Kégl Ildikó: Művészetértelmezési aspektusok lányrablással

2021. november 30., 10:25

(Bene Zoltán: Mandola története. 2021, Budapest, Irodalmi Jelen Könyvek)


P., azaz Papus úgy képzelte, hogy miután megszerzi tanári diplomáját, általános iskolásokat oktat történelemre és angol nyelvre, egészen nyugdíjas koráig, miközben otthon hű szerelme, Mandola várja. ,,Esténként olvas, rendszeresen átbeszéli Mandolával, amit olvasott, nyáron kirándulnak, télen hógolyóznak…” Az élet azonban a közös jövőre vonatkozó elképzelését délibábos tervnek minősítette és markánsan átszabta. Harmadéves volt ugyanis P. – Bene Zoltán Mandola története című regényének fő karaktere –, amikor szerelmének egyik pillanatról a másikra nyoma veszett. Ez a korántsem negligálható tény örökre meghatározza a főhős sorsát, akinek a fejében tolongó kérdések, visszaemlékezések alakítják az elbeszélést, és a lány nélkül töltött – P. által hiábavalónak definiált – idő. Az idő, amit javarészt kocsmákban múlat, hogy egy-egy cíderrel a kezében megpróbálja rekonstruálni vagy épp elfeledni a jelenét beárnyékoló múltbéli eseményt.

Bene Zoltán Mandola története című, kortárs közegben játszódó
kisregénye látszólag szerelmi narratíva, melybe a szerző izgalmas bűnügyi szálakat sző, ugyanakkor rendre felvet egy-egy eltöprengésre okot adó ontológiai és episztemológiai kérdéskört is. Példának okáért a művészet mibenlétét firtató bölcseleti kérdések konstans elemei a történetnek, amelyek enyhén szarkasztikus színezetet kapva, igazán plasztikusan a Művész kávézó című fejezetben kulminálnak. Itt – a Kottatartó nevezetű helyen – P. és újdonsült író ismerőse intenzíven foglalkozik a megismerés módszerének sajátos filozófiai kérdéskörével, szenvedélyes diskurzust folytatva a műalkotások – így az írásművek – értékközvetítő funkciója és keletkezésük célja vonatkozásában.
Egy posztmodern kiállítás apropóján pedig olyan szenzitív kérdések is létjogosultságot kapnak, hogy mennyiben tekinthetjük a tragikus női sors parafrázisának azt a képzőművészeti alkotást, amelyen mindössze néhány véres libatoll igyekszik tolmácsolni alkotója üzenetét.
A vélemények ütköztetése során izgalmasan prezentálja a szerző a különféle álláspontokat arra vonatkozóan, öncélúnak tekinthető-e az a műalkotás, melynek mondanivalója pusztán a befogadó szórakozásra irányuló igényének kiszolgálására redukálódik. Adott fejezetben a szerző egy kocsmai bölcselkedésnek álcázva igyekszik (újra)értelmezni – indirekt utalások során keresztül – a közismert horatiusi szentenciát: egy jó mű tanítson vagy szórakoztasson, illetve tanítson és szórakoztasson? A beszélgetés integráns részeként felmerül a kérdés, tanítói célzattal írta-e Goethe a Faustot, miközben kortársainak nagy része olvasni sem tudott. ,,A művészet, így a szépirodalom is, az emberiség pár ezrelékét érinti meg, nem többet. Ha nem nézzük hülyének az írókat, már ennyi elég indok arra, hogy belássuk, soha nem népoktató könyveket írnak. A művészet a szellemi elit terepe” – ilyen és ehhez hasonló bölcselkedések hangzanak el nap mint nap P. és művészbarátai között, miközben körvonalazódni látszik a főiskolás lány eltűnésének története.

A kisregényben az attraktív diskurzusok mellett helyet kap egy-egy belső monológ, de túlnyomórészt a narrátori hang a meghatározó, mint a Lehetőségek című fejezetben, ahol P. a David Lewis-i analitikus filozófia látószögéből igyekszik értelmezni a lehetséges világok elméletét. Az ok-okozati összefüggések egyértelműek, a fő karakter kétségbeesett kapaszkodókeresésének szemléletes megnyilvánulásai. ,,Végső soron Mandola miatt hitt a lehetséges világokban. Vagyis azért, hogy legyen lehetősége abban is hinni, hogy minden kétséget kizáróan létezik minimum egy olyan valóság, amelyikben tudható, pontosan mi történt Mandolával.”
A szerző jellemábrázolása pszichológiailag is hiteles: P. karakterének megformálása érzékletesen világít rá arra, hogy egy feldolgozatlan lelki trauma miként képes pusztítani évek, évtizedek távlatából is. Élénk a kép, amint közös életük utolsó impressziójaként megidézi a szerző a pillanatot, amint a másnapi viszontlátás reményében, ’95 tavaszán elválnak egymástól, annak a kollégiumnak az előterében, ahol Mandola lakott. Aztán huszonnégy éven át semmi hír a lány felől. Csak az értetlenség, a hiány, s az ebből foganó – testet és pszichét egyaránt megnyomorító – megválaszolatlan kérdések.

A történet előrehaladtával egyre több és egyre érthetőbb utalást találunk 1995-re, a lány váratlan eltűnésének időpontjára és annak körülményeire. Az évre, amely gyászos színnel írta be magát P. személyes történelmébe. Bene Zoltán szinte kultikus számmá minősíti 1995-öt, s mint elkövető a tett helyszínére, úgy tér vissza hozzá újra és újra, hogy részletgazdagon ábrázolja, miként vált a férfi számára az adott évszám a kétségbeesés, a kiheverhetetlen fájdalom és a tátongó űr szinonimájává.
,,Attól az évtől kezdve mindenekelőtt úgy tekintett magára, mint egy lassú lefolyású halálos betegségben szenvedő nyomorultra...” Az események szálainak felfejtése közben aligha csodálkozhatunk azon, hogy P. céltalan napjait, sodródásának élményeit, s egyáltalán a Mandola utáni életét gyakorta foglalja össze hasonlóképpen: ,,tré egy hely a világ”. Megint máskor afféle kauzális összefüggés gyanánt felemlegeti a gombrowiczi aforizmát: ,,Nem inni nem lehet.”

A lány utáni sóvárgás, illetve a lét- és művészetértelmezési kérdések boncasztalra kerülése közben bepillantást nyerhetünk a kilencvenes évek elejének Magyarországába is, a kapitalizmus kezdeti – minden szabályozást nélkülöző – éveibe, abba az időszakba, ahol ,,a vagyon mindenekelőtt a tisztességtelenség szinonimája volt”. Szemléletesen idézi meg a kort a szerző, amikor úgy dönt, nem árulja el, csak sejteti – tanári pályafutását két év elteltével hátrahagyva –, miből tartja fenn magát ekkortájt P. ,,Valamiféle speciális gépekkel kereskedett, senki sem tudta, pontosan mifélékkel; ha évi kettőt eladott belőlük, királyként, ha hármat, császárként, ha négyet, valóságos földre szállt olümposzi istenként élt” – derül ki a Sodródás című fejezetből. Miképp az is, hogy ennek okán korlátlan szabadidővel rendelkezett, melyet javarészt a város különféle kocsmáiban töltött.

A történet alapmotívumát meghatározó – kiheverhetetlen – szerelem érzése kapcsán elkerülhetetlen szólni a világirodalmi analógiákról, különösképp a Gabriel García Márquez által a Szerelem a kolera idején című regényben megformált Florentino Ariza karakteréről. A Nobel-díjas kolumbiai író és Bene Zoltán narratíváját nem pusztán az évtizedek múltán sem halványuló, életen át tartó szerelem motívuma rokonítja, de a beteljesületlen (meghiúsult) szerelembe – legalábbis a hosszú várakozásba – belekeseredő, belezüllő karakterek árnyalt megformálása is. A Mandola története című kisregényben P. szerelme utáni sóvárgását ugyanolyan markáns hiányérzettel és dermesztő kilátástalansággal festi meg a szerző, miképp az Florentino kallódása során megtapasztalható, s – ugyan más-más okból kifolyólag – mindkét mű esetében a veszteségélmény adja az alaphangot. Az ebből eredeztethető melankolikus intonáció meghatározza az elbeszéléseket, s szüntelenül kihalljuk azt a történetmesélésből, miközben a főhősök személyiségrétegeinek feltárulását nyomon követhetjük. Ezen túlmenően mindkét férfikarakter esetében jól beazonosítható a krízishelyzet – a szeretett nő eltűnése/ visszautasítás –, amely direkt és erős hatást gyakorolt személyiségükre, s amelyre olykor depresszív tüneteket mutató, máskor önpusztító, az élvezetek fokozott hajszolására irányuló viselkedési mintával reagáltak.

Bene Zoltán kisregényében lépésről lépésre követhetjük nyomon, hogy az életét meghatározó veszteségélmény, hogyan alakítja P. habitusát. Bár az iróniával keveredő apátia a mű elejétől árad a férfi megnyilvánulásaiból, reakcióiból, az az Elmaradt apokalipszis című fejezetben összegződik: ,,mégis az lenne a legjobb magyarázat a világra, ha betoppanna az apokalipszis”. A prózakötet rezignált hangfekvése azokban a fejezetekben oldódik valamelyest, amelyekben a közös múltra történő visszaemlékezés képei elevenednek meg. Ilyen a szerelmespár svédországi nyaralását megidéző Északi éjszakák című töredék, és a megismerkedésüket felidéző Takaréktár utcai Vörös Róka kocsmabeli impresszió, ahol az első fröccsözés közben — megkapó predesztinációként — Mariah Carey Can’t let go című számát játssza a rádió.

Figyelemre érdemes a szerző elbeszélési stratégiája, az a spirális szerkesztési mód, amellyel jellemzően a krimi műfajában találkozhatunk. Az olvasás időirányának és időintervallumának rendkívül szabad kezelése ugyancsak megkapó séma: egy -egy fejezet többnyire egy év meghatározó eseményét meséli el, de olyan is előfordul (Lehetőségek, Vigasztalan), hogy több évtized történését sűríti magába.

Bene Zoltán 27 fejezetből álló, sodró lendületű kisregénye szerelmi történetbe ágyazva mutat be egy emberrablást, miközben lesújtó képet fest arról, hogyan képes eltorzítani az ember személyiségét a féltékenység, s miként fajulhat tettlegességig annak patológiás esete.

Nehezen behatárolható, megannyi műfajt magába integráló mű a Mandola története, mely korrajznak sem utolsó, ugyanakkor kiváló jellemrajz, helyet ad generációs életérzéseknek és művészetértelmezési aspektusoknak is, miközben látszólag nem tesz mást, mint egy rejtélyes körülmények között eltűnt lány után nyomoz.