Csengő-bongó rímek / /holt mezején élek. // Fájdalomig finom / hangokon beszélnek / körülöttem ügyes // lantpergető, üres, // bohém rímlegények, // kiknek az én dalom // ünneprontó ének.” Imigyen mutatkozik be a faluról Ungvár és Kassa érintésével Pozsonyba érkezett Gyüre Lajos a Turczel Lajos szerkesztette Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájában, 1958-ban. „Fülsértően fitymáló, affektáltan distanciált erőszakosság” – válaszol rá Fábry Zoltán a Res poeticában, s ezt a „faluról indulás-komplexumát” vágja a fejéhez tíz évvel később megjelent első verseskötetének egyik kritikusa, Mikola Anikó is. Másik bírálója, Kulcsár Ferenc, sokkal megértőbb hozzáállást mutat. Szerinte: „Gyüre életképei, balladái megkapóak, csak akkor vész el a hangja, ha önmagáról próbál beszélni.”
Holott Gyüre Lajos egész életútja lelkész bátyjával együtt a közösség szolgálatában telt el, s bizony tartalmazott váratlan fordulatokat. Egy, ma már a térképen nem létező faluból, Mokcsakerészről indult, a keleti végekről, egy olyan időben, amikor még az alapiskolai végzettséget sem volt könnyű megszerezni, nem még az érettségit. Gyüre Lajos előbb kovács-inaslevelet, végül Pozsonyban magyar–történelem szakos diplomát szerez, ott van a Magyar Főiskolások Művészegyüttese (mai nevén Ifjú Szivek), majd a kassai Thália Színház megalapításánál. 1968-ban Kassán Béres Józseffel megrendezik az első magyar értelmiségi találkozót, s a Varsói Szerződés csapatainak bevonulásakor megszervezik a Bodrogköz rádióállomást is. Később tanít, és dramaturgja a Tháliának is. Ekkor fordul a színpad, a drámaírás felé: mesejátékokat és történelmi színdarabokat ír, Apáczai Csere János és II. Rákóczi Ferenc életútjának egy-egy szakaszát veti papírra. Előbbiből rádiójáték lesz, az utóbbi Dráfi Mátyás jóvoltából ifj. Havasi Péter címszereplésével megéri a színpadi létet is.
Bár versekkel egyre ritkában jelentkezik, kikristályosodik vállaltan konzervatív, de korántsem anakronisztikus költészete, s a Lilium Aurum jóvoltából 70. és 80. születésnapján is megjelenik egy-egy vékonyka kötet válogatott verseiből. S ha e rövid szöveget első versének felütésével kezdtük, akkor zárjuk be az utolsó, az életével számadást vető költő utolsó versének megidézésével: „Az út bezárult, és nincs tovább, // csak a bozót sűrűbb, eleven // karám, tüskéje arcodba vág. // És nincs vissza, se előre már, // bezárult minden ajtó, ablak.”
Gyüre Lajos, a „tálentumos ember”, aki minden idegszálával a felvidéki magyar közösségért létezett, 90 éve született.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Kedves irodalomtörténész-kollégám, Bárdos László, amikor nem sokkal bekövetkező halála előtt felhívott, egészen más témáról beszélve, hirtelen átváltott a János vitézre, és a következőket mondta:
„Te tudod-e, hogy ez a János vitéz vulkanikus erejű mű? Ez még a Toldin is túltesz?
Kedves olvasó, érdemes feltennünk a kérdést magunknak: van-e nótánk? Olyan, amit a sajátunknak érzünk? Ha megkérdeznek bennünket, tiszta szívből tudjuk mondani: az a mi nótánk? És elgondolkoztunk-e már azon, miért azt érezzük a szívünkhöz legközelebb állónak? Van-e a mi dalunknak története? Szeretnénk ezt a dalt továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak?
De március erős.
Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.
Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.
A XV. századi lengyel krónikaíró, Jan Długosz „lengyel–magyar krónikájában” elsőként szólt tudatosan a két nép barátságáról, s fogalmazta meg az e történelmi tényből eredő erkölcsi-politikai parancsokat. Leírása szerint 1000-ben két küldöttség jelentkezett II. Szilveszter pápánál királyi koronáért: lengyel és magyar. A szentatya a magyar nemzet képviselőjének adta át a királyi jelvényt, de az elébe járulóknak intelmül meghagyta, hogy a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük is a másik rontására törne, szerencsétlenséget zúdít
A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.
Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.
A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...
Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.