Kedves Gyurka!
(Az első leveledben azt írtad: „Engem Gyurkának hívnak még mindig, nyolcvanévesen…”. És talán megengeded ezt a megszólítást most is, hogy már odafenn vagy. Hiszen máshová, legalábbis az én felfogásom szerint, nem kerülhettél.)
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
Emlékszel? Tíz éve már, hogy először találkoztunk Beregszászon a Magyar Művészeti Akadémia kihelyezett ülésén. Bemutatkoztunk páran, fiatal tollforgatók, és a felolvasás után melléd ültem. Amikor az egyik beszédben elhangzott, hogy személyetekben megtapintható az élő irodalom, megfogtad a kezem, a saját karodra tetted, és rád jellemző széles, amerikai mosolyt villantva azt mondtad: „Nyugodtan szoríts meg.” Te voltál az élő irodalomtörténet. Elkérted az első publikációmat, az Együtt lapszélére írtad fel címemet (gondolni sem mertem volna, hogy írni fogsz nekem és a szárnyaid alá veszel). Nincs kétségem, hogy te már akkor tudtad, hogy ezen a pályán maradok. Úgy szeretném most viszonozni azt a kézszorítást! Kár, hogy nem lehet.
Aztán meghívtál magadhoz Budapestre. Először láttam a fővárost, s amíg a sashegyi buszmegállótól a házadig értünk, meséltél. Megmutattad a garázst, ahol édesanyáddal és testvéreiddel lakni kényszerültél, majd beléptünk a lakásodba, ahol az ávósoknak szerencsére már hűlt helye volt. Azok a napok, mondatok, történetek a legszebb emlékeim közé kerültek. Hiszen egy igazi világcsavargót és karibi feleségét megismerni nem mindennapi élmény.
A legelső leveledben írtad ezt is: „Tudja, Timi, én Párizsban lettem író…” Egy nagy és csodálni való nemzedék tagja voltál, Gyurka, amely a világ minden táján megállta helyét. Európától Amerikáig te magad is könyvkiadót alapítottál, írtál, tanítottál, fordítottál, vagy, ha kellett, kőműves munkát végeztél. Mindig büszkeséggel fog eltölteni, hogy a tanítványod és barátod lehettem. Örök optimizmusodat, amivel azt tanítottad, hogy türelem és kitartás árán minden megvalósítható, könyveiddel és leveleiddel együtt megőrzöm.
Szeretettel ölellek,
Timi
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!
Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.
„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.
Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.
Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.