Kormos István születésének századik évfordulójára
Két emberöltőnyi idő sem jutott neki ezen a földön, de amit hátrahagyott, az a jó néhány műalkotás, de sokkal inkább az általa képviselt emberi értékek, talán képesek pótolni az elszalasztott éveket. Kereken száz éve született Kormos István magyar költő, író, műfordító, dramaturg, kiadói szerkesztő, édesapa, barátja idősnek és ifjúnak, a magyar irodalom már-már Karinthyt túlszárnyaló tréfamestere, az „a szürke pulóveres mosolygós férfi”, aki még elesettségében is képes volt megőrizni emberségét.
Kétszáz évvel ezelőtt, 1823-ban született meg Petőfi Sándor, rá száz évre pedig Kormos István. Talán nem véletlen. Talán száz évente csak egyszer születik hozzájuk hasonló zseni. Kormos István egyébként gyakorta nevezte – tréfából vagy sem, nem tudni – „Petőfi II”-nek magát, [1] pedig neki aztán semmi szüksége nem volt reformkori hősünk palástja mögé bújni; már csak azért sem mert, bár Petőfi is, de Kormos talán még egy fokkal jobban törekedett a tökéletességre. Ezért írta át az 1947-ben kiadott Dülöngélünk című verseskötetének szinte teljes terjedelmét, amit aztán csak az 1971-es Szegény Yorickban publikált [2], s pontosan ezért vallotta sziklaszilárd meggyőződéssel Frénaud és Nemes Nagy Ágnes költőtársai előtt, hogy az említett kötetek megalkotása ellenére is mindössze csak öt valódi vers irható fel a számlájára. [3]
„Mégis, mi az ön legközelebbi terve?
Remélem, hogy sikerül megírni hatodik versemet is!” [4]
Azt nem tudjuk, hogy sikerült-e neki, de azt igen, hogy a költő halála után eltelt hosszú évtizedek csak még jobban felerősítették a verseiben megbúvó érzelmeket: „Erősen, tisztán, férfiasan és szívhez szólóan zeng ez az érzelmesség. Talán régen is így szólt, csak akkor kicsit elfedte, tompította az élő költő közelsége, bő humora, amely bölcsen ellensúlyozta ezt az érzelmességet. Mielőtt még bárki is lekicsinylést érezne e szóban: olyan érzelmességre gondolok, mint amilyen Csokonaié vagy József Attiláé volt!” – írja Csukás István Kormos költészetén elmélkedve. [5] Nagy dicséret ez a költőnek, annál is inkább mivel a még gyermekéveiben járó Kormos, aki tizenhét évesen ötven fillérért vásárolta meg a Medvetánc című kötetet, akkor még nem tudta, hogy éppen a kötet írójának az árnyéka lesz az, amivel egész életpályája alatt küzdenie kell. [6] Azaz nem kellett, de pályája legelején még az utolsó porcikájában is ezt érezte. Miért? „…mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom.” [7] Félreértés ne essék, nem levakarhatatlan nyűg volt ez, vagy sötét felleg, ami mintegy rátelepedik költészetére, sokkal inkább útmutatás, saját hangjának megtalálásához vezető irányjelzés: „Mikor verset kezdtem írni, elkeserített, hogy József Attila mindent elírt előlem, aztán rájöttem, hogy nekem megmaradtak a magam gondolatai, elég lesz nekem az is.” [8] Vagy pontosabban: „Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit.” [9]
De ennél azért jóval többet köszönhet neki a magyar irodalom, nem beszélve a gyermekirodalomról, első könyve, Az égigérő fa ugyanis verses meséket tartalmazott, de nagyon sokáig a Vackor-történetek szerzőjeként volt ismeretes a köztudatban. 1950-től a Móra Kiadó szerkesztőjeként művelte a gyermekirodalmat [10], s ugyan mondhatnánk azt is, hogy a kedvezőtlen politikai helyzet nem hagyott más lehetőséget Kormosnak, – ahogyan ő fogalmazott: „Amikor elkezdtem hajdanán, önvédelem volt csak, hogy ne mondják, nem írok” [11] – mégis megtalálta benne a szépséget, így kalandos meséin óvodások nemzedékei nőhettek fel.
Tehetsége műfajokon átívelő volt, a verses mesék és önálló költői hangja mellett műfordítóink legjobbjainak egyikeként tarthatjuk számon, kinek a „fordításai befogják-bekalandozzák az egész világirodalmat.” [12] Valahol mintha bohém életmódja is segítette volna ebben. Feleségül vette Rab Zsuzsa költőt, műfordítót, együtt egy kötetnyi orosz népköltészeti alkotást fordítottak le. A sors iróniája, hogy épp a feleség rendezett, munkás életformája kergette Kormost egészen Párizsig, ahonnan csak 1964 januárjában tért haza. Ő ugyanis nem nyughatott. Nem állhatta a gúzsnak a szorítását, ösztönösen menekült mindenféle megkötés elől. Ürömben az öröm, hogy Párizs végtére is meghozta számára a műfordítói kiteljesedést.
Alkotói teljesítményei, tehetségének fundamentuma egy „különleges öregasszony” lelki és szellemi gondoskodására vezethető vissza; Kormos Istvánt nagymamája nevelte tizenegyedik gyermekeként, ő ismertette meg vele a könyvek világát, Stendhal Vörös és feketéje mellett Lev Tolsztoj Háború és békéjének ismeretét is ennek a „kis fekete berlinerkendős, paraszt öregasszonynak” köszönhette. „Ami belőlem lett, úgy érzem, hogy mind nagymamámtól származik. Azt hiszem, hogy a tehetségemet is tőle kaptam, mindenesetre a fantáziálásra a hajlamot, a képességet nagymama adta meg nekem” – vallotta az egyik vele készült interjúban. [13]
Munkássága és személye ma is példaértékű lehet mindenki számára, írásai örökérvényűek. S valóban, nem volt ő egy Petőfi, sem pedig egy József Attila, nem is kellett, hogy az legyen. De ő volt Kormos István, akit mindenki szeretett és ő ezt a szeretetett ötszörösen adta vissza. Egyetérthetünk hát Csukás Istvánnal: „Hogy keveset írt? Meglehet, de a nagyságot nem kilóra mérik, s megállapíthatjuk, s boldogan, hogy Kormos teljes és időtálló életművet hagyott ránk. Mert csak a mi időnk múlik, Kormos István költészete átlépett a halhatatlan tartományba.” [14]
[1] Csukás István, Miért nem tudott veszteni Kormos István költő? in: Mi az adu? Prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2019
[2] Baka István: Pulóverujjak angyalszárnyra In: Publicisztikák, beszélgetések, Javított és bővített kiadás, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017
[3] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976
[4] Bányai Gábor, Műhelybeszélgetés, Népszabadság, 1973
[5] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011
[6] Csukás István, „Mint megdőlt, régi sírkő”, Magyar televízió, rendező: Eck T. Imre, 1978
[7] Uo.
[8] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976
[9] Bányai Gábor, Műhelybeszélgetés, Népszabadság, 1973
[10] Baka István: Pulóverujjak angyalszárnyra, Kormos István emlékezete In: Publicisztikák, beszélgetések, Javított és bővített kiadás, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017
[11] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976
[12] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011
[13] Bertha Bulcsu, Délutáni beszélgetés…, Jelenkor, 10. szám, 1976
[14] Csukás István, Csak a mi időnk múlik, in: Költők éhkoppon Összegyűjtött prózai írások, Digitális Irodalmi Akadémia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?