Iochom István: „Kitelepítettek Dobrudzsába” – a dálnoki Beczásy Tánya emlékezik –

2020. június 15., 10:10

Az 1943-ban született Beczásy Tánya dálnoki földbirtokos szüleit először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre, majd kitelepítették Dobrudzsába, ahonnan 13 és fél év után jöhettek el. A lány ezalatt rokonoknál, bentlakásban, ismerősöknél hányódott...

 Másfél év sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen

1943-ban születtem és gyermekként hat évet éltem Dálnokon a szüleimmel és nővéremmel együtt. Édes apám, Beczásy István 1908-ban született Dálnokon Beczásy Imre földbirtokos ötödik gyermekeként. Hetven évvel ezelőtt Erdélyben, Háromszéken azokat a földbirtokosokat, akiknek ötven hektár szántóföldjük volt, azokat 1949. március 2-ról 3-ra virradólag, hajnali három órakor a városi és helyi elvtársak semmi nélkül teherautókra toloncolták fel. Dálnokból hat családot hurcoltak el, gyermekeket és időseket egyaránt. Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcai milíciára vittek.

Reggel a felnőttek személyazonossági igazolványába beütötték a D. O. pecsétet, ami kényszerlakhelyet jelent magyarul. Nem hagyhatták el Sepsiszentgyörgyöt, de a városban mindenki mehetett, ahová akart. Tulajdonomban van a levéltárból annak a leltári jegyzéknek a másolata, amit 1949. március 6-án készítettek a dálnoki házunkban, amiben sem bútor, sem szőnyeg nem szerepel, sem bunda, sem festmény, sem porcelán. Március 3. és 6. között ezek a tárgyak mind eltűntek a lakásunkból, hogy hová, az a mai napig rejtély maradt. Miután minket elvittek, másnap a falubeliek jöttek és a koporsókat kiszedték a családi kriptából, azok tartalmát kiöntötték a földre, de nem kaptak semmi értékeset, ezért ömlesztve visszarakták a csontokat a koporsókba. Erzsébet nővérem, aki már tízéves volt, amikor minket kényszerlakhelyre vittek, tökéletesen emlékszik mindenre, de nem beszél róla.

{P4}

Másfél évig Sepsiszentgyörgyön éltünk. Akadtak bátor emberek, akik befogadták az „osztályellenség” családokat. Minket Gecse Laci bácsi, apám jó barátja fogadott magához a kulcsos házba, más nem nagyon fogadott volna be. Közben én átestem egy gyermekparalízisen, amit nagyon szerencsésen megúsztam, édesanyámat – akit lánynevén Krupcová Gizellának hívtak és a szlovákai Zsolnán született 1914-ben – felvették az egyik patikába dolgozni, mert ő Prágában elvégezte a gyógyszerészeti egyetemet, onnan jött férjhez Dálnokba. Semmiféle bizonyító irat nem volt nála, minket úgy vittek el akkor éjszaka, hogy nem vihettünk magunkkal iratokat, sem születési bizonyítványt, sem mást. Iratok nélkül is felvették a patikába, és nekem azzal volt szerencsém 1950-ben, a nagy paralízisjárvány idején, hogy édesanyám időben kórházba vitt. Abban az esztendőben egy hetet jártam első osztályba a Székely Mikó Kollégiumban, és akkor szeptemberben bekövetkezett a második államosítás, ami az elsőnél is borzasztóbb volt. Édesanyám a patikában dolgozott, édesapám pedig az erdőt járta és trágyát hordott, azt csinált, amit lehetett, a maksai út alapozására is szállította szekérrel a követ. A többieket legelőt takarítani vitték Sugásfürdő felé, a Honvéd-forráshoz, kivágott fáknak a gyökerét szedték ki nők, férfiak egyaránt. Ott is laktak egy közös barakkban.

 

Marhavagonokban Dobrudzsába

1950. szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszaka három milicista érkezett hozzánk, felraktak ismét egy teherautóra, és Brassóba, a teherpályaudvarra vittek, ahol tíz gépfegyveres katona vigyázott ránk. Végre begördült egy mozdony három marhavagonnal. Arra kellett felszállnunk. A hathetes csecsemőtől a hetvenévesig minden korosztály képviseltette magát. Az én három nagynéném is velünk volt – akkor nekünk nagyon öregnek tűntek, pedig csak ötven és hatvan év közöttiek lehettek –, nekik nem volt családjuk, ők igazán nem ártottak semmit a szocializmusnak. Hetvenhat embert tuszkoltak be a marhavagonokba innen Háromszékről. Akkor még nem lehetett tudni, hogy hová visznek, talán Szibériába?! Ránk zárták a vagonok ajtóját, és elindult velünk a vonat Dobrudzsa irányába. Végre megálltunk, az állomás neve Cataloi volt, Tulcea megyében, Dobrudzsában, a konstancai vonal egyik szárnyának a végállomásán, Brăilától 40 kilométerre.

Ott leszállítottak és három katonai teherkocsira ültettek fel. Măcin rajonba vittek, Pecinaga és Traian között volt a dr. Petru Alexandrovról elnevezett tizenhétezer hektáros állami gazdaságnak az egyik részlege, ahol rizst termesztettek.

{P3}

A sok úriasszony térdig a piócákkal teli vízben szedte a gyomot, ami számukra nagyon megalázó lehetett. A lényeg az, hogy ők akkor nem érezték azt a munkát megalázónak, mert tudták, hogy nekik élni kell. Az én szüleimnek annyi szerencséjük volt – a jó Isten így adta –, hogy mindketten beszéltek nyelveket, mindketten egyetemet végeztek, és ez csak kiugrott valahol. Édesanyám rizst aratott, csirkét etetett, miközben hat nyelven beszélt és olvasott. Idővel édesanyám kantinos lett, az apám pedig nagyon eredményesen vezette a gazdaságot, még Bukarestből is csodájára jártak, hogy milyen paradicsomokat termesztett.

 

Hat év nyűg Marosvásárhelyen

Szüleink megpróbáltak legalább minket, gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Édesapánk addig járt, amíg sikerült két leányát hazaküldenie. Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek, feltettek a Brăilára tartó hajóra. Rajtunk kívül mindenkinek volt rokona az országban, de nekünk csak távoliak édesapánk részéről, édesanyám rokonai Szlovákiában voltak.

Felbukkant egy nagynéni Brassóban, aki Erzsébet testvéremet magához vette, én pedig Marosvásárhelyre kerültem. Az számomra egy borzasztó idő volt. Elsősorban azért, mert az idős rokon házaspár nem tudta, hogy mit kezdjen velem. Az ötvenes években, amikor senkinek nem volt mit enni, akkor egy hétéves gyermek, aki állandóan enne, nyűg volt a számukra.

Borzasztó idő volt az a hat év. Utána még harminc évig éltem Marosvásárhelyen, de soha nem tudtam megszeretni a várost. Valaki közbelépett az érdekemben, így Brassóba kerültem, ahol a testvérem tízedik osztályos volt. Három évig bentlakásban laktam. Tizennégy év kimaradt az életemből, hatéves koromtól húszéves koromig, amíg a szüleimmel újra együtt lehettem. Minket gyakorlatilag elszakítottak a szüleinktől, ezért egész életünkben megsínylettük a család hiányát, nem kaptunk szülői szeretetet. Az én életemben nem volt simogatás, nem volt húsvét, nem volt karácsony. A szüleim 1963. augusztus 23-án, 13 és fél év után szabadultak meg a dobrudzsai kényszerlakhelyről, de Dálnokba nem mehettek.

Akkor hová menjenek? – tevődött fel a nagy kérdés. Brassóban egy nagyon rendes román osztályfőnököm volt az egészségügyi technikumban, de nem lehetett neki megmondani, hogy a szüleim Dobrudzsában vannak, mert akkor kizártak volna az iskolából. Ő intézte el, hogy apám Rozsnyón állást kapjon, anyám pedig egy patikába került. Az életünkben mindig akadt jó ember. Amikor én 1959-ben a tízedik osztályba mentem, kidobtak a bentlakásból, mert „fertőztem” a többieket. Az evangélikus papnak a lánya hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Ennek a családnak köszönhetem azt is, hogy elvégeztem Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett belőlem, és boldogan élek hetvenhat évesen édesapám 1942-ben épített házában.

 {P2}

Még élnek a hóhérok

Ahogy 1989-ben megtörtént a rendszerváltás, édesapám azonnal Dálnokba jött, és elkezdte visszaszerezni az elorzott vagyonunkat. 1997. március 15-én költöztünk haza végleg édesapámmal, de ő gyakran járt haza addig is, egyesével szerezte vissza a jussunkat. Azt hiszem, hogy ő az egyetlen az összes földbirtokos közül, aki mindent visszakapott. Apám egy ritka, különleges ember volt, és én nagyon büszke vagyok arra, hogy a leánya lehettem. Szép kort élt meg, majdnem 99 évesen hunyt el. 1995-ben jelent meg önéletírása Bekerített élet címmel, melyben a dobrudzsai emlékeit vetette papírra. Mindenek ellenére talpra álltunk, megálltuk a helyünket az életben. Én nem hallgatom el, ami velünk történt, mert még élnek elegen a kommunizmus hóhérjai közül, akiknek érdekük a felejtés.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. májusi számában)

Legfrissebb hírek
2020. augusztus 03., 07:53
2020. augusztus 03., 07:31
2020. augusztus 03., 07:20
Legnézettebb
2020. július 27., 13:04