1836. november 12-én alakult meg a Kisfaludy Társaság, oly irodalmi nagyságokkal sorai között, mint Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály. A Kisfaludy Társaságnak köszönhetjük a Toldit és a János vitézt is, és önmagában is a reformkori Magyarország egyik legmeghatározóbb irodalmi intézménye volt. Egri László író és költő kezdeményezésére november 12-én a Kisfaludy Társaságra, illetve az irodalmi szervezetekre emlékezünk.
Egy ilyen emléknap – hasonlóan sok más hasonszőrű naphoz – a kívülállók számára maximum csak egy érdekes adatot jelent a reggeli forgalom alatt unalmunkban hallgatott rádióműsor színes-szagos hírei között. Az érintettek számára azonban igenis fontos egy-egy ilyen nap, hiszen az együvé tartozás érzésén kívül még egy jelentős dimenzióval is bír: az önmagunkkal való számvetéssel.
Egy társasághoz tartozni – az érdekképviselet, a közös ügyek mellett – elsősorban értékvállalás. Nincs ez másként egy írótársaság esetében sem. Közös pont mindannyiunk számára a magyar nyelv, a magyar kultúra és – a kettő metszéspontján – a magyar nyelv iránti szeretetünk, rajongásunk. Mi, írók, költők, a művészet legkülönfélébb válfajai felé érzékeny lélekkel forduló alkotók és kultúrafogyasztók egyszersmind lándzsát törünk az anyanyelvünkön való művészetbefogadás mellett. Belépni (felvidéki) magyar kultúránk egy-egy szentélyébe – múzeumba, emlékszobába vagy rendezvényre, ahol a kortárs szerzőkkel találkozunk –, térdremegtető ünnepi tetté vált. Napjaink önfeladó, a magyarságunkat szembeköpő divatőrületének köszönhetően kultúránk perifériára szorult, eltévelyedtünk egy olyan illúzió delejében, ahol mindent szépnek akarunk látni, épp csak a sajátunkat nem.
Felvidék, haza, magyar – csupán néhány újkeletű „szitokszó”, mely nem is olyan rég még a legtermészetesebben, legszebben csengő szavakként hagyta el a magyar ajkakat. Ma már jobb esetben is gúnyos mosolyt, roszszabban pedig kioktatást, netalán nyilvános megszégyenítést, valóságos boszorkányüldözést eredményez. A legszomorúbb mindebben az, hogy felvidéki, magyar ajkú, de végtelenül hazátlan emberek számára értelmezhetetlenek a fenti szavak.
Egy társasághoz tartozni – értékvállalás. Számomra sosem volt kérdés, hogy az anyanyelvemen szólnak legszebben a dalok, hogy magyar nyelven lehet a legszebben elmondani egy látássérült számára, amit a festő vászonra álmodott, hogy magyarul tökéletesen le lehet írni a körülöttünk létező világot (és az összes teoretikusan létezőt is!). Számomra a magyar irodalom annak teljességében létezik, ugyanúgy része egy ma már elfeledett, csak az akadémikusok által ismert és olvasott szerző, ahogyan a szárnyaikat próbálgató író- és költőpalánták, vagy épp a dedikálásra az olvasókat hosszan kígyózó sorokba csábító könyvsikerek írói is. Az irodalom, a kultúra csak a maga teljességében értelmezhető, ahogyan a világ is. Nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy kiragadunk egy-egy nekünk tetsző részletet, és csak azzal foglalkozunk, vagy épp ellenkezőleg: kitaszítjuk a nekünk nem tetsző részeket, mert ezáltal torzul a kép, homályossá, majd értelmetlenné válik.
Egy írótársaság nem lehet önmagában sohasem teljes, mindig hiányzik onnan egy hang, egy új vagy épp egy régi szerző, akivel gazdagabbá válna. Sőt, egy írótársaság sem képviselheti a teljességet, hiszen külön-külön csupán apró szeletei, „részigazságai” a teljes képnek.
Megismerhető, elérhető egyáltalán a teljesség? Valószínűleg nemleges választ kell erre a kérdésre adnunk, de mindenképp törekednünk kell e felé a teljesség felé. Egy írótársaság feladata, hogy ezért dolgozzon. Lehetőséget kell biztosítania, hogy az alkotók és a befogadók is elinduljanak a teljesség felé, és ebben azok számára is segítséget kell nyújtania, akik nem is gyanítják, hogy akár csak teoretikusan is létezhet ez a fajta teljesség. Az ilyen nyitás a társaságok számára pedig két irányban kell, hogy történjen: a saját tagsága felé, illetve más társaságok felé, hiszen azzal új horizontok nyílnak mind a szerzők, mind a szervezetek számára is. Egymás munkásságának megismerése megtermékenyítő lehet mindenki számára, míg a befelé fordulás, az „inkluzivitás” ez esetben a lassú enyészetet jelenti.
Történelmi példákból tudjuk, hogy a túlélés kulcsa az alkalmazkodás. A világhoz, annak elvárásaihoz való igazodás valóban segíthet túlélni ideig-óráig, de továbbfejlődésre már csak ritkán ad lehetőséget. Mi lehet hát a kulcs? A saját képünkre kell formálni a körülöttünk lévő világot. Ezt egy irodalmi társaság – a fent megfogalmazott nyitottságon túl – társadalmi szerepvállalással – véleményének kinyilvánításával, rendezvények szervezésével, irodalmi lapok, kötetek megjelentetésével –, saját értékeinek a tagsága, illetve a közönsége felé való kommunikálásával tudja elérni. Ehhez a munkához kívánok minden irodalmi társaságnak erőt, kitartást, felmutatható értékeket, és nem utolsósorban lelkes olvasóközönséget!
2021. X. 18. Nyitra
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Láttak már halat repülni? Hát bogáncspihét csészében pihenni? Ha nem, máris jó okuk van arra, hogy kézbe vegyék Szente Anita első kötetét, melyben ezek olyan természetes jelenségek, mint hogy a fejünkben élő lények képesek szeretni egymást (utóbbi gondolat a kötet mottója).
Juhász Kristóf minden művészeti ágba belekóstolt már, és az így megszerzett tapasztalatokat nem sajnálta felhasználni írásművészetébe. Ezt támasztja alá legújabb elbeszéléskötete is, a Történelmi esemény utáni tabletta.
Isten szolgája, Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson, a Gyulafehérvári (Erdélyi) Római Katolikus Egyházmegye püspöke volt 1939-től 1980-ig. Szülőfalujában a püspök iránti tisztelet jeléül múzeumot hoztak létre 2010-ben, halálának harmincadik évfordulóján.
Milán vagyok, a családom legfiatalabb tagja. Édesanyám Ruzicska-Panák Annamária, a népművészet ifjú mestere. Csodálatos dolgokat alkot és imád engem, most is csinosan felöltöztetett ebbe a kékfestő ruhába. Vendégeket várunk, megmutatjuk nekik, hogyan készül a kékfestő kelme.
Mi a vonzat? A legegyszerűbb meghatározása: kötött bővítmény. Szorosan (elválaszthatatlanul) hozzátartozik az alaptaghoz (többnyire igéhez), lényeges mozzanattal egészíti ki. Persze a vonzatok egy része sem örökkévaló: az alaptag elveszítheti vonzatát vagy kicserélheti másra. Pontosan ugyanúgy, mint az életben…
Klasszikus költői műfajok művelője, aki hexameterekben nemcsak verset írni, de akár beszélni is tud. Mostanában leginkább alkaioszi sorokban gondolkozik, az emberi DNS-t leképező lírai eposzát kutyasétáltatás és jógázás közben, fejben írja. Egy kis bakonyi faluban él felesége, kutyája, macskái és aranyhalai társaságában, ahol különleges, egzotikus növényeket is nevelget kultúrdzsungelében. A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatban Babics Imrével beszélgettünk.
Meghatározni nem fogom magam, de azok számára, akik foglalkoznak ilyesmivel, a következő támpontokkal szolgálok:
• támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben
• a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben
• a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben
Zürichben megtudtam a hírt, hogy barátom többé már nem lesz velünk. Szőcs Géza kiemelkedő és bonyolult egyéniségéről sokan írtak és beszéltek, és mindezt sokkal hozzáértőbben, mint ahogy én erre képes vagyok. Miközben a festményen dolgoztam, számtalan gondolat és emlék merült fel bennem
Újabban egyes szerzők előszeretettel használják a tűpontos jelzőt. Főleg akkor, ha nagyon egyetértenek valakinek az álláspontjával. Például így:
• Péter tűpontos tájékoztatást adott H. Á.-nak arról, mi várható egy ellenzéki győzelem esetén