1836. november 12-én alakult meg a Kisfaludy Társaság, oly irodalmi nagyságokkal sorai között, mint Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály. A Kisfaludy Társaságnak köszönhetjük a Toldit és a János vitézt is, és önmagában is a reformkori Magyarország egyik legmeghatározóbb irodalmi intézménye volt. Egri László író és költő kezdeményezésére november 12-én a Kisfaludy Társaságra, illetve az irodalmi szervezetekre emlékezünk.
Egy ilyen emléknap – hasonlóan sok más hasonszőrű naphoz – a kívülállók számára maximum csak egy érdekes adatot jelent a reggeli forgalom alatt unalmunkban hallgatott rádióműsor színes-szagos hírei között. Az érintettek számára azonban igenis fontos egy-egy ilyen nap, hiszen az együvé tartozás érzésén kívül még egy jelentős dimenzióval is bír: az önmagunkkal való számvetéssel.
Egy társasághoz tartozni – az érdekképviselet, a közös ügyek mellett – elsősorban értékvállalás. Nincs ez másként egy írótársaság esetében sem. Közös pont mindannyiunk számára a magyar nyelv, a magyar kultúra és – a kettő metszéspontján – a magyar nyelv iránti szeretetünk, rajongásunk. Mi, írók, költők, a művészet legkülönfélébb válfajai felé érzékeny lélekkel forduló alkotók és kultúrafogyasztók egyszersmind lándzsát törünk az anyanyelvünkön való művészetbefogadás mellett. Belépni (felvidéki) magyar kultúránk egy-egy szentélyébe – múzeumba, emlékszobába vagy rendezvényre, ahol a kortárs szerzőkkel találkozunk –, térdremegtető ünnepi tetté vált. Napjaink önfeladó, a magyarságunkat szembeköpő divatőrületének köszönhetően kultúránk perifériára szorult, eltévelyedtünk egy olyan illúzió delejében, ahol mindent szépnek akarunk látni, épp csak a sajátunkat nem.
Felvidék, haza, magyar – csupán néhány újkeletű „szitokszó”, mely nem is olyan rég még a legtermészetesebben, legszebben csengő szavakként hagyta el a magyar ajkakat. Ma már jobb esetben is gúnyos mosolyt, roszszabban pedig kioktatást, netalán nyilvános megszégyenítést, valóságos boszorkányüldözést eredményez. A legszomorúbb mindebben az, hogy felvidéki, magyar ajkú, de végtelenül hazátlan emberek számára értelmezhetetlenek a fenti szavak.
Egy társasághoz tartozni – értékvállalás. Számomra sosem volt kérdés, hogy az anyanyelvemen szólnak legszebben a dalok, hogy magyar nyelven lehet a legszebben elmondani egy látássérült számára, amit a festő vászonra álmodott, hogy magyarul tökéletesen le lehet írni a körülöttünk létező világot (és az összes teoretikusan létezőt is!). Számomra a magyar irodalom annak teljességében létezik, ugyanúgy része egy ma már elfeledett, csak az akadémikusok által ismert és olvasott szerző, ahogyan a szárnyaikat próbálgató író- és költőpalánták, vagy épp a dedikálásra az olvasókat hosszan kígyózó sorokba csábító könyvsikerek írói is. Az irodalom, a kultúra csak a maga teljességében értelmezhető, ahogyan a világ is. Nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy kiragadunk egy-egy nekünk tetsző részletet, és csak azzal foglalkozunk, vagy épp ellenkezőleg: kitaszítjuk a nekünk nem tetsző részeket, mert ezáltal torzul a kép, homályossá, majd értelmetlenné válik.
Egy írótársaság nem lehet önmagában sohasem teljes, mindig hiányzik onnan egy hang, egy új vagy épp egy régi szerző, akivel gazdagabbá válna. Sőt, egy írótársaság sem képviselheti a teljességet, hiszen külön-külön csupán apró szeletei, „részigazságai” a teljes képnek.
Megismerhető, elérhető egyáltalán a teljesség? Valószínűleg nemleges választ kell erre a kérdésre adnunk, de mindenképp törekednünk kell e felé a teljesség felé. Egy írótársaság feladata, hogy ezért dolgozzon. Lehetőséget kell biztosítania, hogy az alkotók és a befogadók is elinduljanak a teljesség felé, és ebben azok számára is segítséget kell nyújtania, akik nem is gyanítják, hogy akár csak teoretikusan is létezhet ez a fajta teljesség. Az ilyen nyitás a társaságok számára pedig két irányban kell, hogy történjen: a saját tagsága felé, illetve más társaságok felé, hiszen azzal új horizontok nyílnak mind a szerzők, mind a szervezetek számára is. Egymás munkásságának megismerése megtermékenyítő lehet mindenki számára, míg a befelé fordulás, az „inkluzivitás” ez esetben a lassú enyészetet jelenti.
Történelmi példákból tudjuk, hogy a túlélés kulcsa az alkalmazkodás. A világhoz, annak elvárásaihoz való igazodás valóban segíthet túlélni ideig-óráig, de továbbfejlődésre már csak ritkán ad lehetőséget. Mi lehet hát a kulcs? A saját képünkre kell formálni a körülöttünk lévő világot. Ezt egy irodalmi társaság – a fent megfogalmazott nyitottságon túl – társadalmi szerepvállalással – véleményének kinyilvánításával, rendezvények szervezésével, irodalmi lapok, kötetek megjelentetésével –, saját értékeinek a tagsága, illetve a közönsége felé való kommunikálásával tudja elérni. Ehhez a munkához kívánok minden irodalmi társaságnak erőt, kitartást, felmutatható értékeket, és nem utolsósorban lelkes olvasóközönséget!
2021. X. 18. Nyitra
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?