Kincses Krisztina: Bonczidai Éva: Az, hogy egy könyvet küldtünk a jövőbe, mindenekelőtt egy üzenet

2024. január 23., 09:31

„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.

Bonczidai Éva/ Fotó: Hartyányi Norbert

A 19–20. század nagy alkotóinak a művei nem időkapszulán keresztül érkeztek el hozzánk, mégis fel tudták/tudtuk ismerni a jelentőségüket. Miért tartottad fontosnak az antológia létrehozását, elutaztatását a jövő olvasóinak?

– A 19–20. században is jóval többen írtak szépirodalmi műveket annál, mint ahány alkotót a mai tankönyveink említenek. Sőt gyakran megesik, hogy akiket ma számontartunk, a maguk korában nem voltak a nagy olvasóközönség előtt ismertek, illetve az is, hogy egy adott korszak népszerű íróját, költőjét akár egyetlen évszázad múlva már senki sem emlegeti. Ráadásul ez nem feltétlenül csupán a művek minőségén múlik, hiszen igen bonyolult kulturális, tudományos és társadalmi folyamatok során alakul ki, hogy mi lesz a kánon része. Például – a 19. századnál maradva – Nagy Ignác olyan dolgokról írt, amelyekre a mai olvasó is kattintana, hiszen jól ráérzett arra, mi érdekli az embereket. Meg is élt az írásból – de fontos hangsúlyozni, hogy a rengeteg írásból. Elképesztő munkabírása volt! Borzongató szövegekben számolt be a bűnügyi hírekről és a város legszegényebb utcáin látott nyomorúságról. Izgalmas olvasmány, milyen lehetett alulnézetből az a reformkor, amelyet szeretünk valamiféle biedermeier méltóságteljességgel elképzelni.

Nagy Ignác kapcsán jegyzi meg Mikszáth: „Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet).” Ez a dilemma ma is ugyanígy jelen van – az élhető élethez szükséges anyagi háttér megteremtése és a jelen idejű népszerűség többet ér, mint az, hogy maradandó értékű művek szülessenek?

Mert sajnos valamiért ez viszonylag ritkán esik egybe. Gondolj csak arra, ahogyan ma kattintásszámokkal, eladási mutatókkal mérik le minden mondatunkat! Mintha ez mutathatná az értéket… Az, hogy egy könyvet küldtünk a jövőbe, mindenekelőtt egy üzenet. Olyan szövegeket juttatunk el a jövő olvasóihoz, amelyeket ma érvényesnek gondolunk. Olyan szerzők is szerepelnek benne, akik ma népszerűek, de vannak alig ismert vagy nagyon fiatal, pályakezdők is. Egy korszak jelen idejében biztosan más látszik lényegesnek, mint száz év múlva. Bízom benne, hogy akik majd akkor élnek, fognak gondolni ránk, és ez a könyv segít nekik megérteni, mit látunk, érzünk mi most, ha a jövőre gondolunk.

– Csak te és Demeter Szilárd ismeritek az antológia tartalmát. Annyit azért árulj el nekünk, hogy amikor 2123-ban kinyitják ezt az időkapszulát és fellapozzák Az idő igaz című antológiát, mit fognak kiolvasni belőle? Melyek voltak a 2020-as évek elejének központi gondolatai?

– Az, hogy miről szól a 2020-as évek eleje, ha az antológiából nem is derül ki minden viszonylatban, a Magyar Kultúra magazin biztosan átfogó képet ad erről, hiszen amikor 2021 nyarán indult a lap, épp ez volt az egyik gondolat, amelynek jegyében megfogalmaztuk a céljainkat, hogy a különböző címszavak köré szerkesztett lapszámok releváns válaszokat adjanak arra, milyen most élni, mit látunk, mit értünk a világ működéséből. Az időkapszula által talán azt is elérhetjük, hogy száz év múlva fellapozzák ezt a magazint is, ne csak a dobozban elrejtett kéziratot. Ezért is áll a kötet címlapján: A Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája. Az idő igaz című könyvből valójában az derül ki, hogy azok a témák, amelyekről Petőfi írt – például család, szabadság, szerelem, az identitás kérdései vagy az idő –, hogyan jelennek meg a mai versekben. Leegyszerűsítve: „Mi mostan a magyar?” – teszi fel a kérdést Petőfi, mi pedig megkíséreltünk ma élő költők szavaival válaszolni erre.

Ez az antológia nemcsak a mai költőről és verseiről mond majd el sok mindent a jövő emberének, de úgy gondolom, a szerkesztőről is. Ez egy speciális gyűjtés, gondolom, speciális szerkesztői elvek is kellettek hozzá.

– A legfontosabb kérdés az volt, hogy melyek az időtálló versek. Amelyek nem kopnak el, hanem érvényesek maradnak, akárcsak József Attila Ki verné föl lelkünkben a lelket? című verse 1924-ből. Itt szándékosan hoztam példaként egy éppen száz évvel ezelőtt íródott szöveget, amelyet talán kevesen ismerünk, pedig a szerzője a legnagyobb költőink egyike. Nincsenek megbízható mértékegységeink arra, hogy mitől lesz egy mű nagy és időtálló, és azt is nehéz megragadni, mi kell ahhoz, hogy ezt észrevegyük a mű születésének jelen idejében. Szíven ütött Radnóti Miklós egyik naplóbejegyzése, melyben azon bosszankodik, hogy József Attila nagyságát mennyire nem ismerte fel a világ, amikor még élt. 1940. december 28-án, miközben arról elmélkedik, milyen szerepe van a halálnak a költő életművében, Radnóti megjegyzi: „Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség – szitkozódom magamban. A Nagyon fájból 80-100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért vagy 2.60-ért, s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős árban három hónap alatt az Összes versekből. De most valahogy mást is éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset, és »olvasók« voltak, mert nem ismertem őket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba.” Így jutottunk el szerkesztés közben ahhoz a gondolathoz, hogy az jó iránytű lehet, ha egy vers nyomot hagy egy másik alkotó lelkében. Ezért arra kértünk közel hetven költőt, írót, irodalommal foglalkozó embert, hogy ajánljanak öt időtálló verset, amelyet ma is élő költő írt. Az így összegyűjtött közel négyszáz szövegből válogattuk ki azokat, amelyek Petőfi verseivel együtt a kötetbe kerültek.

Szerinted 2123-ban – amellett, hogy remélhetőleg publikálják Az idő igaz című könyvet – hogyan fog megemlékezni Petőfiről az akkori magyarság és a Petőfi Irodalmi Múzeum? Mi már elérkeztünk odáig, hogy a mesterséges intelligencia segítségével élethű fotókat tudunk generálni a reformkor embereiről. Mi lehet majd száz év múlva?

– Semmiképp sem bocsátkoznék jóslatokba. Ha megnéznénk, mit gondoltak száz évvel ezelőtt a 21. századról, somolyogva kérdeznénk, hol van a repülő autónk és miért nincs krumpliföldünk a Holdon vagy a Marson. A múltat nézve egyértelmű, hogy az emberiség története egészen más ütemben fejlődik mind technikai, társadalmi és tudományos vonatkozásban is, mint ahogy egy-egy adott kor optimizmusa vagy pesszimizmusa látni vélte. Petőfi megidézése kapcsán pedig azt gondolom, az, hogy a kultúrtörténet nagyjait modern képalkotó eljárásokkal megszólaltassuk vagy átélhetővé tegyük egy-egy korábbi korszak, például a reformkor életérzését, nagyon közel van – ehhez nemhogy száz évet, de évtizedeket sem kell várni. Azt viszont őszinte hittel remélem, hogy bármit is hoz a következő évszázad, az emberek nem engedik el a történetmesélést és az olyan, sokak szemében haszontalannak tűnő dolgokat, mint a versek, dalok, képek által kínált önismereti játékok. Úgy gondolom, ezeknek létezniük kell száz év múlva is, különben nem lesz ember sem – legalábbis értelmes, érző lényként élő ember biztosan nem.

Ahhoz, hogy átvészeljük mindazt, amivel szembesíteni fognak az előttünk álló évtizedek, ép lelkű, erős szívű, tettre kész és bölcs emberekre lesz szükség – hogy ilyenné váljunk, ehhez eszköz a vers is.

Az időkapszulában elhelyezett könyv célba éréséhez kelleni fognak a gyerekeink, az unokáink is; hogy ők is magukénak érezzék majd ezt a vállalást. Te hogyan látod a mai gyerekek irodalomhoz, költészethez, kultúrához való viszonyulását?

– Az, hogy az irodalmat tananyagnak tekintjük, sokat ront az irodalomhoz fűződő viszonyunkon. Ma érettségiig is eljut az ember anélkül, hogy megértené, miért kellett neki heti több órában különböző szövegekkel bíbelődnie vagy épp kínlódnia. Valami patetikus, eltartott kisujjú okoskodást sejtünk az okok mögött, és nehezen ismerjük fel, hogy az irodalom valójában élni tanít. Mert a lényegét eltakarja a sok ráaggatott ismeret a költői képekről, korszakokról, szövegszervező elvekről és egyéb mérhető tudássá döngölt, számonkérhető információ, ahelyett, hogy arra teremtenénk lehetőséget, hogy egy-egy szöveg megszólítson és megérezhessük az igazságát. De talán épp ezért van tétje az egyéb találkozási lehetőségeknek, épp ezért tud jelentőssé válni, ha egy gyerek találkozik egy költővel vagy ha szembesül azzal, milyen hittel beszélnek az irodalomról azok, akiknek létszükséglet az olvasás. A gyerekeink többsége valószínűleg nem rajong egy-egy epigrammáért, és ez rendben van így. Sokan az irodalomórákat sem kedvelik, mégis naponta foglalkoznak azzal, hogy minél pontosabban fogalmazzák meg a reflexióikat a világról. És ez is irodalom. Az, hogy sok tizenéves telefonja tele van jegyzetekkel, lementett szentenciákkal, verssé, dallá szerveződő szövegekkel, azt jelzi, hogy az irodalom és az alkotóerő él és működik akkor is, ha heti több tanórán az érettségi rémével próbálják elrettenteni tőle a diákokat. Bizakodó vagyok, ha a mai fiatalokat látom – okosak, bátrak, határozottak, kíváncsiak. És persze olykor lustának tűnnek, kritikusak és cinikusak is, de hát ez a dolguk. Ez kell a jövőhöz.