„Írsz rólam?
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”
(Második ecloga)
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot. A magát versvándorként emlegető előadó Radnóti Miklós halálhoz vezető útjára hívta vendégül hallgatóságát, amelynek a Most felfújom a mellem… című költemény teremtette meg alaphangulatát. Egy olyan meg nem szűnő, folyamatosan pulzáló hangulatot, melynek hatásától még talán a kilépés pillanatában sem szabadulhatott, aki értő füllel és legfőképp szívvel hallgatta költőnk megrázó utazástörténetét. Tóth Péter Lóránt pedig már a legelején hozzá is tette: „ha ma ennyi ember összejön ennek a fiatalembernek a nevében, akkor azt gondolom talán nincs akkora baj a világban, mint amennyire próbálják ezt belénk ültetni.” Elmondása szerint ugyanis Radnóti Miklós költészete, élete, s főként haláláig vezető utolsó hat hónapja óriási tanulsággal szolgálhat a ma emberének, 2022-ben. Az előadó, hogy kellőképpen szemléltesse Radnóti életünkre ható erejét, személyes történeteit is megosztotta közönségével, amelyből kiderült, nem kevesebb mint egy családot köszönhet a költőnek és az ő verseinek. A szerelem és család mellett pedig egyúttal egy máig tartó célt is magáénak tudhat, a Kárpát-medence teljes megismerését, ahová magával viszi a költőről szóló előadásait is. Arról a költőről, kinek a vállára hatalmas keresztet tett az Isten, mégis az élet szerelmese volt, s még a halál szüntelen közelségében is versei által próbálta szebbé tenni a világot.
A templom szószékére kifüggesztett – s az út porától kissé befeketített – fehér zászló tökéletesen ábrázolta a Borból induló haláltusát, a meg nem szűnő félelmet, kétségbeesést, valamint a szerelemben és a versekben való kapaszkodást, mely a végsőkig mintegy őrangyalként követte Radnóti Miklós lépteit. Tóth Péter Lóránt mérnöki pontossággal mutatta be közönségének az említett útvonalat, a történelmi tényeket pedig a költő verseinek elszavalásával egészítette ki és tette átérezhetővé, jelenvalóvá. Ahhoz pedig, hogy belülről tudjuk szemlélni a láger szörnyűségeit – mondja Tóth – nem mást kell megidéznünk, mint magát a költőt.
Hallgatva a megdöbbentő sorokat pedig, világossá vált mindenki számára, hogy a szerelem, a remény, hogy visszatérhet kedveséhez tartotta vissza a kétségbeesett belenyugvástól egy olyan életbe, melyet nem ő választott magának. Előadónk továbbá azt is elárulta, hogy a költő felesége, Gyarmati Fanni – aki meglehetősen hosszú életet élt – sosem ment újra férjhez, hátralévő éveit férje emlékének megőrzésére és felelevenítésére szánta.
Az elején volt esélye hazamenni – tette hozzá Tóth –, az élet, a menekülés végig ott volt a nyakukban, de a halál mindig közelebb merészkedett, s így végérvényesen megpecsételte a költő sorsát. Radnóti ugyanis többször is elveszítette a szabadulás lehetőségét, számos tömeggyilkossággal kénytelen szembenézni, a saját sírjukat megásó emberek gyötrődésének állandó szemtanúja, miközben érzi, a halál őt sem kerülheti el. Tóth Péter Lóránt azt is hozzátette, hogy 2022 februárja előtt mindez csupán a Ryan közlegény megmentése típusú filmek megnézésével kerülhetett közelebb az emberekhez, ma azonban elég bekapcsolni a tévét, hogy átérezhessük a Radnóti által leírtakat. A napjainkban zajló szomszédos háború – természetesen különböző ok-okozati összefüggései vannak, de – egy valamiben nagyon is rokonítható a költő korában megéltekkel: ártatlan emberek akaratuk ellenére fognak fegyvert és harcolnak – mondhatni értelmetlen – hatalmi célokért. Van amit azonban még a háború kegyetlensége sem képes kiölni az emberekből – mondja Tóth – ez pedig az együttérzés, a segítségnyújtás lángja, melyet hozzánk hasonlóan, Radnóti is megtapasztalt a veszedelmek során. Az előadó történetéből ugyanis kiderült: Belgrádban megjelent az Isten karja – a szerbek elkezdték bedobálni az ételt a több napja éhező menetbe.
„Egy nap, fél nap, pár óra – ennyin múlott.” – mondta a történet végéhez közeledve Tóth Péter Lóránt, aki ezután a Radnóti által megírt négy razglednica létrejöttéről mesélt a hallgatóságnak, majd fölmutatott egy képeslapot. A razglednica – mint kiderült – ugyanis ezt jelenti, képeslap, melynek jelentősége több szempontból is megmutatkozik. Pontosan egy képeslapnyi ideje és energiája volt Radnótinak ezeket a pillanatnyi benyomásokat összegyűjteni, miközben a halál könyörtelenül ott lihegett a nyakában. A versvándor elszavalta mind a négy razglednicát, s a közönség könnyeivel küszködve hallgatta Radnóti záró gondolatait, melyeket hozzánk, olvasókhoz intézett október 31-én, amikor is pontot tett utolsó versének – és egyúttal földi életének – végére. „Vajon képesek vagyunk 2022-ben mélyebbre menni annál, mint hogy ez egy szomorú történet?” – tette fel a kérdést Tóth Péter Lóránt. Elmondása szerint ugyanis meg kell látnunk a történet mögött megbúvó értékeket, melyek útmutatóul szolgálhatnak saját életünkben. Radnóti Miklós versei segítségével még a „pokolban” is megteremti földi mennyországát – s habár lábai viszik előre, mégis tudja, hogy csak addig mehet, míg lélekben erős tud maradni. Az előadó szerint erősnek kell maradnunk egy olyan élethelyzetben, amikor a tévében, valamint az internet világában rejtőzködő, pánikot és kétségbeesést keltő erők megpróbálják elvenni tőlünk azt a titkot, amit Radnóti Miklós is nagyon jól tudott: a csend erejét.
Tóth Péter Lóránt életét megpecsételte az a kis fekete füzet, amit magyartanára adott a kezébe 14 évesen és amit most is a kezében tartott közönsége előtt. Zárásképp pedig bemutatta utazását Radnóti nyomában, Bortól a halálig, amit megpróbált a lehető leghitelesebben véghez vinni. Az utazásból egy film is készült és a mindössze négy percet felölelő előzetesből is tökéletesen látszik: gyötrelmes, megrendítő és egyben megható volt számára végig járni Radnóti halálhoz vezető útját. Azonban nem volt egyedül, az az ember állt mellette, aki Radnóti megismertetésével teljesen meghatározta a versvándor hátralévő életét – magyartanárával együtt tették meg az utazás egy jelentős szakaszát. S mint ahogy neki is akadt támasza ezen a gyötrelmekkel teli úton, úgy ő maga is végigkíséri mindazokat, akik még szívükben őrzik a nagy magyar költő, Radnóti Miklós életének és költészetének emlékét.
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.