1949. február 12-én, alig két hónappal megalakulása után jelent meg az első vers az Új Szóban. Az én anyám című költemény szerzője egy 25 éves tanító, (Gömöri) Kovács István volt. Az ötvenes-hatvanas években számos verse és elbeszélése jelent meg a felvidéki magyar lapokban, de első verseskötetére mégis évtizedeket kellett várni. A Hívogató a Madách Kiadó gondozásában csak 1976-ban jelent meg, s amíg a kritika nem fogadta kitörő örömmel, a gyerekek imádták. „Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot. Ez így igaz, hisz Gömöri Kovács István tanulmányai végeztével visszatér szülőfalujába, Sajógömörre tanítani és „kultúrát csinálni”. Évtizedekig tanít, megírja faluja történetét (ez csak évekkel a halála után jelenik meg unokája, Bőd Titanilla gondozásában a Madách Egyesület kiadásában), és ápolja szülőföldje szellemi értékeit. Kezdeményezésére mellszobrot állítanak Sajógömör legendás szülöttének, Czinka Panna prímásnak, és még nemzetközi sakkverseny létrehozása is fűződik tevékenységéhez, amely immár az ő nevét viseli, s a mai napig megrendezik. 1994-ben, 70. születésnapjára Az idő szárnyain címmel magánkiadásban jelenteti meg összegyűjtött verseit, amelyet négy tematikus részre oszt fel. A Csilingelő a gyerekeket hívja egy-egy ritmikus percre, színes gondolatra, a Szabad lelkű diák már a kissé nagyobbakat hívja a jelent és jövőt összekötő szép szavakkal és nemes érzésekkel, míg A szerelem szívfájdalom című ciklus a költő szerelmes verseit gyűjti össze. A legmeghittebb, feleségének ajánlott költeménytől kezdve az általános szerelmes hangulatokat tükröző sorokon át a szerelem huszadik századi tragédiáját is megfogalmazza. A kötet legizgalmasabb és legértékesebb része a Történelmi barangolás címet viselő negyedik ciklus. Ebben szülőfaluja és szűkebb pátriája meghatározó történelmi eseményeit verseli meg, így nemcsak Petőfi Sándor felvidéki útját, amely során Sajógömörre is eljutott, nemcsak Mátyás király nevezetes látogatását, s nemcsak Czinka Pannát, a település talán legnevesebb szülöttét, kinek tiszteletére kétévente prímásversenyt (mostanában fesztivált) is szerveznek. Ezenkívül az első (Gömöri tetemrehívás, A hadiözvegy) és második világégés és azt követő újabb tragikus évek (Napló) helyi eseményeit is megörökíti a negyedik tematikus részben.
Utolsó éveiben a Gömöri Hírlap Plusz című regionális lapot szerkesztette Rimaszombatban, s 77 évesen olyan csendben ment el közülünk, hogy még a Gömöri Hírlap is kifelejtette a lap ötvenéves múltját feldolgozó antológiájából.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.
Hogy miként lehet a leves is meg a tréfa is sajtalan, azt jól mutatja Móricz Zsigmond regényrészlete is: „[…] a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt […]” (Tündérkert).