„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években? Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. S talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt a szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.
Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, közben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává. Madách Imre Az ember tragédiája című híres drámájával az ember létezésének értelmét vizsgálta. A közel kétszáz éves írás a múlt pillanataiból kiindulva egy lehetséges disztópia felé haladó világot mutat be. Százharmincnégy évvel később pedig valami hasonlóra vállalkozik Szőcs Géza is, amikor megírja a Ki cserélte el a népet? című drámáját. „Tizenöt szín – mint Madách Tragédiája, s Szőcsnél is – nem oly feszes következetességgel, de – színről színre groteszk jövővízióban teljesedik ki a nemzet reménytelen (és reménykedő) története” – írja Pécsi Györgyi a Még egyszer a Liberté 1956-ról című esszéjében. Jövőképünk elsődleges szempontjait a nemzetünk és a nemzet sorsa határozza meg. Ugyan a Ki cserélte el a népet? nyitóképe nem a történelmi hitelességre törekszik, sőt: „Szőcs bravúrosan fizikai testben is különválasztja a két Árpád értelmezést, és nagyjából ezer évre eltávolítja egymástól őket. Árpád 1 büszke a honfoglalásra, reményteljesen tekint a jövőbe, Árpád 2 megtörtént múltként ismeri Árpád 1 jövőreményét és kudarcosnak ismeri.”[1], mégis Árpád kettős szerepeltetése körvonalazza a lehetséges időt: a múlt és a jövő közötti viszonyt. Szőcs írását olvasva Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regénye is eszünkbe juthat, s bár sem műfaji szempontból, sem pedig a történelmi karaktereket tekintve nem találunk egyezést a két mű között, az időbeli változásokkal járó társadalmi és kulturális átalakulások új értelmezést nyernek a múltból feltámadó – és a mába nehezen beintegrálható – történelmi személyek jelenlétével, és mindkét történetben ezek a történelmi szereplők fogják az idő rohamos haladását képviselni.
Az ember jövőképe, a jövőtől várt reménye – bármelyik korszakot nézzük – a túlélést, a nemzeti öntudat megmaradását jelöli meg fontos célkitűzésként. „Nem is tudom... vajon így beszél egy honfoglaló vezér? És ezer év múlva? mit gondolnak majd rólunk?” – kérdezi Árpád 2 Szőcs drámájában. Ez a kérdés talán átfogóbb annál, mintsem válaszolni lehessen rá, Szőcs mégis megpróbálja Árpád tolmácsolásán keresztül bemutatni azt, hogy mi történne, hogyan értelmezné az ezer évvel későbbi jelenidőt egy halálból visszatérő ősmagyar: „És valaki elcserélte: ez a nép nem önmaga. Egy váltottlelkű, kettős tudatú, szerencsétlen nemzet, mely saját magát emészti föl, mely tulajdon vérébe vert csapot, megsemmisíti legjobb fiait, akiket csak vértanúként s csak a sírban képes tisztelni, vagy ott sem... hazánkat újra meg kell váltani... egy olyan nép, mely nemsokára el fog fogyni s csak szomszédai históriáiban fog tovább élni – egy nemzet, amelynek alig ezer év kellett, hogy elpusztítsa önmagát.”
A jövővíziók a folyamatos múlt- és jelenértelmezésink apropóiból születnek, s így a jövőt meghatározó hangulat, a lehetséges társadalmi élet is mind az aktuális korszak és a múlt tapasztalataiból, emlékkockáiból tevődik össze. Legalábbis, ezt a gondolatot támasztja alá mindaz, amit Szőcs Géza műve is elárul: a folyamatos történelmi események kihatnak egymásra. Egyébiránt a Kicserélte el a népet? olyan 19. századi szépirodalmi szövegek ötletére épül, és olyan vendégszövegeket hív játékba (többek között Katona József Bánk bán, Shakespeare Hamlet, Vörösmarty Mihály A haldokló leány, Csík Ferke, Árpád ébredése, Gárdonyi Géza Egri csillagok, Széchenyi István Napló, Jókai Mór Levente, Arany János Az utolsó magyar című műveit), melyek hasonlóan a nemzet jövőképét a múlt történései által próbálják megrajzolni. Ezekben a szövegekben, csakúgy, mint Szőcs drámájában az emberi létezés a nemzeti sorstudatban bontakozik ki. A jövő nemzedékének hátrahagyott legfontosabb örökségünk mindig egyfajta lehetőség – egy olyan lehetőség, amely a nemzet létezésének folytonosságát, a generációk utánpótlását biztosítja. „Ahogyan élünk, azt hagyjuk örökül.”[2] Szőcs Géza a 15 színben („15 felvonásban / vagy egy felvonásban, 15 jelenetben / vagy 1025 évben / szünet és megszakítás nélkül / írta és ollózta / Szőcs Géza”) felvonultatott történeteivel nem csupán megidézi szerzőtársai műveit, hanem tovább is gondolja őket, mely Árpád utólagos (s már idézett) nemzet-értelmezésére is kihat.
Az 1996-ban megjelent Szőcs-dráma zárlata, a függelékként megjelölt A zombi és a magyar ember című paragrafus a századforduló után, 2003-ban olvasók elé kerülő „Drámás történetek” főcímével feleltethető meg (Szőcs Géza játéka viszont annyiban megbonyolítja az azonosítás lehetőségét, hogy míg a korábbi szövegben a zombi szerepel első helyen, addig a dráma címében a magyar ember kerül előre: A magyar ember és a zombi). Ez az eljárási módszer koránt sem ismeretlen Szőcs Géza írástechnikájától, s talán ez a fajta metódus is azt igazolja, hogy az idő, a múlt és a jelen – s így a szépirodalmi szövegeink – egymásrautaltsága vitathatatlan, s jobbára szükségszerű.
[1] – Pécsi Györgyi, Még egyszer Liberté 1956-ról, Kortárs, 7–8. sz., 2023.
[2] – Bonczidai Éva, Beköszöntő, Magyar Kultúra magazin Örökség, 2. sz., 2022.
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!
Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.
„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.
Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.
Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)