Kincses Krisztina: „Itt a szerelem győzött” – A balatonszemesi villák története

                                            „Mint szerelem,
                                            Olyan a víz,
                                            Oly lágy és sima,
                                            Hol alhatsz, álmodhatsz,
Hol szerethetsz:
Balatonszemes”
(Dárdai Samu: Simogató lágyság)

A Balaton déli partján, Balatonlelle, Balatonszárszó és Balatonőszöd között helyezkedik el az a kis gyöngyszem, amely – még egy magamfajta visszatérő nyári vendégnek is –, bátran mondhatom, jóval többet jelent, mint a hekkek, fagylaltok és csapolt sörök időszakos gyűjtőhelye. Régre visszanyúló családi történetek, szétválaszthatatlan barátságok, a múlt és a jelen históriáit mesélő házfalak és még sorolhatnánk, mi minden megbújhat Balatonszemes neve mögött. S erről én szentül megbizonyosodtam, mégpedig abban a pillanatban, amikor Czirják Mariann, a Balatonszemesi Fürdőegyesület alelnöke s egykori elnöke a rendelkezésemre bocsátotta azt a közel ötszáz oldalas Centenáriumi Emlékkönyvet, mely még így is csupán töredéke Szemes történetének.*

A 2009-ben megjelent Centenáriumi Emlékkönyv, mint a címe is mutatja, a szemesi fürdőélet és a Balatonszemesi Fürdőegyesület elmúlt száz évére tekint vissza; egy igényes kiadvány, mely a közösség értékeire fókuszálva, több íven áthaladva dokumentálja a múlt történéseit. A könyvben lejegyzett fontosabb események, visszaemlékezések és a hivatalos dokumentumokból fennmaradt adathalmazok hozzájárulnak nemcsak a múlt, de a jelen és a jövő megértéséhez is, ennélfogva pedig nélkülözhetetlen dokumentuma ez a könyv Szemes, de talán az egész balatoni kultúra történetének. S nélkülözhetetlen e cikk témakörének bemutatásában is, hiszen ahogy azt az előszóban is olvashatjuk, a szemesi villák és családok történetei című fejezet 25 tételben nyújt ízelítőt a szemesi létről. „Az összegyűjtött villa és családtörténetek, valamint az ezeket kísérő dokumentumok azt bizonyítják, hogy viszonyunk Szemeshez lelkileg is az »ingatlan« a megingathatatlan kategóriába tartozik” – írja Buday Miklós a szerkesztői előszóban. Mindez pedig még kisebb kutatási munkálataim előtt is érzékelhetővé vált, amikor már a sokadik alkalommal elmélázgattam egy-egy névvel ellátott szemesi villa előtt. Minduntalan arra gondoltam, hogy ezeknek a házaknak történetük van. És én mondom, lelkük is. Nem mehetünk el amellett sem, hogy itt bizony egy különleges szokásról van szó, hiszen Magyarországon belül főként balatoni sajátosság – Czirják Mariann szerint talán még a Velencei-tónál találkozhatunk hasonlókkal – a villák elnevezése, melyek részletes felkutatására szintén érdemes lenne némi időt szánni. E cikket éppen ezért értelmezhetjük akár egyfajta felvezetőnek is e munkában, mely a szemesi és úgy teljes egészében a balatoni kultúra ilyesfajta különlegességeinek felgöngyölítéséért történik. 

A balatoni villák története a Hunyady családdal kezdődött, amikor is gróf Hunyady Imre 1895-ben, saját birtokát felszabdalva, elindította a szemesi területek parcellázását. A könyvben leírtak szerint először 110 telket parcelláztak, majd az 1898 és 1902 között végzett tereprendezési munkálatok eredményeként a telep két részre oszlott; így jött létre a sínek és a vízpart között elterülő alsó telep, hozzávetőlegesen 600-800 négyszögöles telkekkel, s hasonlóan volt ez az úgynevezett felső telepen is, amelyek a mai Bagolyvár utcán helyezkednek el. Gróf Hunyady Imre fia, Hunyady József szintén részt vett a szemesi telkek parcellázásában, és több ízben támogatta az 1908-ban megalakult fürdőegylet munkálatait, sőt 1928-ban mintegy harminc holdat adományozott az egyletnek. A fürdőegyesület nem pusztán a fürdőtelep közügyeinek működtetéséért felelt, a közösségi és társas élet felvirágoztatását éppúgy szívügyeként kezelte. Különféle rendezvények, sportversenyek és később a Vigadó elnevezésű klubház töltötte meg élettel a balatonszemesi közösséget. A fürdőegyesület első 25 évében több elnök is vezette a társulatot, melynek tevékenysége nagymértékben hozzájárult Balatonszemes fejlődéséhez. Egyiküket azonban mégis ki kell emelnünk, akinek a neve már a könyvben is az önzetlenség fogalmával társult. A neve pedig dr. Angyal Pál jogtudós, akadémikus, aki az 1920-as évek végén, a 30-as évek elején tevékenykedett a fürdőegyesületben s csak hogy egyetlen egy jótettét emeljük ki a sok közül, az ő kezdeményezésére és anyagi támogatásával valósult meg a Pázmány Péter Tudományegyetem anyagi problémákkal küszködő hallgatóinak üdülési célra egy emeletes épület közvetlenül a Hableány Szálló melletti telken.

De mi az, ami miatt még egyedülálló a jelenlegi cikk szempontjából (is)? „Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen” – mondta Márai Sándor, s pontosan ez a gondolat motoszkált bennem is, amikor néhány héttel ezelőtt ellátogattam kedves ismerősöm, Pataki Tamás balatonszemesi otthonába, a dédnagyapáról elnevezett Angyal-villába.

A Gólyavár utcában, az említett felső telepen helyezkedik el a jelenleg Pataki Tamás tulajdonában lévő, még 1902-ben épült villa, melyet dr. Angyal Pál vásárolt meg 1930 környékén. A teljes egészében az eredeti tervei alapján felújított nyaraló kertjében, még az Angyal család idejéből megmaradt pompázatos növények társaságában megkezdődött az emlékidézés, a múlt és a jelen történéseinek elbeszélése. A korábban még 600 négyszögölnyi terület később két részre vált, melynek egyik felét Pataki Tamás nagymamája, a másikat pedig a nagymama testvére, Márta néni örökölte meg Angyal Páltól. S bár a telek említett másik felét utód híján eladták, még így is egy hatalmas birtok fogadja be a Pataki család Balatonszemesre visszavágyó tagjait.

– 1957-ben születtem, áprilisban, de édesanyám már rögtön a nyár elején lehozott ide nagymamámnak. Azóta minden nyarat itt töltöttem – mesélte a villa tulajdonosa, aki mára már nem csupán a nyarakat, de a téliesítésnek köszönhetően az egészet évet balatonszemesi otthonában töltheti. A villa, hasonlóan a többihez, sok mindenen ment keresztül az évtizedek során, a 60-as években például a vegyi műveket tervező vállalat üdülőjeként működött az épület; s az akkor még gyermek éveiben járó Pataki Tamás hamar hozzászokott a kártyapartiktól hangos balatoni estékhez. A háború utáni időszak azonban korántsem volt ennyire kedélyes, több házat is kiraboltak, melynek az Angyal-villa is áldozatául esett. A ház – Pataki elmondása szerint – mindezek ellenére továbbra is őrzi megmaradt relikviáit; többek között egy régi fagylaltkészítő gép, tengerinád bútorok, székek és karosszékek idézik fel újra a régmúlt emlékeit, s persze Angyal Pál rengeteg feljegyzése, valamint a róluk és a házról készült fotók, melyek segítségével a felújított és korszerűsített villa – főként a ház külső része – hűen illeszkedik múltbéli kinézetéhez.

A ház elején díszelgő Angyal felirat azonban – annak ellenére, hogy korábban is mindenki Angyal-villaként ismerte – Angyal Pál idejében még nem volt feljegyezve; Pataki Tamás elmondása szerint hasonlóan volt ez más villák esetében is: bár a felirat hiányzott, mégis mindenki tudta, hogy melyik család lakik ott és mi az ingatlan elnevezése. A homlokzat felújításakor azonban Pataki, az utcában elterjedt hagyományokhoz híven, szintén ráírta a villa elnevezését, így az Ilus, a Rózsa, a Durczy és az Éva nevek mellett végre az Angyal is elnyerte méltó helyét. S ha már Ilus-villa; beszélgetőpartnerem azt is elárulta, hogy nagymamája többször is összejárt Ilus nénivel, tisztelték egymást és mindig is jószomszédi viszonyt ápoltak.

Az Angyal-villa jelenlegi tulajdonosa még emlékeiben őrzi azokat a nyári élményeket, amikor nagymamájával hosszú sétákat tettek a szemesi erdőben; a vadászház-látogatás és a naphosszig tartó biciklizések máig elevenen élnek benne. „Ő ennek a nyárnak szentelte az életét” – emlékezett vissza nagymamájára, aki minden nyáron lelkesen fogadta unokáját az Angyal-birtokon, ahogyan azt most ő is teszi saját unokáival.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, a Bagolyvár utca egyik legnagyobb kuriózuma a smaragdzöldbe öltöztetett Éva-villa. Mintha csak egy mesekönyvből vágták volna ki és illesztették volna be éppen Szemes egyik legvarázslatosabb utcájába. S bár az Éva-villa lakóival legnagyobb sajnálatomra nem tudtam személyesen megismerkedni, a Balatonszemesi Fürdőegyesület Centenáriumi Emlékkönyve még így is bőségesen kielégítette a kíváncsiságomat. Az ingatlant Hanny Imre építette még 1906-ban, azonban egy haláleset miatt az örökösök kénytelenek voltak megválni tőle, így 1916-ban dr. Bartók Ferenc tulajdonába került. Egy évvel később már ezen a birtokon nyaralt a Bartók család, s attól a nyártól számítva elkezdődött az Éva-villa – meglehetősen bravúros – története. Helyesbítenem kell, az „Évicke” villáé, ugyanis még hosszú ideig így szerepelt a homlokzaton, melyről a következőket olvashatjuk Stróbl Veronika visszaemlékezésében: „Dédanyám meglepetésül rakatta a homlokzatra a feliratot, de ez nem nyerte el a család tetszését, s amikor 1924-ben sor került egy szoba hozzáépítésére és a veranda beüvegezésére, a felirat édesanyámról a ma is meglévő »Éva« névre cserélődött ki.”

Az Éva-villában már jó néhány generáció felcseperedett; falai biztonságot nyújtottak a történelem embert próbáló időszakaiban, de megannyi örömteli esemény helyszíneként is szolgált az idők során: Bartók Éva és Stróbl Mihály példának okáért épp a szemesi Éva-villa verandáján ünnepelhette eljegyzését. A gyerekparadicsomként is emlegetett villa általában kártyacsatáktól, színielőadásoktól és tinédzserzsúroktól volt hangos. S így volt ez mindegyik generáció esetében, a játékok sosem hiányoztak, legfeljebb csak a helyszínek cserélődtek: „Gyerekeink a kertben a hajónak kinevezett tiszafán tanyáztak, unokáink indiánsátrakat építettek a tujafák alatt” – olvashatjuk szintén Stróbl Veronika feljegyzéséből.

Az Éva-villához olyan társadalmi események is köthetők, mint a háromévenként megrendezett szilvabál, melyre rokon, ismerős, jó barát egyaránt hivatalos volt. Nevét a kertben termő egyetlen szilvafáról kapta, az asztalokon pedig rendszerint a szilvapálinka, a szilvás lepény, a szilvás gombóc és más ínyencségek sorakoztak. A verandán zajlott a táncmulatság, de előfordult, hogy tűzijátékkal, táncversenyekkel, valamint férfiszépségversenyekkel szórakoztatták egymást a vendégek. És ha már egy szép női névre hallgat a pompázatos villa, milyen találó is az asszonykávé elnevezésű hagyomány; ilyenkor bizony férfi be nem teheti a lábát az Éva-villába, helyüket ugyanis a kávé és a pletykálkodás veszi át. Szintén a villához kötődő érdekességek közé tartozik, hogy még József Attila is megidéződött az épületben. 1987 őszén egy tévéstáb bérelte ki a villát a költő életéről szóló folytatásos film elkészítéséhez.

Végső konzekvenciaként pedig – minekutána én magam sem tudnám ezt jobban megragadni – hadd idézzem a Stróbl Veronika visszaemlékezése előtt díszelgő háromsoros kis idézetet: „Minden háznak megvan a maga története, de ennek a háznak különös története van, melynek lapjait a szeretet és a humor írták.” (T. Bécó)

Az 1904-ben épült mesebeli villa, melynek vadregényes kertjét a margitszigeti rózsakert kertésze tervezte, szintén a múlt és a jelen történéseit gyűjti együvé. Annál is inkább, mivel kevés ehhez hasonló villát látni manapság, melynek berendezése még szinte teljes pompájában őrzi az eredeti állapotát. A birtok tulajdonosa itt is részletesen beavatott a villa történetébe, mely a kezdetekben még nem Gortvayként, hanem Artnerként volt ismeretes, egy ifjú hölgy családnevét viselve. Az említett hölgy a 30-as években, Rakovszky Ivánnal, az akkori országgyűlés elnökével kötött első házassága válással végződött, majd a 40-es években ismét házasságra lépett Gortvay Tibor mérnökkel, a jelenlegi villatulajdonos édesapjának harmadik unokatestvérével. – Az úr nem pusztán mérnök volt, hanem egy istenáldotta tehetség, aki a főzéshez is értett – hangsúlyozta beszélgetőpartnerem. Az általa vezetett kifőzde révén pedig neve népszerűvé vált Balatonszemesen, így az Artner-villa szép lassan átkeresztelődött a Gortvay névre. A villa homlokzatán ellenben nem névfelirat, hanem egy címer látható, pontosabban két címer összehajlása, melyből az egyik az Artner, a másik pedig a Rakovszky családra utal.

S hogy miként vált ismét egy Gortvay a villa tulajdonosává? – Artnernek született egy lánya Rakovszkytól, aki a 40-es évek végén férjhez ment Sárközi Gedeonhoz, és ebből a házasságból született az én barátom, Sárközi István, akinek a nagyanyja volt Artner és a mostoha nagyapja pedig Gortvay – hangzott a régre visszanyúló történet. Sárközi István sokáig Németországban dolgozott mint építési vállalkozó, majd később, megfelezve vállalkozását, részben ott, részben pedig Magyarországon folytatta a tevékenységét. Megvásárolta az akkor még az ő tulajdonában lévő villa melletti házat, melyből egy olyan vendéglőt sikerült varázsolnia, amely nem pusztán Balatonszemesen, de Balaton-környéki viszonylatban is különlegesnek számított. Az élete azonban váratlan fordulatot vett, a csőd miatt kénytelen volt minden magyarországi vagyontárgyától megválni. – Tudta, hogy szerelmes vagyok ebbe a helybe, ugyanis én itt voltam minden nyáron a 60-as évektől kezdődően, így hát megkérdezte, hogy nem óhajtom-e megvásárolni a villát?

A választ pedig már mindannyian tudjuk: – Itt a szerelem győzött – hangsúlyozta Gortvay. Az ódon épület mesébe illő belterében többnyire ugyanazok a bútorok állnak, mint Artner idejében; s a szükséges javítgatásokat leszámítva a ház stílusában kicsit sem kívánja a korszerűsítést. Ez a ház ugyanis azon kevesek közé tartozik, melyekben az idő kissé lelassulni látszik. S azt hiszem a mai világban egy kicsit mindenkinek erre volna szüksége.

*A Balatonszemesi Fürdőegyesületről, a Hunyady családról, valamint az Éva-villáról szóló részek idézetei és adatai teljes egészében a Balatonszemesi Fürdőegyesület 2009-ben kiadott Centenáriumi emlékkönyvéből származnak.