Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással [1] –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán. Az egyre több embert érintő klímaszorongás is rávilágított: a jövő kilátástalanságából adódó frusztráció eddig még nem tapasztalt módon befolyásolja a jelen emberének mindennapjait. A vágy, hogy felnyithassuk Pandóra szelencéjét, a jövő látomásszerű vizionálása már a 19. század alkotóiban is megfogant, és ez nem csupán egy-egy zseniális ős-sci-fit eredményezett, de elolvasásukkor ma is hátborzongató összefüggésekre lelhetünk.
Jókai Mór már az 1850-es években is foglalkozott „fantasztikus szerkezetek” leírásával, 1857-ben pedig A világ vége című novellájában vetíti előre az apokalipszist; s egyúttal figyelmeztet: „a tudomány fejlődése nem párosulhat önhittséggel.” [2] Ezek az alkotások, illetve az utópisztikus világokat megfestő Fekete gyémántok és Az arany ember című regényei előlegezték meg későbbi, 1872–74 között folytatásban kiadott clairvoyantját, A jövő század regényét. [3] A 19. század politikai és gazdasági történéseiből kiinduló – meglehetősen tág információshálózattal – rendelkező Jókai „az örök háború” és az „örök béke” vízióját rajzolja meg ebben a regényben. Mi pedig múltunkba visszatekintve szemléljük regényírónk elképzelt jövőjét, az 1952 és 2000 között zajló eseményeket, ahol az Európa egyik vezető hatalmaként számontartott, megmagyarosodott Habsburgházú Osztrák-Magyar Monarchia folytat gigászi küzdelmet a nihilista Oroszországgal.
A regény főszereplője, a „Tesla-leleményességű” [4] székely feltaláló Tatrangi Dávid, a Gyilkos-tóból kinyert ichor nevű csodaszerrel megalkotott repülőgépjeivel óriási monopóliumra tesz szert az oroszokkal szembeni harcban. Ez a találmány nemcsak a Monarchiát menti meg az orosz fenyegetettségtől, de a Duna-deltában megalapított Otthon állam eszközeként, még a világbékét is kikényszeríti a földön. Otthon állam hatalmas küzdelmek árán végül is győzedelmeskedik Oroszországgal szemben, s így megkezdődhet a világ teljes átalakítása: „Az új utópiában nincsenek hadseregek, megszűnnek a nemzeti ellentétek, legyőzetnek a járványok és az éhség. Nem csupán az emberiség, de a természeti környezet, a Föld teljes transzformálása is elkezdődik. 1988-ban bolygónk éghajlatát megváltoztatják, a Szahara termőre fordul. Egy új aranykor, a földi paradicsom kora köszönt az emberiségre.” [5]
A jövő század regénye még hitt a technológiai fejlődés pozitív hatásaiban, a legmegdöbbentőbb talán mégsem ez, hiszen Jókai 1870-es évekbeli regényében kísértetiesen megjósolta az elkövetkezendő századok nagyléptékű eseményeit, így „a világháborút, az orosz forradalmat, az orosz-amerikai szembenállást, a feminizmus és a „tudatipar” diadalát, a mediális fordulatot, és a modern kultúra démoni tendenciáit” [6] is.
És mégis milyen érdekes, hogy a Jövő század regényét megelőző, szintén jövőbelátó Madách mű, Az ember tragédiája disztópikus világszemléletével sokkal jobban illeszkedik a 21. század jövőről alkotott elképzeléseihez. A történelmi múltat végig járó Lucifer és Ádám elérkezik a Falanszter színhez, ahol az egyenlőség és a testvériség elve csak a humán értékek elvesztése árán valósulhat meg. A tudomány emberei irányítanak ebben a világban. Az egyetlen cél: a Föld megóvása a teljes kihűléstől. Így aztán a neveket számok váltják fel, Michelangelo műalkotások helyett sorra gyártja az egyforma székeket, az egyenruha pedig végleg kiradírozza az egyéniség utolsó csíráit is. A tehetség, a kreativitás, és az emberi érzések mind tiltás alá kerülnek, a szó legszorosabb értelmében múzeumba zárják őket.
A Falanszer színben előrevetített jóslat – „Négy ezredév után a nap kihűl, Növényeket nem szűl többé a föld; Ez a négy ezredév hát a mienk, Hogy a napot pótolni megtanuljuk.” – a 14. színben, az Eszkimó világban éri utol az emberiséget. Darwin evolúcióelmélete érvénybe lép: csak a legerősebbek, a környezetükhöz legjobban alkalmazkodók maradhatnak életben. Az ember elállatiasodik, barbárságba süllyed.
Kertész Imre Sorstalanság című regényében szintén beszél az abszolút funkcionalizált emberről: a koncentrációs táborok ugyanis – a kertészi logika szerint – semmivel sem különböznek a táboron kívüli léttől, egyszerűen csak sokkal intenzívebbek, az ember funkcionalizálásának a csúcsra járatása történik meg bennük. Ennek a betetőzése az az állapot, amikor az egyéniség eltörlődésével az embert végleg bedarálja az egy bizonyos „megsemmisítő gépezet” és beáll a puszta vegetáció. Kertész korábbi naplóbejegyzésében részletesen beszámolt erről, a modern társadalom technikai eszközökkel megteremtett látszatvalóságáról, amelyben az ember már nem „egyedi létezőként tagja a társadalomnak”, elveszíti individuum jellegét és csupán bizonyos funkció(kat) képes betölteni. De miért is teszi ezt velünk a modern társadalom? Kertész szerint a másodfokú megfigyelést akarja megakadályozni ezzel; hogy az ember még véletlenül se kezdjen el gondolkodni önmagáról és az őt körülvevő világról. Mi pedig boldogan élünk funkcionalizált öntudatlanságunkban, hiszen a technikai fejlődés megadja nekünk a kényelmet és az egzisztenciális biztonság érzetét. Csak közben egy valamit mégis elvesz: a szabadságunkat.
„József Attila nyolcvannyolc éve figyelmeztetett, hogy az ember több annál, mint ami adatokkal és számokkal megragadható – mégis hol tartunk ma?” – teszi fel a kérdést a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője a folyóirat szabadság témájú számának beköszöntőjében. [8] A válasz pedig Kertész óta mondhatni semmit sem változott, sőt csak még inkább felfokozódott. Semmitmondó tartalmak vívnak harcot a figyelmünkért, mi pedig készségesen hozzájárulunk az ő munkájukhoz. Így aztán a szabadságért vívott harc – az a Petőfi-féle, amit eddig ismertünk – ma egy tudatosságért, öntudatra ébredésért való küzdelemmé módosult. És vajon segíthet-e nekünk ebben a küzdelemben a költészet, az irodalom? A reformkor legnagyobb látnoka, a forradalmi költő Petőfi határozott igennel felelne most erre. Illetve felelt is, valahogy így:
„Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.”
(A XIX. század költői)
Habár Petőfi szabadságról szóló alkotásai: Az egy gondolat bánt engemet…, Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag…, vagy épp az Apostol nagyon erős – ma is érvényes – jövővízióval rendelkeznek, a fentebb idézett gondolat a XIX. század költőiből mégis helytállóbb üzenet lehet a ma (alkotó) emberének. Miért? Mert nem véletlen, hogy ennyi év távlatából még mindig releváns képet tud mutatni Jókai, Madách, Kertész vagy József Attila. Ami azt a felvetést is megtámogatja, hogy az irodalmi alkotások segítségével talán képesek leszünk mélyebb betekintést is nyerni a jövőbe. És persze nem véletlen az sem, hogy Petőfi víziója: „isten ilyen lángoszlopoknak rendelé a költőket” most kezdi elérni valódi értelmét, hiszen csak-csak rájövünk: az irodalom, a költészet talán az egyetlen, ami kivezethet bennünket sötét öntudatlanságunkból.
[1] Patrick Juola, Authorship Studies and the Dark Side of Social Media Analytics, Journal of Universal Computer Science, vol. 26, no. 1 (2020), 165. o.
[2]: Veres Miklós, Jókai Mór és a Jövő század regénye, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 128. o.
[3]: uo.
[4] Bánki Éva által használt kifejezés. Bánki Éva, „Aztán semmi érzelgés!” A jövő emlékezete Jókai Mórnál, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 136. o.
[5] Veres Miklós, Jókai Mór és a Jövő század regénye, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 131. o.
[6] Bánki Éva, „Aztán semmi érzelgés!” A jövő emlékezete Jókai Mórnál, Irodalmi Magazin, VII. évfolyam, 2019/I, 134. o.
[7] Bonczidai Éva, Főszerkesztői beköszöntő, szabadság lapszám, Magyar Kultúra magazin, 2023., 2. szám
„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!
Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.
„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.
Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.
Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)