Jancsó Péter: Az írótársaságok napja

1836. november 12-én alakult meg a Kisfaludy Társaság, oly irodalmi nagyságokkal sorai között, mint Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály. A Kisfaludy Társaságnak köszönhetjük a Toldit és a János vitézt is, és önmagában is a reformkori Magyarország egyik legmeghatározóbb irodalmi intézménye volt. Egri László író és költő kezdeményezésére november 12-én a Kisfaludy Társaságra, illetve az irodalmi szervezetekre emlékezünk.

Egy ilyen emléknap – hasonlóan sok más hasonszőrű naphoz – a kívülállók számára maximum csak egy érdekes adatot jelent a reggeli forgalom alatt unalmunkban hallgatott rádióműsor színes-szagos hírei között. Az érintettek számára azonban igenis fontos egy-egy ilyen nap, hiszen az együvé tartozás érzésén kívül még egy jelentős dimenzióval is bír: az önmagunkkal való számvetéssel.

Egy társasághoz tartozni – az érdekképviselet, a közös ügyek mellett – elsősorban értékvállalás. Nincs ez másként egy írótársaság esetében sem. Közös pont mindannyiunk számára a magyar nyelv, a magyar kultúra és – a kettő metszéspontján – a magyar nyelv iránti szeretetünk, rajongásunk. Mi, írók, költők, a művészet legkülönfélébb válfajai felé érzékeny lélekkel forduló alkotók és kultúrafogyasztók egyszersmind lándzsát törünk az anyanyelvünkön való művészetbefogadás mellett. Belépni (felvidéki) magyar kultúránk egy-egy szentélyébe – múzeumba, emlékszobába vagy rendezvényre, ahol a kortárs szerzőkkel találkozunk –, térdremegtető ünnepi tetté vált. Napjaink önfeladó, a magyarságunkat szembeköpő divatőrületének köszönhetően kultúránk perifériára szorult, eltévelyedtünk egy olyan illúzió delejében, ahol mindent szépnek akarunk látni, épp csak a sajátunkat nem.

Felvidék, haza, magyar – csupán néhány újkeletű „szitokszó”, mely nem is olyan rég még a legtermészetesebben, legszebben csengő szavakként hagyta el a magyar ajkakat. Ma már jobb esetben is gúnyos mosolyt, roszszabban pedig kioktatást, netalán nyilvános megszégyenítést, valóságos boszorkányüldözést eredményez. A legszomorúbb mindebben az, hogy felvidéki, magyar ajkú, de végtelenül hazátlan emberek számára értelmezhetetlenek a fenti szavak.

Egy társasághoz tartozni – értékvállalás. Számomra sosem volt kérdés, hogy az anyanyelvemen szólnak legszebben a dalok, hogy magyar nyelven lehet a legszebben elmondani egy látássérült számára, amit a festő vászonra álmodott, hogy magyarul tökéletesen le lehet írni a körülöttünk létező világot (és az összes teoretikusan létezőt is!). Számomra a magyar irodalom annak teljességében létezik, ugyanúgy része egy ma már elfeledett, csak az akadémikusok által ismert és olvasott szerző, ahogyan a szárnyaikat próbálgató író- és költőpalánták, vagy épp a dedikálásra az olvasókat hosszan kígyózó sorokba csábító könyvsikerek írói is. Az irodalom, a kultúra csak a maga teljességében értelmezhető, ahogyan a világ is. Nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy kiragadunk egy-egy nekünk tetsző részletet, és csak azzal foglalkozunk, vagy épp ellenkezőleg: kitaszítjuk a nekünk nem tetsző részeket, mert ezáltal torzul a kép, homályossá, majd értelmetlenné válik.

Egy írótársaság nem lehet önmagában sohasem teljes, mindig hiányzik onnan egy hang, egy új vagy épp egy régi szerző, akivel gazdagabbá válna. Sőt, egy írótársaság sem képviselheti a teljességet, hiszen külön-külön csupán apró szeletei, „részigazságai” a teljes képnek.

Megismerhető, elérhető egyáltalán a teljesség? Valószínűleg nemleges választ kell erre a kérdésre adnunk, de mindenképp törekednünk kell e felé a teljesség felé. Egy írótársaság feladata, hogy ezért dolgozzon. Lehetőséget kell biztosítania, hogy az alkotók és a befogadók is elinduljanak a teljesség felé, és ebben azok számára is segítséget kell nyújtania, akik nem is gyanítják, hogy akár csak teoretikusan is létezhet ez a fajta teljesség. Az ilyen nyitás a társaságok számára pedig két irányban kell, hogy történjen: a saját tagsága felé, illetve más társaságok felé, hiszen azzal új horizontok nyílnak mind a szerzők, mind a szervezetek számára is. Egymás munkásságának megismerése megtermékenyítő lehet mindenki számára, míg a befelé fordulás, az „inkluzivitás” ez esetben a lassú enyészetet jelenti.

Történelmi példákból tudjuk, hogy a túlélés kulcsa az alkalmazkodás. A világhoz, annak elvárásaihoz való igazodás valóban segíthet túlélni ideig-óráig, de továbbfejlődésre már csak ritkán ad lehetőséget. Mi lehet hát a kulcs? A saját képünkre kell formálni a körülöttünk lévő világot. Ezt egy irodalmi társaság – a fent megfogalmazott nyitottságon túl – társadalmi szerepvállalással – véleményének kinyilvánításával, rendezvények szervezésével, irodalmi lapok, kötetek megjelentetésével –, saját értékeinek a tagsága, illetve a közönsége felé való kommunikálásával tudja elérni. Ehhez a munkához kívánok minden irodalmi társaságnak erőt, kitartást, felmutatható értékeket, és nem utolsósorban lelkes olvasóközönséget!

2021. X. 18. Nyitra

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)