Az alább olvasható (tárca)novella 1920. január 3-án jelent meg az Esti Újságban. Egy alig huszonkét éves fiatalember, Fábry Zoltán követte el Stószon, aki az első világháború borzalmaival és sebeivel „felvértezve” készült a még mindig csak előtte álló nagybetűs Életre. Egy általa létrehozott műfaj, az emberirodalom megvalósítására, amely már nem tűri el a szépirodalmat, hiszen Rudolf Pannvitzcal hirdeti: „A kritika az igazság keresése.” A rá jellemző tapintatlan őszinteség meghozza a maga „gyümölcsét”. Megjárja Ilavát, betiltják írásait Masaryk csehszlovák demokráciájában, Tiso fasiszta államában, Beneš háború utáni országlásában, ahogy a szocializmus évtizedei alatt, sőt a bársonyos forradalomnak hazudott újabb rendszerváltás után is.
Az idén volt születésének 125. évfordulója. Kevesen emlékeztek rá. Talán csak Kassán és környékén – mert ott, ugye, még kötelező. Tóth Lászlónak (is) köszönhetően 2020-ban készült róla egy kiállítás Pozsonyban, s egy dokumentumfilm Lichtmannegger László és Szekeres Éva jóvoltából. Neve viszont ma már legfeljebb lexikonadat. Mire Fábry beléphetett volna az élet kapuján, már túl volt egy világháborún, s azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték. Versekkel és novellákkal indult a pályája, amelyek a Kassai Naplóban, az Esti Újságban és a Prágai Magyar Hírlapban jelentek meg. Leginkább talán az expresszionizmus és a humanizmus hatott rá elemi erővel. Ember mivoltát már ezekben a pályanyitó írásaiban is hangsúlyozni merte. És nemcsak merte – élte is. Akkor is, amikor a világ újabb világháborúba ájult. Ő akkor is a vox humanát tűzte a zászlajára, amikor a háborús győztesek az igazságos bosszú jegyében folytatták az öldöklést és nyelvtépést. Fábry Zoltán az elesettek szószólója lett, s maradt egészen a haláláig. Igaz, a szépirodalmat egy idő után már hanyagolta. Pályakezdő korában írt verseit és novelláit csak halála után a Vigyázó szemmel és az életművét feldolgozó 12 kötetes munka első kötetében tették közkinccsé. Kérdés, hogy az 1990-es évek elején a felvidéki magyar irodalomból alattomos módon kiseprűzött Fábryt – aki közíróként és kritikusként, de főleg emberként jeleset alkotott a Felvidéken –, vissza meri-e hozni majd valaki méltó helyére, hogy ismét példát mutathasson az újabb nehéz időkben.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.