Rossz időben, rossz helyre születtek. A harmincas években indul(na) el írói pályájuk, ahogy Rónay László írja egy tanulmányában: „a »hűvös magány« világa az övék, ahol rémülten, tapogatódzva keresik helyüket”. S mire feleszmélnének, többségüket elnyeli a háború. Szabados András bátyjával együtt színészcsalád gyereke. Szülei járják a magyar vidékeket, adonyi születésű apja egy időben Késmárkon, Gyöngyösön, Érsekújváron, Turócszentmártonban, Baján, Nyitrán és Hódmezővásárhelyen keresi a kenyerét, feleségével, Végh Gizella szubrettprimadonnával együtt. Nem csoda, hogy nagyobbik fiuk, Sándor Léván, míg öccse, András Lőcsén született. A magyar irodalomba a harmincas évek közepén kérnek belépőt Radnóti Miklóssal, a selmecbányai Flórián Tiborral, a tamásfalai Habán Mihállyal, ahogy Forgács Antallal, Vándor Józseffel, Friss Endrével és Govrik Elemérrel egyetemben. Vannak, akik nem élik túl a szörnyű világégést, vannak, akik évtizedekre vagy végleg elhallgatnak, vannak köztük olyanok is, akik az emigrációt választják, s a hatalom a nevüket is kiiktatja az irodalomtörténetből.
Szabados András első kötete 1935-ben jelenik meg Hajnalra köszöntlek címmel Buday György fametszeteivel. „A költő a szürke jelenből lázongó elevenséggel ontja egy teljesebb élet vágyképeit. Szabad formáiban csupa Pogány fohász, mámoros Áradozás, ujjongó Cantate és harcos magabiztatás; többnyire pongyolán és lelkendezve; ifjonti pazarlással. Elnyomottságról panaszkodik, de teli van életkedvvel. Városi, de teli a természettel. Az ifjúság heve serkenti valami harcra, melynek kontúrjai kissé bizonytalanok; de érezni, hogy szívesen vegyül olyan küzdelembe, mely az élet igazi felszabadulásához sodorja” – írja a kötetről a Kolozsváron megjelenő Korunkban Korvin Sándor, aki szerint hanghordozásban, jelzőkben és képekben igen erős Radnóti Miklós hatása is. Radnótival személyes ismeretségben vannak, hisz a Könyves című lap szerkesztőjeként több alkalommal is levélben fordul Radnótihoz, s ő maga is ír annak Kaffka Margitdolgozatáról („Hálásan köszönöm az immár ritkaságszámba menő Kaffka-könyvemről szóló kritikáját. Eddig a legszebb írás, ami róla jött.”). Gyarmati Fanni viszont a férje epigonjának nevezi a költőt. Ebben az évben jelenik meg Szabados András bátyjának, Sándornak főleg aktivista hatást mutató verseskötete is, A lélek hullámhosszán címmel. Két évvel később Lengyel Lajos olajmetszeteivel megjelent Növekvő árnyék című, hangjában is elkomoruló verseskötetét az 1935 őszén elhunyt édesapjának ajánlja. Bátyjával és édesanyjával együtt túlélik a világháborút, s 1947-ben Janovits István rajzaival jelenik meg a Varga Péter balladája című vékonyka kötete a Magyar Téka kiadásában, amelynek végén beharangozza a következő évben esedékes Lüktető magány címmel tervezett új kötetét. Bátyjának még 1945-ben jelenik meg magánkiadásban Dokumentum – Versek és versmögöttiségek címmel egy kötete.
Amíg ő a Népszavánál, majd a Tankönyvkiadónál dolgozik, Sándor segédszínészkedik a Néphadsereg Színházában és az Operaházban. S itt szinte minden szál megszakad. Csak annyit tudunk, hogy 1957. szeptember 15-én meghal (bátyjáról még ennyit sem). A lexikonokban (ahol egyáltalán felbukkan) megírják, hogy 1981-ben Estefelé, alkonyatkor címmel megjelent egy posztumusz kötete. Szépen hangzik, de nem igaz. A müncheni Szabados András ugyanis nem az a Szabados András, hanem egy tőle két évvel idősebb, Magyarkanizsán született dilettáns, aki felesége illusztrációival „követett el” egy időskori családi verses emlékkönyvet.
(Köszönet a cikk megírásához nyújtott segítségéért Elbéné Mester Magdolnának.)
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.