Gyertyafényben ragyog minden ház és temető ezen a napon, és a már-már elfeledni vélt homályos arcok ismét élesen hasítanak bele lelkünkbe, hogy az emlékezés fájdalmasan gyönyörű igéjét hirdessék. A magyar ember sajátja mégis, hogy bizony a keserédes emlékidézésnek is meg tudja adni a módját és az idejét, mert hogy is hullhatna akár egyetlen könnycsepp is, míg a sírt újra nem a színes krizantémok díszítik? Mintha minden aznapi gondolatot és cselekedetet csupán egyetlen érzés irányítana: a lelkiismeret. Ilyenkor még a távol élők is hazalátogatnak, hogy leróják tiszteletüket őseik előtt. Mindenszentek napja röviden tehát erről szól: virágvásárlás, sírrendezés, harangkongatás, gyertyagyújtás és néhány órányi emlékezés elhunyt szeretteinkre. De honnan is ered ez az egyházi ünnep és milyen egyéb népszokások fogták közre az évek során?
A mindenszentek egy ősi pogány kelta (Samhain) ünnephez köthető; a tél és a sötétség üdvözlése mellett a pogány hitvilág szerint az elhunyt lelkek ekkor vándorolnak át a holtak birodalmába, melynek megkönnyítésére az élők rendszerint ételt és állatokat is áldoztak. A VII. századtól a keresztény hitvilágban is elterjedt ez a szokás, a katolikus egyházak saját szentjeikre emlékeztek. Eleinte a szentekké avatott vértanúkat és hitvallókat a naptárba feljegyzett dátumon ünnepelték, de egy idő után kevésnek bizonyult az év 356 napja, mindenszentek azon szentek ünnepévé vált, akikről a naptár nem tudott név szerint megemlékezni. A szentek ünnepnapját a IV. században még a pünkösd utáni első vasárnap tartották, később azonban IV. Gergely pápa elrendelte a mindenszentek november 1-jére helyezését. A mindenszentek napját azonban nem minden egyház ünnepli, vagy épp más módon, mint a katolikusok. A protestáns egyházak október 31-én, a reformáció napján emlékeznek meg az elhunytakról, míg a reformátusok valósággal helytelenítik a halottak ünnepének kultuszát. Ennek ellenére a szeretteinkre való emlékezés áthidalta a felekezetek közötti különbözőségeket, és mindenki szokásához híven – legyen az a reformáció napja, mindenszentek vagy a november 2-ra eső halottak napja – november első felében felidézi az elhalványult emlékképeket.
Egyes vidékeken november első hete minden évben a halottaké volt, ilyenkor a gazdálkodók félretették a munkát, megtisztították a sírokat, majd gyertyákat helyeztek köré, hogy a hazalátogató holtak el ne tévedjenek a visszafelé vezető úton. A családok olyannyira hazavárták eltávozott őseiket, hogy a vacsoránál még külön terítéket is elhelyeztek számukra. A magyar ember pedig sosem szenved annyira, hogy ünnepi ételeit el ne tudná fogyasztani: „Furcsa jelenség az népünknél, hogy bizonyos napokhoz bizonyos ennivalót köt, a mi nélkül azt az ünnepet csonkának tartja s már ezt a napot csak úgy lehet kellőleg megbecsülni, ha az ember mindenszentek-kaláccsal kezdi; az egész évben aztán rá se gondol többé, mintha az más napon meg se sülne annyi melegnél; – a templom eleje bezzeg tele is van majszoló gyerekekkel, a kiknek virtusa esik benne, hogy az ő kalácsát ország-világ meglássa” – olvashatjuk a Vasárnapi Újság 1872-ben megjelent cikkében. Később is elterjedt volt ilyenkor az úgynevezett „kolduskalács” sütése, melyet főként a szegényeknek, rászorulóknak ajándékoztak, de gyakorta előfordult, hogy az emberek egyenesen a temetőbe hordták ki az ételeiket.
A 19. században mindenszentek napján a felekezetek együtt zarándokoltak el a sírhelyekhez, hogy egy ünnepélyes szentmise után mindenki felkereshesse „a maga drága halmát” és ráborulva imát mondhasson elhunyt szeretteinek üdvéért. Később, az otthon melegében már csak a kongó harangok tompa zaja szűrődött be az ablakon, „egy óra hosszáig zúgnak a harangok, még ez az egy óra a halottaké, a fájdalomé, az emlékezeté”. Ebben az egy órában egy igencsak hátborzongató rituálét is tartottak: „A kis gyertyák égnek nagy csöndben, olykor-olykor sercen az egyiké vagy másiké egy nagyot, a kit az imádkozók közül átlépett a halál, s a kinek kis gyertyája leghamarább elalszik, az a többi előtt fog meghalni. Legalább ez oly néphit, amit el nem mulasztanak egyetlen mindenszentek estéjén figyelemmel kísérni.” Így zárult a reformkorban mindenszentek napja, s bár manapság is amennyi ház, annyi szokás, egy valami mégis örök marad: a hit, hogy majd egyszer valamikor viszontláthatjuk eltávozott szeretteinket. De addig is hadd adjon erőt minden emlékezőnek Juhász Gyula Consolatio című verse:
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Felhasznált források:
Magyar katolikus lexikon, Mindenszentek ünnepe
http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindenszentek%20%C3%BCnnepe.html
Magyarországi Evangélikus Egyház, Mindenszentek ünnepe és halottak napja
https://www.evangelikus.hu/hitunk/fogalomtar/halloween/mindenszentek-unnepe-es-halottak-napja
Varga János, Mindenszentek napján, Vasárnapi Újság, 1872
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?