Juhász Dósa János: Ölvedi László tragédiája

2021. június 21., 10:04

Közvetlenül Trianon után, még nincs húszéves, amikor verseivel berobban a szlovenszkói magyar köztudatba. Pár év alatt megjelenik három verseskötete, verseit előadóesteken szavalja, népszerűsége vetekszik Mécs Lászlóéval – mások, mint Fábry Zoltán, megpróbálják még a nevét is törölni. Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is. Pár év múlva megírja búcsúversét (Utolsó versem), s alig tíz évvel felbukkanása után már halott. Ölvedi László fújt ébresztőt a trianoni döntést követő kábulatból, de mire megtalálhatta volna valódi hangját, elnémította a kor rögvalósága.

Ölvedi László 1903-ban született, s még alig volt kamasz, amikor Közép-Európán végigsöpört a nagy háború, a későbbi elsőnek nevezett világégés. Érsekújvár után Budapest következett, a húszas évek eleje a hazasiratás jegyében telik. „Magyarságom gyötrő kínnal éget,//Lángja tikkaszt.//Hordozom, mint titkos néma vétket” – vallja Magyarságom című programadó versében, s ahogy Csanda Sándor írja, költészetét a hivatástudat, a nemzetiségi fájdalom és katolikus humanizmus jellemzi, s ami ehhez óhatatlanul is hozzátartozik: tépelődő, búsmagyar líra, pátoszok és frázisok, kuruckodó fi atalos hetykeség, amely rendkívüli zeneiséggel párosult.

Kritikusai Ady-utóérzéssel vádolják (ebben lehet is valami, hisz disszertációját a pesti egyetemen is Adyból írja), de van benne nagy adag Petőfi heroizmusából s világmegváltásából is. Mint tudjuk, a trianoni sokk után csak nehezen tér magához a hirtelen „önállóvá lett” szlovenszkói régió irodalma, főleg Budapestről politikailag eltanácsolt (e)migránsok teszik meg az első lépéseket, s nem szívesen látják azokat, akik nem akartak őrlő szú lenni az idegen fában. 1922-ben jelenik meg debütáló kötete Valakit várunk címmel, ezt követi egy év múlva A bányász éneke, s három évvel később búcsúkötete, a szülővárosában megjelent Múzsák. „Ez a fiatal költő legegységesebb műve. Olyan megállapodás, ahonnan a szellemi kibontakozás távlatai nyílnak” – írja róla Kemény G. Gábor, de a főnixmadárként berobbanó ifjú, aki Prágában magyarul és németül szavalja a verseit (utóbbit Neubauer Pál fordításában), mégpedig Ady verseinek társaságában, addigra már teljesen megcsömörlik a sokszor igazságtalan ádáz bírálatoktól, amelyekre főleg Fábry Zoltán ragadtatja magát.

A harmadik kötete megjelenése után elhallgat, elmegy diplomatának. Párizsban egy munkásgyűlésen magyarok szúrják tüdőn, amibe belehal. 1941-ben, a visszacsatolás után szülővárosában emléktáblát állítanak neki. A többi – egy-két antológiában elrejtett versétől eltekintve –, néma csönd.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)