Juhász Dósa János: Moyzes Ilona, a másik jeles dereski

2022. szeptember 12., 08:50
Moyzes Ilona

Szeptember első szombatján egy alig hatszáz lelkes kis faluban tartják a szlovákiai magyar alapiskolák tanévnyitó ünnepségét. A falu neve nem ismeretlen a fazekasmesterség szerelmesei, valamint azok előtt, akik számon tartják Dúdor István tragikusan fiatalon elhunyt festőművészt, aki a falu temetőjében nyugszik. Sokkal kevesebben tudnak arról (a falu kizárólag szlovák nyelvű honlapja sem), hogy a falu szülötte Moyzes Ilona írónő is, aki 1921-ben született a településen.

„Láng vagyok az alkony hamujában” – írta magáról Moyzes Ilona, aki Rimaszombatban érettségizett, majd Csehországba került, Moravská Ostravára. Itt kezdte újságírói pályáját, de előtte már a Prágai Magyar Hírlap gyerekrovata is közölte írásait.

A második világégés után egy ideig férje révén marad Csehországban, még jóval Mács József előtt találkozik Csehországba deportált magyarokkal, akiket meg is szólaltat érzelmesre hangolt riportjaiban. Az ötvenes évek végén fiaival (egyikük fotó-, másikuk festőművész lesz, s a tengerentúl keresik a boldogulásukat, míg harmadik fia tragikus körülmények között meghal) hazatér Pozsonyba, s bár nem sokan biztatják, az írást nem adja fel. Ugyancsak megkésve, 1965-ben Ostravai dalok címmel megjelenik egyetlen verseskötete. Ezt követően elsődleges műfaja a próza, témája szülőföldje mellett (Az utolsó fazekas) a második világháború borzalmai (Barnus bátyó), csehországi munkásélményei, de ír a legkisebbeknek (Szandi naplója, Szél herceg szerelme) is. A Szandi naplója egy ötéves óvodás kislány szemével láttatja a (nagy)világot. Pozsonyban Csemiczky László festőművésszel él együtt, talán ennek is köszönhető, hogy élettársa mellett más jeles honi festőművész (Weiner-Kráľ Imre, Mária Medvecká, Janko Alexy) lírai portréját is megrajzolja. 1973-ban Harangok címmel jelenik meg vékonyka, zsebméretű elbeszéléskötete, amely 16 rövidke írást tartalmaz. Ezt követi 13 évvel később a Barnus bátyó, amely a címadó, második világháborús kisregény mellett további öt, rövidebb lélegzetvételű írást tartalmaz.

„Moyzes Ilona prózai írásaiban mindvégig jelen van a költő. Már-már férfiasan sűrít, de amit elénk tár, azon érződik az asszonyi meglátás, s a meleg asszonyi szív. Nehéz lenne őt más szerzővel összetéveszteni” – írja róla egyik méltatója, értő olvasója, Ardamica Ferenc. „Mert elhagytam én az ősi földet,//s most hajszolt bánat, űzött kín vagyok,//ki téves úton, sántán botladoz,//a földön önmagam keresve,//míg felhők között zúgva vágtatok.” – foglalja össze gazdag életpályáját Moyzes Ilona, aki 1989 után fiaihoz költözik. Kanadában, majd Kaliforniában él, itt éri a halál 86 éves korában. Hamvait a fiai a Csendes-óceánba szórják. Szülőhazája csak hónapokkal később értesül a haláláról.

„Szülőhazánknak polipkarja van. Hazahív, szorít, de nem veszi el tőlünk a levegőt” – írja egyik írásában, s ez akár megfogadható üzenet lehet a tanévnyitó ünnepség résztvevőinek is. Ahogy üzen a szülőfalunak is. Moyzes Ilona Deresken született, érdemes lenne őt Štefan Dúdor (sic!) mellett számontartani(uk).

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)