki célul. Hétköznapi eseményeken keresztül ábrázolták azon társadalmi problémákat, amelyek az állampárt működéséből adódtak. A tények bemutatása egyre inkább zavarta a vezetőséget. Például: 1982 januárjában jelent meg az említett Csoóri Sándor-beszélgetés és a Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem… című szociográfia. Téma: milyen volt az 1950-es években Magyarországon élni, és „kikből állt az 1945 utáni rendszer első engedelmes »hadserege«, a káderek és a »párt-funkcik« első nemzedéke”.
Ez időben több folyóiratot letiltottak, főszerkesztőket menesztettek; többek között a Mozgó Világból Kulin Ferencet, vele együtt a teljes szerkesztőség felmondott. 1985 tavaszán Nagy Gáspár titkárt eltávolították írószövetségi tisztségéből, miután megjelent az Öröknyár; elmúltam 9 éves című verse. 1986-ban letiltották a Tiszatáj című lapot, mivel a júniusi számban közölték Nagy Gáspár A fiú naplójából című versét – fél évet kaptak érte. 1987-ben a „tűrtből” végképp „tiltottá” vált a Tiszatáj. 1988 novemberében, közvetlenül a rendszerváltozás előtt elindult viszont a Hitel, Illyés Gyula és Csoóri Sándor évekkel azelőtt megálmodott, a szociográfiát pártoló lapja, amelyet a diktatúra három éven át nem engedélyezett. Sajnos Illyés a megjelenését már nem érhette meg.
De: a Gulyás testvérek 1987-ben az 1937-es dudari falukutató tábor ötvenedik évfordulója tiszteletére rendezett emléktáborozáson kezdtek forgatni Dudaron. Mintegy ötvenórányi felvételből megalkották a Malenkij robot című dokumentumfilmet, amely azokról az elhurcolt leventékről szól, akik 1944-ben a nyilasok elől szökve beálltak a bakonyi ellenállók közé. A film 1989-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, a Gulyás testvérek 2021-ben Kossuth-díjat kaptak.
Az 1989-es rendszerváltó nemzedék tagjai között számos, a szociográfiát tudatosan vagy ösztönösen művelő író neve olvasható. A műfaj „küldetése” az új rendszer bevezetésével némiképp háttérbe szorult, a kritikai témák lenyugodtak; összességében csökkent az irodalom befolyása. Ehhez jelentősen hozzátett a posztmodern irányzat, amely az individuumot és a „szabadelvű” alkotást proponálta, a tradicionális és a nemzeti kérdések szinte teljes kiiktatása mellett. Az új nemzedék alkotóiból hiányzott az elköteleződés, az elbeszélési és a közösségi életet javító vágy, holott a szólásszabadság azt lehetővé tette volna. Kihunyt a szikra, amit most, sok évvel később próbálunk élesztgetni.
A szociográfia mint műfaj
Sokszor hallani, hogy vitatkoznak – főképpen szociográfia írásával próbálkozó szociológus, etnográfus kutatók –, hogy valójában mi a szociográfia. Írót nem hallani komolyabban évődni ezen – legföljebb a műfaj újszerű hangvételéről beszélgetni, vagy arról, adott mű értékes-e vagy sem. Kétségtelen, hogy mérsékeltebb tehetségű szépírók időről időre megpróbálkoznak szociográfia írásával, de hamar rájönnek arra, hogy az korántsem olyan egyszerű. A „köztes műfaj” bélyeg, amely sokszor a szociográfiát illeti, onnan származhat, hogy ameddig a novella, regény írója nem tárja fel, honnan „szerezte” alakjait és a történeteket, addig művészi produkciónak számít, de amint megnevezi azokat, és bebizonyosodik, hogy a szereplők valósak és a történet igaz, akkor dokumentumról és „csak” szociográfiáról beszélnek. Vagyis éppen a lényegről!
Manapság az igazság és a tisztánlátás iránti igény az egekbe szökött. A vizuális kultúra csalárdsága, a hamis szabadságeszme megfertőzte a művészetet és a tudományt. Személyes előnyért szinte bármire hajlandó az ember, ami lassan feltétellé, sőt: a priori tézissé válik. És most jön Nietzsche: „Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poetikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb, a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezőnek tűntek föl egy-egy nép előtt…” [6] Mindez talán lehetne – ha úgy tetszik – tudományos kiindulópontja a szociográfiai írásoknak.
Nézetem szerint ugyanis a szociográfia lelkiismereti műfaj, hiszen a leírtaknak igaznak kell lenniük! Ahhoz pedig az írónak el kell szakadnia két dologtól: a fikciótól és az öncélúságtól, valamint fellelni magában azon szándékot, hogy a közről, a köznek ír.
Áttekintve a kezdeti szociológiai és a szociográfiai mozgalmakat, mondhatjuk, hogy a szociográfiát művelők között az ún. baloldali témák és baloldali érzelmű/gondolkodású írástudók voltak döntő többségben. Magyarországon viszont a közös ellenségkép (a „rendszerellenesség”) összeterelte az értelmiség arra érzékeny elemeit, és közösen léptek fel – sikerrel. Bárhogy is volt, elvitatni nem lehet, hogy a hetvenes-nyolcvanas években történt valami, ami a másképp gondolkodó alkotókat egy asztalhoz terelte, és a szociográfusok kritikai hangadóként léptek fel a rendszerváltozáskor.
Magyarországon, Közép-Európában óriási szükség volna szociográfiai írásokra. A témák azonosak és eltérők: demográfia, migráció, külföldi munkavállalás, generációs különbségek, politikai események, határon túli magyarok, női kérdések stb. Kiemelt téma a határon túli életmódok leírása. Nemcsak a szociográfiai írásokra van igény, hanem arra a jelenlétre, kutatómunkára és féltő szeretetre is, amely a szépírók szociográfiai kutatásait megelőzi. A kritikai hangvétel visszahozása adja a szociográfia „bukéját” – amit például a tudomány egzaktságra törekvő ridegsége képtelen megtenni.
Kétségtelen, hogy nincs könnyű dolga annak, aki ilyesmire adja a fejét. Ma már empirikus módszerekkel is bizonyítható, hogy korunkban csaknem valamennyi kommunikációs műhely és hálózat külső alrendszerek – gazdasági és pénzhatalmak – irányítása alatt áll, következésképpen a kommunikációs médiumok nem tekinthetők autonóm rendszereknek. [7] A modern/posztmodern társadalmak működésének erkölcsi feltételei nem írhatók le sem a luhmanni, sem a habermasi szociológia nyelvén. Megkockáztatom: semmilyen szociológia nyelvén. A szociográfia szépirodalmi és jó értelemben vett szubjektív jellegénél fogva viszont igen.
Forradalmibban: vegyük hát vissza a szociográfiát a társadalomleíróktól, akik közül sokan azt gondolják, azért, mert leírják, amit a terepen találtak, az már gráfia. De nem. A gráfia ez esetben a szépírás, az irodalom, a maga írói eszközeivel és főképpen: ahol észérv már nem segít, ott művészi hatásgyakorlásra van szükség. Várunk minden írót, aki felfedez magában elkötelezettséget a problémafeltárás, a segíteni akarás, a hatás és a nemzeti érzelem iránt, és arra buzdítjuk, hogy pályája folyamán írjon legalább egy szépirodalmi szociográfiát!
„Amikor horkol elaltatva az aluszékony lelkiismeret…” – különösen akkor szolgálhat a szociográfia.
Dunai história. Az aranyföveny (részlet)
„Földünk nagy könyvében mily nagyszerű és büszkén írott egy lap Magyarország lapja! A hegyek óriás amfiteátrumként környezik az országot, és mindegyikök más korszakáról regél a Föld történetének.” [8] Francia geográfus lelkendezett ekképp. Érthető. A Kárpátok köríve Pozsonytól Orsováig ezerötszáz kilométeres lánc. Tökéletes országhatár. Egy helyen, északnyugaton, ötjárásnyi bejárattal a Malacka–Szakolca végeknél. Egy helyen, délen, kijárattal az Adria felé.
Középen a szépségesen termő Alföld. A legtöbb nyelvben Pannon-medencének hívják. A ki- és befelé vezető utak mindegyike a Duna- és a Tisza-sík felé irányít. A Duna és mellékfolyói a Kis-Kárpátok és a Vaskapu között ragasztják magukhoz a lakosságot. Észak felől a Vág, a Nyitra, a Garam, az Ipoly. Nyugatról a Dráva és a Száva táplálja, öleli a felföldet. Tükörképe az altájnak, amely legyezőszerűen kapcsolódik a Tisza gyermekeivel: Sajó, Hernád, Latorca – kelet felől. „Született ország ez.” Áradozik a francia. A német. Kicsit az olasz. Mindezen geográfián politikai felosztás nehezen változtathat. Együtt egységes egész. Nagy-Magyarország földrajzi egységként elválasztotta egymástól a hatalomért vetélkedő latinokat, germánokat, szlávokat. Kis-Magyarország viszont újból közel hozta őket egymáshoz. Áldozati zóna, dicső küldetés. Új történelemkönyvek íródnak. Múltcsináló fejezetekkel.
[1] Gusztáv Ratzenhofer: A szociológiai megösmerés lényege. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1908.
[2] Ethnographia. A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata. 126. évf. 2015. 3. sz.
[3] A Bartha Miklós Társaság Füzetei 1. Ki a faluba. Írták: Fábián Dániel és József Attila. A Bartha Miklós Társaság kiadása, print: 1974.
[4] Erdei 1971; Moldova 1971; Végh 1972; Berkovits 1976; Diósi 1988; Márkus 1991; Závada 1991.
[5] Forrás, 1979. 64–78.
[6] Nietzsche, 1992. 7. KgW III. 2. 369. KsA 1. 875. https://epa.oszk.hu/00100/00186/00040/pdf/EPA00186_magyar_filozofiai_szemle_2014_4_123-137.pdf
[7] Luhmann kifejezésével „önreferenciális”.
[8] Elisée Reclus, a Földről írott munkájában. IV. kiadás. Természettudományi Társulat, 1880.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
