Már jó ideje a kispadon ült, a házhoz épített, kamra előtti teraszon. Szerette ezeket a nyár végi késő délutánokat, amikor már ide-idekacsint az ősz, s a felesége is végre békén hagyja.
Az asszony ilyenkor ül le az ostoba tévésorozatai elé, nem is érti, hogyan tudott ilyesmire rászokni. Mindig volt köztük műveltségbeli különbség, de a férfit ez egészen mostanáig cseppet sem zavarta. Egyetemi professzorként vonult pár éve nyugdíjba, felesége pedig nevelőnőként dolgozott az alapiskolában. Jó kedélyű nő volt, fiatalon még kellemes társaság, később ellaposodott a kapcsolatuk, aztán már csak lányuk, majd a népesedő család tartotta össze őket. Az utódok gondját-baját leszámítva már nincs miről beszélniük egymással. Fecsegő lett az asszony, unalmas, még egy könyvet sem vesz a kezébe. Annál inkább rákapott ezekre a délután sugárzott szappanoperákra. Ilyenkor ő tudatosan kerüli a nappali környékét.
Cigarettára gyújtott. Az Angliából nemrég érkezett lánya váratlanul termett mellette, végigmérte, amint a kizárólag általa használt kopott padon üldögélt, majd halkan megjegyezte:
– Ne add fel, apa!
A férfi értetlenül nézett rá, sohasem szoktak Tímeával lelki dolgokról beszélgetni. Szokatlan, s már-már tolakodó volt e biztatás, amellyel lánya az elmúlt fél évtized alatt saját személyisége köré emelt apai határokat feszegette. Hát mégis észrevette?! Hiszen ritkán látogat haza… Vagy éppen emiatt lett számára még feltűnőbb a változás?
– Ne hagyd el magad! – folytatta a lánya. – Látom én, mi a helyzet. Már a könyvek is untatnak, mindig egykedvűnek látszol. Változtatnod kell! Ismét írhatnál pár nyelvművelő cikket, az talán feldobna.
Mit válaszoljon erre? Amilyen élvezettel írta egykor azokat a cikkeket – még a rádióban is felolvastak belőlük, akkora volt a siker –, olyannyira hidegen hagyja most a lapok hasábjain előforduló egy-egy hibás szókapcsolat, eltévedt jelző, nyakatekert mondatszerkesztés meg miegymás… Mi értelme lenne ismét szarvashibákra vadászni?! Elszálltak felette az évek, és teljesen mindegy, ezentúl mivel tengeti a napjait, minden hiábavalónak tűnik. Cikket írni, avagy itt ücsörögni, s belenézni a felszálló cigarettafüstbe?
Többször átvizsgálta a lelkét, de ez mégsem tűnik depressziónak. Sima életuntság, az elvetélt álmok nyomasztó súlya. Egyszer elérkezik a számadás ideje, s hogy mikor kell belenézni a múlt tükrébe, arról nem születnek sablonos ajánlások. Amióta egyetlen lánya Angliába költözött, s ott telepedtek le innen származó vejével, minden megváltozott…
Tényleg számot vet eddigi éveivel. Gyakran azon kapja magát, hogy ifjúkori álmok lengik be napjait: rég elfeledett ízek, illatok ingerlik, amitől rendre kizökken mindennapi szerepeiből.
Mint nemrég. Váratlanul egyik kolléganője jelentkezett az egyetemről, aki közvetlenül a nyugdíjaztatása előtt került mellé a tanszékre. Már akkor is szokatlan volt köztük az összhang, de ezt sohasem merték maguknak bevallani. Ezenfelül a tudományos nézeteik is megegyeztek a leíró nyelvtan kapcsán. A férfi nem gondolta, hogy Ilona a szépirodalom terén is letesz majd valamit az asztalra. A nő nemcsak sikeres egyetemi tanár, hanem közkedvelt író is lett. Aztán felhívta, hogy átnézné-e legújabb novelláskötetét „külső szemmel”. Ő rögtön sejtette, hogy ez csupán ürügy, mintha zavarban lett volna, hangja remegett a telefonban. Különben is: milyen stilisztikai hibát találhatna ő Ilona írásaiban?!
Már az előszobában vibrált köztük a levegő. Az unott bútorokat nem is látta, mintha semmi sem lett volna az irodában, csak Ilona parfümje és maga a vágy. „Őrültség – huszonkét évvel fiatalabb!” – csillapította felindultságát. Ilona a fotelban, ő vele szemben a kanapén ült. Kávét főzött a nőnek, a családjáról tett fel sablonos kérdéseket. Ilona mindenre felületes választ adott, s igyekezett minél előbb a kéziratára terelni a szót. Majd előkapta a táskájából a novelláskötet anyagát, s egyszerűen átült mellé a kanapéra. Közel hajolt, egészen vállközelbe, haja a frissen vágott fű vagy bojtorján illatát idézte. A férfi arra gondolt, milyen jó, hogy a felesége egész nap a barátnőjénél van a közeli városban.
– Számíthatok rád? – kérdezte Ilona, és kezét az ő kézfejére helyezte. Meleg volt a tenyere, finom. Mire megkérdezte volna, miről is van szó (a kézirat nyilvánvalóan ürügynek látszott), Ilona a vállára hajtotta fejét, és mintha csak a lánya lenne, kényelmesen elhelyezkedett. Lábát maga alá húzva azt súgta:
– Nehéz, minden nehéz.
Összezavarodott, s magához ölelte. Nem számított már e fellobbanó férfiúi szenvedélyre, mely egyszerre kiszolgáltatottá tette, egyben pedig régi örömök hangulatát hozta vissza. Sokáig ültek így. Ez az ő birodalma: kényelmes ágy, könyvespolcok mindenütt, meg a lánya által kiszuperált számítógép, jó az őneki, az internet megy rajta, másnak meg nem használja.
Ilona meghökkent, néhány másodpercig úgy hatott, mintha csodálkozott volna (talán mégsem számított erre?), de aztán hozzábújt, és sokáig pusmogtak, kitárták egymásnak a lelküket.
Mire felocsúdtak, késő délután volt. Ilona egy kávét kért, s mintha éppen a tanszéken lennének, a nyelvészetről kezdett beszélni. Nahát, egy ilyen bizalmi bravúr után! Hihetetlen volt, ami kiderült Ilonáról.
Nyolc évig élt boldog házasságban, s éppen két és fél éve annak, hogy férjét külföldi utazása közben autóbaleset érte. Ilona szerette őt, és sokáig nem tudta lélekben elengedni. Már-már depresszióba esett, amikor a barátnője azt javasolta, hogy menjen el Görögországba, leánykori álmai színhelyére, hátha ilyen egyszerű dolog segít majd a férje elvesztésének feldolgozásában: megbámulja a kék eget, a sok kőoszlopot, a tükörsima tengert, a vízparti fehérre meszelt házakat. Ilona, mint mondta, eleinte vonakodott, de az ötlet bejött. A szívét jégpáncélként körbemarkoló gyász olvadni kezdett, s ott, a tenger végtelenjének szemlélése közben értette meg, hogy férje mégis vele maradt. Ettől megnyugodva kezdett új életet, régi önmagát keresve. Egykori énjéhez visszatalálni mégsem volt olyan egyszerű. Talán ebben segíthetett most ő, az egykori munkatárs, akiben megérezte a barátot és az embert.
Ilona még csak negyvenkét éves. Kis szerencsével igazi lelki társra lelhet. Néhányszor találkoztak még, egy-egy kávé vagy bor mellett üldögélve, aztán ahogy megjelent, olyan váratlanul el is tűnt az életéből. Illendően felhívta, hogy valami közbejött. Azóta nem látta. Később összefutott vele a fővárosban, zavarban volt és szabadkozott, hogy tényleg nincs ideje. Nem bánta, érezte, hogy így van ez rendjén.
– Apa, te nem figyelsz rám! – Tímea hangja most ismét megzavarta azt a csendet, amit előzőleg nem kis erőfeszítés árán teremtett meg. Belső csendnek szokás hívni, olyasfajta utazásnak, minek során a lélek Assisi virágoskertjében kóborol.
A lánya ismét megemlítette a római utazás lehetőségét, amit ajándékba kapna tőle a kerek születésnapjára. Ennek valóban megörült. Kimozdulni innen, bolyongani az örök város utcáin, s végre igazán egyedül lenni. Ezek szerint a lánya mégis a lelkébe lát, hiszen egyszemélyes utazást ajánl. A feleségének nem fog tetszeni, de belenyugszik, hiszen öt nap alatt rengeteget csavaroghat a barátnőivel, s egész nap mehetnek a szappanoperák a tévében...
A kispad kezdett kényelmetlen lenni, megfájdult a háta. A lánya is bement már az anyjához. Mindjárt követi, de előtte rágyújt még egy cigarettára.
Ez az ő pillanata.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
