Kincses Krisztina: „Nálunk nem sírva vigad, hanem vigadva sír az ember” – beszélgetés a Lóci Játszik frontemberével

2022. szeptember 27., 12:49

A zene és az irodalom – a mai felfogás szerint – két külön művészeti ágként indult el a maga útjára, miközben a líra (lyra) szó egyértelmű kötődést mutat a zenéhez. A Lóci játszik frontembere, Csorba Lóránt – számos elismerés mellett – azonban azt is elmondhatja: a zenét és a költészetet sikerült ismét egy pályára terelnie a dalaiban. Ilyen és ehhez hasonló témákat érintve beszélgettünk dalszövegírói stratégiákról, a zenészvilág nemzedékeiről, a megnyitásra váró családi bölcsődéről, de még a TRIP hajó és a Vígszínház közös projektjeként megszervezett koncertszínházról is, amely elmondása szerint több szempontból is óriási élmény volt neki.

Csorba Lóránt, a Lóci játszik frontembere/Fotó: Kincses Krisztina

– A zenéitek fő mozgatórugója elsősorban a különleges szövegvilág, amit te magad hozol létre. Sztereotípiaként ismerős a nagybetűs zseniről alkotott elképzelés, akit, ha megszáll az ihlet, mindenféle javítgatás nélkül papírra veti a remekművet. Mit gondolsz erről? Mennyiben hasonlítható ehhez a te dalszövegírói gyakorlatod?

– A hivatásos írók szokták azt mondani, hogy nem úgy kell elképzelni ezt, hogy gyertyafénynél, két üveg bor után a pennájukkal följegyzik az aranyat érő sorokat, hanem ez igenis ugyanolyan munka, mint bármi más. Sőt Eszterházynak volt az a mondata, hogy ha egyik nap írok egy oldalt, és másnap kihúzom, akkor is két napot dolgoztam. Ugyanannyit ér, hogyha rájössz arra, hogy mi az, ami nem működik. A dalszövegírással kapcsolatosan pedig, csak hogy még egy idézetet behozzak, Lovasi mondta azt, hogyha egy versben egy sor nem jó, akkor az egész vers rossz, míg hogyha egy dalszövegben egy sor jó, akkor már az egész dalszöveg jó. Valószínűleg a Nem táncolsz jobban, mint én is hasonló okok miatt lehet viszonylag híres. Ennek értelmében, hogyha már van egy jó sorod, akkor érdemes abból dalt kerekíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a többi nem számít, hanem inkább azt jelenti, hogy szerintem a dalszövegírók kicsit úgy dolgoznak, mint a reklámszakemberek. Mindemellett persze az érzelmek sem elhanyagolhatók, hiszen a dalszövegek az érzelmekről szólnak. És ha egy hangulat elkap vagy valamiben benne vagy, akkor mindenképpen érdemes lejegyezni. Most már mondhatom, hogy tizennégy éves korom óta írok úgy dalokat, hogy az nem csak G-dúr, C-dúr, hanem kicsit több. Tehát van 22 évnyi tapasztalatom eddig, és azért elég sok mindent kipróbáltam. Segített, hogyha előtte Dsida Jenőt olvastam. Mielőtt leültem volna dalszöveget írni, előkaptam egy Dsida-kötetet, fél órát olvastam, és úgy könnyebben ment. Egy másik típusú dalszerzési mód, ami még bejött nekem, az a szabad asszociáció, szabad írás: elkezdesz menni egy úton, és hagyod, hogy vigyen a tollad. Általában ezek gmail-piszkozatokban vannak följegyezve, és néha-néha be is emelek ezekből az új dalszövegekbe. Legutóbb a Nem szívvel akarniba raktam be azt a sort, hogy: „minden úgy tűnik, megoldódott, a szoknya lecsúszott, a nadrág kigombolódott. Szex közben nem gondolunk másra, csak a gyereknevelésre és a lakhatásra” – ez egy nagyon régi feljegyzés.

– Van egyébként más is, amit szoktál Dsidán kívül olvasni?

–  Nagyon sok van, persze. Weöres Sándort sokan olvasnak, mert nagyon ritmikus. Én azt szoktam csinálni, hogy dalszövegeket olvasok, tehát nem meghallgatok dalokat, hanem elolvasom őket, főleg rapszövegeket. Szabó Lőrincet is szoktam, mert az a Lóci miatt is nagyon fontos. És akkor a klasszikusok: Ady meg József Attila versei után persze inkább csak áhítatba kerülsz, az kevésbé segíti közvetlen módon a dalszerzést. Sajnos nem olvasok annyit, amennyit szeretnék, de vannak még a slammerekből lett költőink, mint Kemény Zsófi vagy Závada, azok az arcok, akiket megismertünk és követünk.

– Irodalmi körökben sokszor szó esik arról, hogy milyen is a mostani írónemzedék vagy egyáltalán lehet-e ilyenről beszélni, van-e kialakult generáció hasonló stílusjegyekkel. Mit gondolsz, ez a zenei világban hogyan érhető tetten? Nektek van nemzedéketek és ha igen, mi jellemez benneteket?

–  Ez a kérdés egy kicsit a bölcsész énemet mozgatja meg. A bennem lakozó Lóci Játszik-kutatót. Főként a filmművészetből tudok kiindulni, és nagyon nehéz kortársként azt mondani, hogy ez most ilyen áramlat vagy olyan áramlat. Kivéve persze, hogyha önmagadat jelölöd ki az áramlat vezetőjének, mint Truffaut a francia újhullámmal. Tehát akkor mi vagyunk, és mi lázadunk. Volt a modern korszak, utána jött a posztmodern, és most akkor mi van? Egy kicsit el van rontva az egész, hogy mindig várjuk valaminek a lezárását, hogy jöjjön egy új kor hajnala, de azt nem tudjuk megmondani, hogy mikortól van az újkor, mivel egyszerűen nem tudunk odáig elérni. Szerintem egyébként így is van jól. Másik nagy gond, hogy rengeteg hatás éri a mai alkotókat. Régen, amikor sikerült kikölcsönöznöm egy CD-t a könyvtárból, akkor hetekig azt hallgattam. Majd persze hirtelen Oasis-kutatóvá váltam, hiszen csak az ő számaik voltak meg a lemezen. Aztán jött a Kispál-kutatói korszak és így tovább. Volt olyan is, hogy nagyon rossz lemez került a kezembe, talán mindössze három jó szám volt rajta, mégis rengetegszer meghallgattam, mert csak ez volt nálam. Ma ellenben már az is kifejezetten nehéz, hogy egyáltalán visszatérj egy dalra. Sőt ha ma már valaki képes egyetlen egy dalra támaszkodni, egy lemezt újra és újra végighallgatni, akkor az már nagyon érdekes dolog. Persze önmagában mindezzel nincs is baj, nagyon jó, hogy mindenkinek lehet egy olyan saját izlandi együttese, akit csak ő ismer, és csak az ő kedvence, tulajdonképpen megvan ennek is a maga esztétikája. Nagyon jó, hogy könnyen el lehet jutni a zene világába, de áramlatok, generációk szempontjából ez biztosan nem segít. Ennek ellentmondva azt tudom mondani, hogy viszont stílusjegyek vannak és léteznek, mert míg az irodalom nem annyira piacdiktálta szabályok szerint működik, a könnyűzenében ez nagyon fontos. Nagyobb YouTube-nézettség vagy Spotify-hallgatottság, több pénz, sikeres zene. Egy kicsit ez így zajlik. Ami most történik, és ezt nyilván te is nagyon jól tudod, hogy az elmúlt tíz évben abszolút a rapperek forradalmát éljük. Persze nem feledkezhetünk meg a slammerekről sem, mivel a rap műfajában előbukkant Akkezdet Phiai, amely a maga szókifacsart mondataival megalapította ennek az értelmiségi vonulatát. Annak viszont nagyon örülök, hogy ezek a szövegek magyarul mennek, s bár néha nagyítóval kell keresni bennük az irodalmi értéket, de mégis van bennük valami. Ami viszont elkeserítő, hogy igencsak gyakran nagyon buta zenéjük van ezeknek a daloknak. Ez engem, bevallom, kicsit zavar, de így volt ez a Kozsó-korszakban is. Ott is nagyon egyszerű zenei világok tudtak mérhetetlen népszerűségre szert tenni. Hogyha megfigyeled – és lehet, hogy ehhez még nem élünk elég régóta –, de végül is a nyolcvanas évek óta van rap, mégis nagyon kevés rapszám maradt fenn a köztudatban, aminek ne lett volna legalább egy dallamos refrénje. Ott van például Krúbi, aki ma egy szupersztár, neki melyik dalát fogja harminc év múlva játszani az akkori Sláger Rádió? Mivel amit ő csinál, az igazából performansz. És szerintem nem is akarja, hogy harminc év múlva szóljon a rádióban. Amióta Gyergyóban sikeres lett a Bagossy Brothers Company, azóta van három vagy négy, vagy lehet, hogy negyven olyan együttes, amely Bagossy Brothers-zenét játszik, persze a saját útjukon, módjukon, de mégiscsak felfedezhető stílusjegyekkel.

Mindemellett persze az sem segít, hogy nagyon könnyű lett a digitális dalszerzés. Az egész zenélésnek az egyik legjobb része számomra a közösség, amikor egy jó kis dalt játszva egymásra néztek, hogy „na ez igen!” Mára már rengeteg egyéni előadó bukkant fel, akik egy kis szobában egyedül bólogatva rakták-rakják össze a dalaikat, ami az én értékrendem szerint nem tekinthető a nagybetűs zenélés részének. Számomra az igazi zenélés közösségben valósul meg, és kötelező összetevője a bajtársiasság.

– Említetted az egyik dalszerzői esten, hogy lesz majd olyan kísérletezés, amikor más is megpróbálkozhat egy újabb Lóci-dalszöveg megalkotásával. Mit lehet erről tudni?

–  Nemrég voltunk pont egy alkotótáborban, de végül annyira elfáradtunk a nyáron, hogy senkinek nem maradt túl sok kreatív energiája erre. Igazából felmentünk társasjátékozni három napra Galyatetőre, és megcsináltunk egy dalt, ami tévéfelvételhez kellett. Ilyenkor általában kialakítjuk az őszi repertoárt, hogy milyen átkötések legyenek, milyen sorrendben jöjjenek a számok. Aki egyébként a legközelebb jár hozzá, az most pont a gitárosunk, mert neki van dal- meg dallamötlete is, és nemcsak valami kamu, hanem tényleg ott motoszkál benne egy izgi motívum. Mondjuk egyelőre kicsit supernemes, de az meg direkt jó. Egyébként azért is jött szóba ez a lehetőség, hogy mások is dalt szerezzenek, mert amikor elkezdődött ez az év, akkor én igazából egy húsz négyzetméteres albérletben éltem a barátnőmmel kétlakásnyi összepakolt dobozzal, és éppen elpakoltam az egyik helyről a másikra, hiszen négy éven belül a hatodik helyre költöztem. Ahhoz képest most apuka leszek, decemberben megházasodtam, kihoztunk egy lemezt, megírtam egy színpadi darab, a 80 nap alatt a Föld körülnek (a Víg Színházzal közös produkció) a teljes zenei anyagát, és közben még egy családi bölcsődét is indítunk. Nagyon sok dolog történt ezen a nyáron. És amikor kicsit úgy láttam, hogy már megint dalt kellene szerezni, akkor nem láttam ebből a kiutat. Nem tudtam, hogy honnan szerezzem az inspirációt. Aztán végül jött ez a 80 nap felkérése, ami nagyon megnyugtatott. Mert ilyen esetben nem az van, hogy nem akarok dalt írni vagy nem tudok, hanem most nem a saját hangomon kell megszólalnom, Lóci-dalokat írok, csak épp másnak a szájába adva. És ez nagyon jó volt, végre tudtam büntetlenül írni nyolc vagy tizenkét új Lóci-dalt.

– Erről mesélnél egy kicsit?

–  Persze! Ez a TRIP hajó és a Vígszínház közös projektje, azt hiszem, a harmadik előadás már ilyen keretek között, ami lényegében koncertszínház. Egy irodalmi mű színpadra emelése úgy, hogy közben egy zenekar végig a színpadon van és új szerzeményeket játszik. Előttünk Rejtő Jenőnek A tizennégy karátos autóját rakták össze a Budapest Bárral, és oda például Szűcs Krisztián írta a dalszövegeket. Helyettünk pedig a Fran Palermo lett volna, de ők végül kihátráltak ebből a feladatból. Így engem találtak meg a munkára, amit szerintem nagyon jól tettek. Kevés idő volt rá, de végül is szerintem pont passzolt, mert tízből csak egy olyan ötlet volt, ami nem annyira felelt meg nekik, viszont az összes többi: ja, tökéletes! Megtaláltuk gyorsan a közös hangot, és ez a lényeg. Ilyenkor ráadásul nincs rajtad egyáltalán az a nyomás, hogy most miről beszéljek a dalszövegben? Ott van egy sztori, amit el kell mesélni. Gyakorlatilag kaptam egy jutalomjátékot. A saját stílusomban írhattam egy csomó dalt, amik jók lettek, sőt. Előtte körülbelül egy évig nem írtam úgy dalt, hogy csak játszásiból kipróbálhattam bármit. Ez viszont felszabadult lett, amikor is nem akarod görcsösen, hogy valami nagyon jó legyen.  

– Mikor volt, illetve lesz a bemutatójuk ezeknek az előadásoknak?

–  Augusztusban volt a bemutatója, azóta volt még egy előadás, s hogyha minden jól megy, akkor januártól repertoáron lesz a Pesti Színházban. Addig pedig a Klébiben játszunk párat, és nagyon reméljük, hogy el tudjuk vinni vidékre is, mert viszonylag könnyen mozgatható az előadás. Azt tudni kell, hogy mivel ebben nem énekesek vannak, alapvetően ez nem a könnyűzenei piacra íródik, hanem a színházi zenei piacra.

– Nemcsak a dalszövegeitek különlegesek és összetettek, hanem a hangszerelés, a zenei világ is. Volt-e olyan, hogy az együttes többi tagja más hangulatú dallamot képzelt el ahhoz a szöveghez, amit te megírtál?

– Az együttesben büszke vagyok arra, hogy mi barátok is vagyunk, ezért mindent meg tudunk beszélni. Nagyon fontos, hogy legyen egy vezetője az együttesnek, de az nem egy diktátorszerep. Fontos nekem, hogy jó érzéssel játsszák azt a dalt, amit hiába én írtam, azért ők is beletették a saját részüket. Van több olyan eset is, ami teljesen más utat vett, mint amit eredetileg elterveztem. Ennek az eklatáns példája az Én csajom című szám a Rózsa utca című lemezről, mivel annak én eredetileg a punk verzióját írtam meg, amiből csináltunk is egy viccet a lemezre. Végül pedig megszületett egy teljesen más lüktetésű variációja. Legutóbb pedig a Szívatnak a dolgaid került ilyen helyzetbe, ami egy kispálosabb, gitározós szám volt, de végül egy ilyen reggae-be kacsintó okos valami lett.

– Miért tartod fontosnak, hogy magyar számokat írj és énekelj?

– Még a litván piacra be akarok törni, de erről majd később. Nem, egyébként az a helyzet, hogy ez az anyanyelvünk, én ezen tudom kifejezni magam és ha angolul írnék, valószínűleg bénának is gondolnám. Most pont egy tévéforgatásról jövök, és Mehringer Marci Hóvirág című számát kellett feldolgoznunk. Nagyon jó szöveg és dal is egyben: szép, őszinte és kerek. Ezt végül egy Tom Waits-es világba vittük el, mivel szerintem ez illett hozzá a leginkább. És képzeld el, kameraszünetben gyakorlatilag elimpróztam angolul a refrént, mire fölkapták Marciék a fejüket, hogy „de jól szól!” Nyilván minden jól szól angolul, mert az elmúlt ötven évben alapvetően egy angolszász zenei kultúrát látunk magunk előtt követhető példaként. De én azt mondom, ez az anyanyelvünk, és hogyha valamit hozzá akarunk tenni a magyar kulturális összértékhez, akkor csakis így tudjuk megtenni. Ezt az elmúlt húsz év csodásan bizonyítja: azok a dalok maradtak meg a köztudatban, amik akár a megjelenés pillanatában kevésbé is voltak sikeresek, de magyarul szóltak. Az angol nyelvű próbálkozások ideig-óráig érdekes voltak, aztán szinte mind elpárolgott a maga jelenidejűségében.

– A szövegek tartalma nagyrészt a mindennapi élet különböző helyzeteire világítanak rá, amiben helyet foglal a szerelem, a csalódás, a továbblépés, a család, a barátok, az otthon. Téged civilként is ezek a témák foglalkoztatnak?

– A dolgokat a maguk egyszerűségében megfogni, néha még bonyolultabb, mint bonyolultan fogalmazni, nem? Ebben tényleg van valami kihívás, amit én komolyan is veszek. Hogyha nekiállnék elemezgetni a piros asztal találkozását a kék fotellel egy ködös májusi délutánon, az nem biztos, hogy hiteles volna tőlem, kivéve persze, ha viccelek. Pontosan azért, mert én nem ez a típusú csávó vagyok. Nem vagyok egy lángoló költőgéniusz, ez már rég tudatosult bennem. Ami viszont biztos, hogy viszonylag könnyen írok dalokat, viszonylag könnyen játszom, mert szeretek játszani. És a dalok számomra játékok, amikben el lehet merülni.  Ezek az archetípusok, mint a szerelem, barátság, csalódás olyan érzelmi töltetűek, amelyek könnyen inspirációt adnak, könnyen belelöknek egy olyan helyzetbe, amiről lehet írni, és ezért nagyon sokan átérezhetik. A zene pedig, természetesen ha jól csinálják, fölerősíti az érzelmeket. Az utolsó lemezünkön – A Színes, magyarul beszélőn – kevés szerelmi-szakítós tematikájú szám jelenik meg, mert nem ebben az élethelyzetben vagyok. Hogyha három éve boldog párkapcsolatban élsz, akkor nehéz magadnak problémákat gyártani csupán azért, hogy jó számok szülessenek. Éppen ezért más témákhoz nyúltunk, amikre egyértelműen nehezebb rezonálni. Viszont azt látom, hogy a Lóci Játszik-rajongók magja ettől csak megerősödött. A tinik felé való közelítés már sokkal problémásabb terület, hiszen ők nehezebben tudják befogadni a gyermekvállalás típusú tematikákat. 

– Mit gondolsz, mitől válhat egy dal slágerré, illetve lehet-e egyáltalán előre érezni, hogy ez vélhetően az lesz?

–  Nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy mitől lesz jó egy dal vagy éppen mitől lesz sláger. Na, ki merem mondani: senki nem tudja. Persze megtörténhet nagyon ritkán, hogy az érzés- és ízlésvilágod pont szinkronba kerül a világban történtekkel és így hirtelen kialakul egy sláger, de ez egy nagyon kiszámíthatatlan, hullámzó dolog. Bagossyéknak az új lemeze például nem fut akkorát, mint a korábbiak, és nem azért, mert ne lennének jók. Ráadásul zeneileg szerintem egy sokkal érdekesebb lemezt hoztak létre. Valószínűleg bennük is megfogalmazódott egyszer már az a kérdés, hogy: mit csinálunk rosszul? A válasz pedig az, hogy semmit. Egyszerűen ez egy ilyen hullámzó dolog. Pontosan ezért mondom mindig, hogy soha senki ne akarjon slágert írni, mert az nem így működik, azt nem lehet. Mindig csak a hitelességgel vezet előre az út. Sokan – akik nem is járnak koncertekre – YouTube-nézettség alapján próbálják meghatározni, hogy kinek a koncertjére mennek el a legtöbben. Ilyenkor sokszor előkerülnek a kevésbé színvonalas zenészek, a társadalom ízlésének negatív kritikájaként.  De a koncerteken tudod, kinek van telt háza? Az Elefántnak, a 30y-nak van telt háza. Olyan előadóknak, akik irodalmi értéket is képviselnek. Azok az előadók élnek meg a zenéből, akiknek elmész a koncertjére, és úgy jössz haza, hogy „Úristen, mi történt velem? Ez kulturális élmény volt!” Persze a Belga-koncert után is megvan a kulturális élményed, hiszen ők meg olyan éleslátással képezik a paródiát, hogy az már szinte kezd Karinthy-féle lenni. 

– Te milyennek látsz egy igazán jó koncertet?

– Az Elefánt egy nagyon jó példája annak, hogy a szövegek hogyan tudnak belsőértékűek lenni. Szendrői Csabi szerintem elsősorban úgy is gondolkodik a dalszövegekről, mint versekről. Számomra egészen elképesztő, hogy az ő borús világképére, metaforikus gondolkodására mennyire jól lehet rezonálni, mindamellett, hogy a zene nagyon-nagyon sötét érzelmeket hoz elő belőle, és talán pontosan ettől lesznek igazán jók a koncertjeik. Egy Lóci Játszik-koncert más. Én eleve nem is tudnám magam ennyire beleélni saját magamba. Meglátásom szerint egy koncert az itt és mosttól válik különlegessé. Amikor valaki azt mondja: „hú, de kár, hogy nem voltál ott Kolozsváron a Lóci-koncerten, óriásit ment a banda!” Egy jó pillanatban elejtett poén, egy kis hülyeség, találkozások – ezeket szeretem igazán. Az Ó nincs tökéletesen kifejezi mindezt: egyszerűen nem tudom annyira rosszul érezni magam, mint Szendrői Csabi. Sajnos nekem hamarabb lesz jó kedvem, és ha már ez így van, akkor igenis ezt viszem fel a színpadra is. Nálunk nem sírva vigad, hanem vigadva sír az ember.

– Akkor azt is elmondhatjuk, hogy Csorba Lóránt és a Lóci Játszik frontembere egy és ugyanazon ember?

–  Kérdezd meg a feleségemet, de nem tudom, igen. Valószínűleg iszonyatosan idegesítő vagyok és általában már magamat is idegesítem. Van egy rossz tulajdonságom, hogy nagyon-nagyon szétszórt vagyok. Most például nincsenek nálam az irataim, mert elhagytam őket. 

– Ha jól emlékszem az általad mondottakból, neked pedagógiai képesítésed is van, viszont nem tudnád elképzelni magad egy tanár szerepében. A feleségeddel, aki óvodapedagógus végzettségű, terveztek azonban egy családi bölcsődét létrehozni, ami már talán létre is jött azóta. Mit lehet erről tudni?

–  A családi bölcsődének az lesz a neve, hogy Napölel, ugyebár ez az egyik Lóci-szám címe. Szerintem ez tökéletesen kifejezi mindazt, amiről mi gondolkodunk. Egy bölcsődének ugyanis olyannak kell lennie, mint ahogyan a Nap átölel minket. Szinte fel sem tűnik, csak a melegségében fel tudsz oldódni és egyszerűen csak örülsz ennek. Igen, a feleségem óvodapedagógus, és úgy volt, hogy ő lesz ennek a vállalkozásnak a vezetője, miközben én csak kisegítem. Hogy kellőképpen helyt tudjak állni, én is elvégeztem a bölcsődei szolgáltató képzést, aztán kiderült, hogy neki is el kell végeznie. Szóval novemberig igazából én vagyok a vezetője ennek az intézménynek. Sőt mivel decemberben szül a feleségem, ezért valószínűleg én is maradok. Ezáltal kissé átalakul az életünk, de egyáltalán nem bánom, és inkább úgy gondolok erre, mint egy olyan lehetőségre, ami már nagyon régóta érdekelt. Félre ne érts, nem gyereklemezt akarok írni, egyszerűen csak a bölcsisekben van valami különleges. Érdekes, hogy csak az állatok, illetve a gyerekek képesek rendesen kamerába nézni. Mindenki más már elkezd játszani ezzel: vagy mosolyog vagy pózol vagy s a többi. A gyerek pedig ahogy belenéz a kamerába, ugyanúgy néz bele a szemedbe is. Ott nincs hazugság, ott nincs sötét oldal, ott minden egyenes. És ez azért nagyon jól tud esni egy olyan világban, ahol az emberek mindig valamilyen képet próbálnak mutatni magukról. A backstage-ben mindenki végtelenül nagyszerű, de ki tudja, hogy valójában mit is gondolnak. A zenészek ebben nagyon jók. Nagyon jól tudnak fikázni, de egymással szemben persze mindenki a legnagyobb haver.

– Milyen szerepe lesz a zenének a Napölel bölcsődében?

– Mindegyik szülő azt akarja, hogy az ő gyereke legyen a legokosabb, a legkreatívabb, a legzseniálisabb – már bölcsődében is –, és ezért beíratja angol nyelvleckére, vitorlás táborba, aminek igazából semmi értelme. Tudományosan bizonyított, hogy akkor fejlődik a legjobban egy bölcsis gyerek kreativitása, ha elmélyülten játszik. A szeretet, az odafigyelés a legfontosabb. Éppen ezért nálunk a zene is kiemelt helyet fog kapni – de nem abban, hogy folyamatosan bölcsikoncertek lesznek. Hiszem azt, hogy a mondókák előre tudják vinni a világot, és a ritmusos tevékenykedés sokat segíthet az életben. És hogyha vannak különböző tárgyak, amik különbözőképpen szólnak, az is nagyon izgalmas tud lenni. A bölcsődés korszakban a zene ilyen – és ehhez hasonló – szerepben tud megnyilvánulni, azonban az öt-hat évesek között már rábukkanhatunk nagyon tehetséges dalszövegírókra is. Legutóbb egy kilencéves kislánynak a dalát dolgoztuk fel, mert átküldte az édesanyja és abszolút király volt.

– Mennyiben befolyásolja ez majd szerinted a Lóci Játszik jövőképét? Hogyan fogod tudni összeegyeztetni a férj, apa és a zenész/frontember szerepét?

–  Erre három dolgot tudok mondani. Az egyik az, hogy a Lóci Játszik családban már van négy gyerek. A dobosunknak is van két gyereke, és a billentyűsünknek is. Nekem érkezik az ötödik. Látom, hogy hogy csinálják, és lehet. A másik, hogy nagyon ügyes a kislányunk, mert pont december végén érkezik. Mindez pedig azért fontos, mert én minden év januárjában minimum két hétre teljesen eltűnök. Azt hiszem, a divatos szó erre a digitális detoxikáció, de ez nálam nem teljesen igaz, mert többnyire ilyenkor szoktam bepótolni az elmaradt sorozatokat. A harmadik pedig, hogy sokan ijesztgetnek azzal, hogy kids kill rock and roll, de én már 36 éves vagyok. Elhalasztottam az apaságomat, hogy zenész lehessek, és ezt egyáltalán nem bánom, valójában szerintem így leszek igazán hiteles apuka. Amióta azonban tudom, hogy lesz egy kislányunk, azóta beköltözött egyfajta aggódás a lelkembe, és sajnos azt mondják, hogy ez csak egyre rosszabb lesz.

– Ha már a családnál tartunk, ha jól tudom a szüleid is foglalkoztak zenéléssel. Fel tudnál idézni egy zenével kapcsolatos emléket, ami kihatással volt az életre?

–  Édesapám újságíró, édesanyám pedig óvodapedagógus, mint a feleségem. Ugye, kit is keresel egy párkapcsolatban…? Na, de édesapám alapvetően egy művészeti öttusázónak tartja magát, mivel habár újságíróként végzett, de fest, ír és viszonylag komoly szinten zenélt is. A basszusgitáromat is tőle örököltem. Most már több kilométert raktam bele abba a hangszerbe, s azóta ugyan van egy másik basszusgitárom, de valahogy mindig visszatérek az öreghez. Az öreg amerikai nem hagy cserben. Egyébként apám teljesen másként hallja a zenét, mint én. Ennek ellenére mindig neki mutattam meg először az új dalaimat. Szerencsére ő az egyik legnagyobb Lóci-rajongó, mindig nagyon támogató volt, viszont ez nem mondható el az elejétől fogva. Az elején azért egy kicsit más elképzelése volt arról, hogy nekem milyen zenéket is kellene írnom, de aztán elkezdte meglátni a szépséget ebben. Persze nem vagyunk ám annyira messze egymás zeneiségétől, csak ő például nagyon jól szolmizál, olyan, aki bármilyen dallamot lejátszik, szinte hallás után, de egyáltalán nem érdekli, hogy begyakorolja. Nekem már nem ilyen jó a zenei hallásom, én sokkal inkább ritmusokban gondolkodom. Amikor kétéves voltam, édesapám fölrakott egyszer a színpadra, amikor éppen egy zenekarral játszott. Úgy kellett elképzelni, hogy a tánczenekar és a saját zenekar – akkor még legalábbis a Vajdaságban – nem nagyon vált el egymástól. Az emberek összegyűltek táncolni, miközben élő zenét játszottak. Ezekre az alkalmakra általában egy kisebb sportcsarnok is megtelt. Pontosan egy ilyenben zenélt édesapám is, amikor felrakott a színpadra. Mondanom sem kell, nem váltottam meg a világot, elsírtam magam és könyörögtem, hogy vegyenek le onnan, de lehet, hogy a zenei karrierem azóta is ennek a traumának a feldolgozása. Ez az ősélmény engem erre predesztinált.

– Mindenki számára az tükröződik vissza, hogy kifejezetten szereted azt, amit csinálsz. De azért mégis érdekelne: mi a zenész világ árnyoldala a te szemszögedből?

– Az a baj a zenésszel – meg általában a művészekkel –, hogy nagyon nehéz a zenét nem az első helyre tenni. Állandóan szól bent valami, mindig valami dalon gondolkodsz és egyszerűen nem lehet kikapcsolni. Nem beszélve arról, hogy ez egy nagyon nehéz pálya, rengeteg csalódással. Éppen ezért a kudarctűrő-képesség az egyik legfontosabb összetevője a zenészéletnek.

– Téged is sok kudarc ért?

–  Persze, ez egyszerűen elkerülhetetlen. Nem lehet folyamatosan fölfelé ívelni egy karrierben, John Lennon is megmondta: mindenkinek megvan a maga dagadt Elvis korszaka. Tehát egyszerűen el kell jönnie például annak az időszaknak is, amikor önismétlővé válsz. Az is fájdalmas, amikor szívedet-lelkedet kiteszed, és csak tizenöten jönnek el a koncertre, míg tegnap ezerötszázan voltak; ilyenkor gyakran felmerül a hitelesség kérdése. Másrészt ott van ez az állandó kísértés, hogy folyamatosan inni kell. Nekem volt, amikor lehoztam egy egész nyarat józanul, és ne ismerd meg azokat a rosszalló tekinteteket, amiket kapsz ilyenkor.

– Nekem úgy tűnt, hogy te enélkül is tökéletesen jól tudod érezni magad a színpadon.

– Persze, abszolút! Pia nélkül sokkal nagyobb a kontroll, és szuper dolgokat lehet csinálni. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor voltam színpadon részeg, és hát azok persze nagyon viccesek, de azért kicsit kínosak is voltak. A top 10 Lóci Játszik-pillanat közül egyik sem azért lett vicces, mert részegen dülöngéltünk a színpadon. Örülök egyébként, hogy megkóstolhattuk azt, hogy milyen híresnek lenni. Annak pedig még annál is jobban, hogy ez későn jött az életünkbe. Én 31 évesen lettem az év felfedezettje. Éppen ezért tudtam értékelni is. Most pedig, 36 évesen szerencsére nem azon dolgozom, hogy szupersztárként kockás hasam legyen, hanem azon, hogy a lányom egy olyan gyerekszobába érkezzen, ahol legalább össze vannak rakva a bútorok.