December 18–20. között az ipari egységeknél feszült a légkör, idegesek a vezetők, a munkások, mindenki érzi, történnie kell valaminek. A fő beszédtéma természetesen a temesvári vérfürdő. Az eseményekről az emberek a Szabad Európa Rádióból vagy az Amerika Hangja híreiből értesülhettek leginkább, de már a Kossuth Rádió is bemondta a Tőkés Lászlóhoz kapcsolódó híreket, a véres megtorlásról is tájékoztatva a hallgatókat. A kézdivásárhelyi gyárakat, ipari vállalatokat szekusok, pártaktivisták és civil ruhás milicisták látogatták meg, éberen vigyáztak a ,,törvényes” rendre.
Elejét venni a lázadásnak
December 21-én Ceauşescu utasítására Kézdivásárhelyen is, akárcsak az egész országban, a város jelentősebb gyáraiban a munkaközösségek képviselői – párttitkárok, vállalatvezetők, szakszervezeti elnökök, KISZ-titkárok és élmunkások – röpke üléseken ítélik el a Temesváron ,,huligán, fasiszta, reakciós, imperialista körök által szított zavargásokat". Aznap este hét órakor a kézdivásárhelyi pártbizottság gyűléstermében összehívják a város területén lévő jelentősebb egységek, intézmények igazgatóit és alapszervezeti párttitkárait. A megbeszélésen Vlad Gizella, a megyei pártbizottság Kézdivásárhelyért felelős titkára, miután tájékoztatta a jelenlévőket a súlyos helyzetről, arra kéri őket, bármi történjen a következő napokban, akadályozzák meg a vérontást. Aznap este a megyei párttitkár nincs egyedül, négy-öt aktivistával érkezik, akiket beosztanak a vállalatokhoz. Másnapra az őrséget is megduplázzák. A szekusok ismét megjelennek a gyárakban.
Égjen Ceaușescu!
December 22-én, pénteken reggel Boldizsár Béla és Molnár Benedek fekete zászlóval indult el a városban, gyászolva a temesvári halottakat. Amikor a rádió bemondta az azóta emlékezetes szavakat: Isten segedelmével győztünk! A diktátor elmenekült!, a gyárak munkásai csoportokba verődve elindultak a főtér felé. A főtérre érve és meglátva a két könyvesbolt kirakatában a gyűlölt diktátor beszédeit tartalmazó könyveket és brosúrákat, kidobták azokat az utcára, benzinnel leöntötték és meggyújtották. Míg a két könyvmáglya égett, már 250–300 ember tartózkodott az akkori Vörös Hadsereg, a mai Gábor Áron téren. Következett a városházának, a milícia épületének és végül a vegyeskereskedelmi vállalat nagybani élelmiszer-lerakatának a feldúlása. Aznap öt kocsit törtek össze és gyújtottak fel.
A délutáni órákban ismeretlen tettesek Aurel Agache őrnagy, Teodor Nichita százados és Gheorghe Irimia lakását dúlták fel. A legnagyobb pusztítást a néhai őrnagy lakásán végezték, ahonnan a környéken lakó romák majdnem minden bútort széthordtak. 22-ről 23-ra virradó éjszaka ugyancsak ismeretlen tettesek felgyújtották a szentkatolnai őrs épületét, illetve Tănase Bolbos őrsparancsnok szolgálati lakását. Ugyanazon a napon a baróti milícia épületét is feldúlták és felgyújtották, az ozsdolai milíciaőrsöt is megrongálták, de Ozsdolán komoly kár nem keletkezett.
Két kulcsfigura, akikből nem lett forradalmár
A kézdivásárhelyi eseményeknek két kulcsfigurája volt: Molnár Benedek és Boldizsár Béla. Amikor még nem volt biztos a diktatúra bukása, amikor az életükkel, a szabadságukkal játszottak, ők ketten fekete zászlóval a kezükben ki mertek állni a tüntető tömeg elé. A későbbi ,,forradalmárok” csak a zsarnokság bukása után bújtak elő. Az alábbiakban kettejük vallomását közöljük.
Molnár Benedek: December 22-én reggel még azt sem tudtam, miről is van szó. Bementem a szigetelőgyárba, a munkahelyemre. Láttam, hogy az emberek kis csoportokba gyülekezve beszélgetnek, és senki nem dolgozik. Azt mondja nekem Márkos mester, hogy hallottam-e, mi történt Temesváron, Bukarestben és Nagyszebenben, Ceauşescu a nép közé lövetett! Sok ártatlan ember meghalt. Ez elég is volt nekem, egyből felmérgelődtem, és mondtam, ez már több a soknál, én a fekete zászlót pontosan a pártbizottság épületére teszem ki, ha addig még nem tette ki senki. Tudtam, hogy a kapusszobában van egy fekete zászló, amit akkor szoktak kitűzni, amikor valaki meghal a gyárunkból. Elvettem a zászlót, és elindultam a főtér felé. Akkor még egyedül voltam, de már hallottam, hogy a munkásság készülődik a főtérre vonulni. A pártház előtt három milicista állt, bent még volt kettő. Megálltam az ajtóban, és arra kértem a milicistákat, engedjenek be, hogy tűzzem ki a fekete zászlót. Amikor a tömeg gyülekezni kezdett a főtéren, a helyi pártvezér szólni akart a néphez, de lehurrogták, megdobálták. A tömeg bezúdult a pártházba, és ami a keze ügyébe akadt, mindent kidobott az ablakon. Az ablaküvegeket is betörték. Amikor megtudtam, hogy a pártház feldúlása után a milícia épülete következik, előrementem, és figyelmeztettem őket, hogy jön a tömeg, és agyonütik őket. A milicisták az udvaron voltak. 13 és 14 óra között a tömeg benyomta a nagykaput, és behatolt a milícia udvarára. Méteres fákkal kezdték ütni a zsarukat, agyba-főbe verték őket, majd összetörték a kocsikat és felgyújtották. Öt kocsit tettek tönkre. Látta volna őket akkor, milyen kicsi fiúk voltak az addigi nagymellényű ,,székelyverők”! Agache, miután az udvaron kapott egy jó adag verést, az egyik udvartéren keresztül a főtérre ment. Az lett a veszte. Én még a milícia udvarán voltam, amikor hallottam, hogy a főtéren meglincselték.
Boldizsár Béla: December 22-én 10 óra körül indultam el otthonról. A Gyárak utcájában kiabálni kezdtem: Le Ceauşescuval! Szabadságot a népnek! A szigetelőgyár előtt hallottam, hogy 12 órakor a főtéren népgyűlést tartanak. Molnár Benedek egy fekete zászlóval egyedül vonult a főtér irányába. Akkor még mindenki félt, senki nem állt melléje. Egyedül ment. Szabadságot! – kiabált. Bementem a főtérre. Molnár Benedek már ott volt a fekete zászlóval. Nem akarták beengedni, hogy kitűzze a lobogót. Kérte, engedjék meg, hogy tegye ki a zászlót. A tömeg a járdáról és a parkból figyelte, mi történik. Kértem az embereket, kerüljük meg együtt a főteret, elöl a zászlóval. A nép Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabált. Egyre többen voltunk. A pártvezérek az ablakból nézték a történteket. A vonuló tömeg előbb a pityókabár melletti, majd a szövetkezeti könyvesbolt kirakatát zúzta be, és máglyát gyújtott a diktátor könyveiből, brosúráiból. Visszatértünk a pártházhoz, de senki nem akarta megengedni, hogy kitűzzük a zászlót. Molnár Benedek többet nem kért senkit, bement, és az első emeleten kitűzte a fekete zászlót. A tömeg behatolt az épületbe, és amit ért, kidobott az ablakon. A milicisták elmenekültek. Az összes Ceauşescu-könyvet és -képet kidobták és elégették. A művelődési ház erkélyére mikrofont és két hangszórót szereltek. Néhai Incze László, Fekete Vince, Ötvös Zoltán és egy román jogtanácsos (valamint Sántha Attila – szerk.) szólt az egybegyűltekhez. Jöttek és mondták, hogy Agache félig holtan a szülészet előtt fekszik. Agache, miután elhagyta a milícia épületét, a főtérre jött, a patikába menekült, de a tömeg utánament, és kiráncigálta. A villamossági üzlet előtti járdán lincselték meg. Amikor este hazafelé mentem, láttam, hogy lángokban áll a milícia és a szeku épülete. Gábor Áron szobrának talapzatán sok száz gyertya égett...
December 23-án, szombaton megalakult a Nemzeti Megmentési Front huszonnégy tagú városi bizottsága. A város élére Vincze Benjámin csavargyári almérnököt választották. Aznap a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (a későbbi MADISZ) is megalakult. Megjelent a Székely Újság első, zöld fejléces száma. A város öt bejáratánál a munkásőrség ellenőrizte a gépkocsikat, várták a nemlétező ,,terroristákat”. December 23–25. között a hadsereg a megvert kézdivásárhelyi milicistákat a berecki hegyivadász katonai egységhez menekítette. Győzött a román ,,forradalom”!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.