„Mint szerelem,
Olyan a víz,
Oly lágy és sima,
Hol alhatsz, álmodhatsz,
Hol szerethetsz:
Balatonszemes”
(Dárdai Samu: Simogató lágyság)
A Balaton déli partján, Balatonlelle, Balatonszárszó és Balatonőszöd között helyezkedik el az a kis gyöngyszem, amely – még egy magamfajta visszatérő nyári vendégnek is –, bátran mondhatom, jóval többet jelent, mint a hekkek, fagylaltok és csapolt sörök időszakos gyűjtőhelye. Régre visszanyúló családi történetek, szétválaszthatatlan barátságok, a múlt és a jelen históriáit mesélő házfalak és még sorolhatnánk, mi minden megbújhat Balatonszemes neve mögött. S erről én szentül megbizonyosodtam, mégpedig abban a pillanatban, amikor Czirják Mariann, a Balatonszemesi Fürdőegyesület alelnöke s egykori elnöke a rendelkezésemre bocsátotta azt a közel ötszáz oldalas Centenáriumi Emlékkönyvet, mely még így is csupán töredéke Szemes történetének.*
A 2009-ben megjelent Centenáriumi Emlékkönyv, mint a címe is mutatja, a szemesi fürdőélet és a Balatonszemesi Fürdőegyesület elmúlt száz évére tekint vissza; egy igényes kiadvány, mely a közösség értékeire fókuszálva, több íven áthaladva dokumentálja a múlt történéseit. A könyvben lejegyzett fontosabb események, visszaemlékezések és a hivatalos dokumentumokból fennmaradt adathalmazok hozzájárulnak nemcsak a múlt, de a jelen és a jövő megértéséhez is, ennélfogva pedig nélkülözhetetlen dokumentuma ez a könyv Szemes, de talán az egész balatoni kultúra történetének. S nélkülözhetetlen e cikk témakörének bemutatásában is, hiszen ahogy azt az előszóban is olvashatjuk, a szemesi villák és családok történetei című fejezet 25 tételben nyújt ízelítőt a szemesi létről. „Az összegyűjtött villa és családtörténetek, valamint az ezeket kísérő dokumentumok azt bizonyítják, hogy viszonyunk Szemeshez lelkileg is az »ingatlan« a megingathatatlan kategóriába tartozik” – írja Buday Miklós a szerkesztői előszóban. Mindez pedig még kisebb kutatási munkálataim előtt is érzékelhetővé vált, amikor már a sokadik alkalommal elmélázgattam egy-egy névvel ellátott szemesi villa előtt. Minduntalan arra gondoltam, hogy ezeknek a házaknak történetük van. És én mondom, lelkük is. Nem mehetünk el amellett sem, hogy itt bizony egy különleges szokásról van szó, hiszen Magyarországon belül főként balatoni sajátosság – Czirják Mariann szerint talán még a Velencei-tónál találkozhatunk hasonlókkal – a villák elnevezése, melyek részletes felkutatására szintén érdemes lenne némi időt szánni. E cikket éppen ezért értelmezhetjük akár egyfajta felvezetőnek is e munkában, mely a szemesi és úgy teljes egészében a balatoni kultúra ilyesfajta különlegességeinek felgöngyölítéséért történik.
A balatoni villák története a Hunyady családdal kezdődött, amikor is gróf Hunyady Imre 1895-ben, saját birtokát felszabdalva, elindította a szemesi területek parcellázását. A könyvben leírtak szerint először 110 telket parcelláztak, majd az 1898 és 1902 között végzett tereprendezési munkálatok eredményeként a telep két részre oszlott; így jött létre a sínek és a vízpart között elterülő alsó telep, hozzávetőlegesen 600-800 négyszögöles telkekkel, s hasonlóan volt ez az úgynevezett felső telepen is, amelyek a mai Bagolyvár utcán helyezkednek el. Gróf Hunyady Imre fia, Hunyady József szintén részt vett a szemesi telkek parcellázásában, és több ízben támogatta az 1908-ban megalakult fürdőegylet munkálatait, sőt 1928-ban mintegy harminc holdat adományozott az egyletnek. A fürdőegyesület nem pusztán a fürdőtelep közügyeinek működtetéséért felelt, a közösségi és társas élet felvirágoztatását éppúgy szívügyeként kezelte. Különféle rendezvények, sportversenyek és később a Vigadó elnevezésű klubház töltötte meg élettel a balatonszemesi közösséget. A fürdőegyesület első 25 évében több elnök is vezette a társulatot, melynek tevékenysége nagymértékben hozzájárult Balatonszemes fejlődéséhez. Egyiküket azonban mégis ki kell emelnünk, akinek a neve már a könyvben is az önzetlenség fogalmával társult. A neve pedig dr. Angyal Pál jogtudós, akadémikus, aki az 1920-as évek végén, a 30-as évek elején tevékenykedett a fürdőegyesületben s csak hogy egyetlen egy jótettét emeljük ki a sok közül, az ő kezdeményezésére és anyagi támogatásával valósult meg a Pázmány Péter Tudományegyetem anyagi problémákkal küszködő hallgatóinak üdülési célra egy emeletes épület közvetlenül a Hableány Szálló melletti telken.
De mi az, ami miatt még egyedülálló a jelenlegi cikk szempontjából (is)? „Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen” – mondta Márai Sándor, s pontosan ez a gondolat motoszkált bennem is, amikor néhány héttel ezelőtt ellátogattam kedves ismerősöm, Pataki Tamás balatonszemesi otthonába, a dédnagyapáról elnevezett Angyal-villába.
A Gólyavár utcában, az említett felső telepen helyezkedik el a jelenleg Pataki Tamás tulajdonában lévő, még 1902-ben épült villa, melyet dr. Angyal Pál vásárolt meg 1930 környékén. A teljes egészében az eredeti tervei alapján felújított nyaraló kertjében, még az Angyal család idejéből megmaradt pompázatos növények társaságában megkezdődött az emlékidézés, a múlt és a jelen történéseinek elbeszélése. A korábban még 600 négyszögölnyi terület később két részre vált, melynek egyik felét Pataki Tamás nagymamája, a másikat pedig a nagymama testvére, Márta néni örökölte meg Angyal Páltól. S bár a telek említett másik felét utód híján eladták, még így is egy hatalmas birtok fogadja be a Pataki család Balatonszemesre visszavágyó tagjait.
– 1957-ben születtem, áprilisban, de édesanyám már rögtön a nyár elején lehozott ide nagymamámnak. Azóta minden nyarat itt töltöttem – mesélte a villa tulajdonosa, aki mára már nem csupán a nyarakat, de a téliesítésnek köszönhetően az egészet évet balatonszemesi otthonában töltheti. A villa, hasonlóan a többihez, sok mindenen ment keresztül az évtizedek során, a 60-as években például a vegyi műveket tervező vállalat üdülőjeként működött az épület; s az akkor még gyermek éveiben járó Pataki Tamás hamar hozzászokott a kártyapartiktól hangos balatoni estékhez. A háború utáni időszak azonban korántsem volt ennyire kedélyes, több házat is kiraboltak, melynek az Angyal-villa is áldozatául esett. A ház – Pataki elmondása szerint – mindezek ellenére továbbra is őrzi megmaradt relikviáit; többek között egy régi fagylaltkészítő gép, tengerinád bútorok, székek és karosszékek idézik fel újra a régmúlt emlékeit, s persze Angyal Pál rengeteg feljegyzése, valamint a róluk és a házról készült fotók, melyek segítségével a felújított és korszerűsített villa – főként a ház külső része – hűen illeszkedik múltbéli kinézetéhez.
A ház elején díszelgő Angyal felirat azonban – annak ellenére, hogy korábban is mindenki Angyal-villaként ismerte – Angyal Pál idejében még nem volt feljegyezve; Pataki Tamás elmondása szerint hasonlóan volt ez más villák esetében is: bár a felirat hiányzott, mégis mindenki tudta, hogy melyik család lakik ott és mi az ingatlan elnevezése. A homlokzat felújításakor azonban Pataki, az utcában elterjedt hagyományokhoz híven, szintén ráírta a villa elnevezését, így az Ilus, a Rózsa, a Durczy és az Éva nevek mellett végre az Angyal is elnyerte méltó helyét. S ha már Ilus-villa; beszélgetőpartnerem azt is elárulta, hogy nagymamája többször is összejárt Ilus nénivel, tisztelték egymást és mindig is jószomszédi viszonyt ápoltak.
Az Angyal-villa jelenlegi tulajdonosa még emlékeiben őrzi azokat a nyári élményeket, amikor nagymamájával hosszú sétákat tettek a szemesi erdőben; a vadászház-látogatás és a naphosszig tartó biciklizések máig elevenen élnek benne. „Ő ennek a nyárnak szentelte az életét” – emlékezett vissza nagymamájára, aki minden nyáron lelkesen fogadta unokáját az Angyal-birtokon, ahogyan azt most ő is teszi saját unokáival.
Talán nem tévedek, ha azt mondom, a Bagolyvár utca egyik legnagyobb kuriózuma a smaragdzöldbe öltöztetett Éva-villa. Mintha csak egy mesekönyvből vágták volna ki és illesztették volna be éppen Szemes egyik legvarázslatosabb utcájába. S bár az Éva-villa lakóival legnagyobb sajnálatomra nem tudtam személyesen megismerkedni, a Balatonszemesi Fürdőegyesület Centenáriumi Emlékkönyve még így is bőségesen kielégítette a kíváncsiságomat. Az ingatlant Hanny Imre építette még 1906-ban, azonban egy haláleset miatt az örökösök kénytelenek voltak megválni tőle, így 1916-ban dr. Bartók Ferenc tulajdonába került. Egy évvel később már ezen a birtokon nyaralt a Bartók család, s attól a nyártól számítva elkezdődött az Éva-villa – meglehetősen bravúros – története. Helyesbítenem kell, az „Évicke” villáé, ugyanis még hosszú ideig így szerepelt a homlokzaton, melyről a következőket olvashatjuk Stróbl Veronika visszaemlékezésében: „Dédanyám meglepetésül rakatta a homlokzatra a feliratot, de ez nem nyerte el a család tetszését, s amikor 1924-ben sor került egy szoba hozzáépítésére és a veranda beüvegezésére, a felirat édesanyámról a ma is meglévő »Éva« névre cserélődött ki.”
Az Éva-villában már jó néhány generáció felcseperedett; falai biztonságot nyújtottak a történelem embert próbáló időszakaiban, de megannyi örömteli esemény helyszíneként is szolgált az idők során: Bartók Éva és Stróbl Mihály példának okáért épp a szemesi Éva-villa verandáján ünnepelhette eljegyzését. A gyerekparadicsomként is emlegetett villa általában kártyacsatáktól, színielőadásoktól és tinédzserzsúroktól volt hangos. S így volt ez mindegyik generáció esetében, a játékok sosem hiányoztak, legfeljebb csak a helyszínek cserélődtek: „Gyerekeink a kertben a hajónak kinevezett tiszafán tanyáztak, unokáink indiánsátrakat építettek a tujafák alatt” – olvashatjuk szintén Stróbl Veronika feljegyzéséből.
Az Éva-villához olyan társadalmi események is köthetők, mint a háromévenként megrendezett szilvabál, melyre rokon, ismerős, jó barát egyaránt hivatalos volt. Nevét a kertben termő egyetlen szilvafáról kapta, az asztalokon pedig rendszerint a szilvapálinka, a szilvás lepény, a szilvás gombóc és más ínyencségek sorakoztak. A verandán zajlott a táncmulatság, de előfordult, hogy tűzijátékkal, táncversenyekkel, valamint férfiszépségversenyekkel szórakoztatták egymást a vendégek. És ha már egy szép női névre hallgat a pompázatos villa, milyen találó is az asszonykávé elnevezésű hagyomány; ilyenkor bizony férfi be nem teheti a lábát az Éva-villába, helyüket ugyanis a kávé és a pletykálkodás veszi át. Szintén a villához kötődő érdekességek közé tartozik, hogy még József Attila is megidéződött az épületben. 1987 őszén egy tévéstáb bérelte ki a villát a költő életéről szóló folytatásos film elkészítéséhez.
Végső konzekvenciaként pedig – minekutána én magam sem tudnám ezt jobban megragadni – hadd idézzem a Stróbl Veronika visszaemlékezése előtt díszelgő háromsoros kis idézetet: „Minden háznak megvan a maga története, de ennek a háznak különös története van, melynek lapjait a szeretet és a humor írták.” (T. Bécó)
Az 1904-ben épült mesebeli villa, melynek vadregényes kertjét a margitszigeti rózsakert kertésze tervezte, szintén a múlt és a jelen történéseit gyűjti együvé. Annál is inkább, mivel kevés ehhez hasonló villát látni manapság, melynek berendezése még szinte teljes pompájában őrzi az eredeti állapotát. A birtok tulajdonosa itt is részletesen beavatott a villa történetébe, mely a kezdetekben még nem Gortvayként, hanem Artnerként volt ismeretes, egy ifjú hölgy családnevét viselve. Az említett hölgy a 30-as években, Rakovszky Ivánnal, az akkori országgyűlés elnökével kötött első házassága válással végződött, majd a 40-es években ismét házasságra lépett Gortvay Tibor mérnökkel, a jelenlegi villatulajdonos édesapjának harmadik unokatestvérével. – Az úr nem pusztán mérnök volt, hanem egy istenáldotta tehetség, aki a főzéshez is értett – hangsúlyozta beszélgetőpartnerem. Az általa vezetett kifőzde révén pedig neve népszerűvé vált Balatonszemesen, így az Artner-villa szép lassan átkeresztelődött a Gortvay névre. A villa homlokzatán ellenben nem névfelirat, hanem egy címer látható, pontosabban két címer összehajlása, melyből az egyik az Artner, a másik pedig a Rakovszky családra utal.
S hogy miként vált ismét egy Gortvay a villa tulajdonosává? – Artnernek született egy lánya Rakovszkytól, aki a 40-es évek végén férjhez ment Sárközi Gedeonhoz, és ebből a házasságból született az én barátom, Sárközi István, akinek a nagyanyja volt Artner és a mostoha nagyapja pedig Gortvay – hangzott a régre visszanyúló történet. Sárközi István sokáig Németországban dolgozott mint építési vállalkozó, majd később, megfelezve vállalkozását, részben ott, részben pedig Magyarországon folytatta a tevékenységét. Megvásárolta az akkor még az ő tulajdonában lévő villa melletti házat, melyből egy olyan vendéglőt sikerült varázsolnia, amely nem pusztán Balatonszemesen, de Balaton-környéki viszonylatban is különlegesnek számított. Az élete azonban váratlan fordulatot vett, a csőd miatt kénytelen volt minden magyarországi vagyontárgyától megválni. – Tudta, hogy szerelmes vagyok ebbe a helybe, ugyanis én itt voltam minden nyáron a 60-as évektől kezdődően, így hát megkérdezte, hogy nem óhajtom-e megvásárolni a villát?
A választ pedig már mindannyian tudjuk: – Itt a szerelem győzött – hangsúlyozta Gortvay. Az ódon épület mesébe illő belterében többnyire ugyanazok a bútorok állnak, mint Artner idejében; s a szükséges javítgatásokat leszámítva a ház stílusában kicsit sem kívánja a korszerűsítést. Ez a ház ugyanis azon kevesek közé tartozik, melyekben az idő kissé lelassulni látszik. S azt hiszem a mai világban egy kicsit mindenkinek erre volna szüksége.
*A Balatonszemesi Fürdőegyesületről, a Hunyady családról, valamint az Éva-villáról szóló részek idézetei és adatai teljes egészében a Balatonszemesi Fürdőegyesület 2009-ben kiadott Centenáriumi emlékkönyvéből származnak.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.