A Steven Spielberg rendezésében létrejött Az elveszett frigyláda fosztogatói című 1981-es amerikai kalandfilm egy mai napig ismert, kulturális határokon átívelő karaktert hozott létre. Kevesen tudják, de a film világhírű figuráját George Lucas alkotta meg az 1930-as évekbeli kalandhősök mintájára, s a megannyi fiktív – leginkább ponyvaregényekből merített – hős mellett néhány valós személy jellemvonása is megbújik a híres kalandor személyében. Így például Hiram Bingham, a Machu Picchu amerikai felfedezője, Percy Harrison Fawcett angol felfedező vagy Giovanni Battista Belzoni olasz származású, főként Egyiptomban tevékenykedő kalandor személye és munkássága is sikeresen hozzájárult ahhoz, hogy mindazt, amit e szakma (sztereotipikusan) képvisel az egyszerűség kedvéért, egyetlenegy névvel ki lehessen fejezni. Ez a név pedig Indiana Jones.
A félreértések elkerülése végett azonban érdemes még ezen a ponton tisztázni, hogy jelen cikk sem filmkritika, sem pedig valamiféle komparatív elemzés nem kíván lenni; mindössze két nagyon egyszerű, ám mégis meglehetősen jelentékeny okból volt szükségünk kitérni az említettekre. Meggyőződésem ugyanis, hogy a filmbéli régész, felfedező neve – magyar nyelvterületen is – mindenkinek ismerősebben cseng, mint a világ több táján is elismert magyar származású Belső-Ázsia kutató, régész és nyelvész Stein Aurélé. Azé az emberé, akinek a neve könnyen szerepelhetett volna még akár a fentebbi felsorolásban is Bingham, Fawcett vagy Belzoni mellett. Persze irreleváns lenne Stein Aurélt egy kalap alá venni egy fiktív hőssel, mindez csupán arra próbál rámutatni, amit már húsz évvel ezelőtt Bárdi László is nehezményezett: „[…] a nemzetközi szakmai közvélemény – Angliától Japánig, Indiától az Egyesült Államokig – egyöntetűen a XX. század legnagyobb Ázsia-kutató régészének tart[ja], míg idehaza bizony csupán a legszűkebb szaktudományi körök tartják számon tevékenységét.”
Miért lehet mégis Stein Aurél élete izgalmasabb egy Indiana Jones-filmnél?
A 80 éve elhunyt Stein Aurél munkásságának középpontjában a Kelet és a Nyugat nagy civilizációinak összefonódása állt; szinte gyermekéveitől kezdve egészen haláláig tanult, tanított és expedíciókat szervezett. Magyarországon már akkoriban sem kapta meg a várt anyagi, illetve szakmai támogatást, így kénytelen volt elszegődni a Brit Birodalomhoz, ahol meglehetősen bőkezű adománnyal támogatták szakmai fejlődését. Első fontosabb munkája 1894-ben látott napvilágot; egy régi indiai krónikát adott ki, majd később a kasmíri maharadzsa hatezer kötetes könyvtárának katalógusát is, kivonatolva és magyarázva a szanszkrit nyelvű kéziratot. Szakmai életútjának legjelentősebb pontjai azonban még csak ezután következtek; a 80 év alatt megszervezett három nagy horderejű expedíció végérvényesen felvéste Stein nevét a történelem nagy kutatói közé. Első kutatóútja Belső-Ázsiában 1900 májusától 1901 májusáig tartott, amikor is sikerült azonosítania a selyemút nyomvonalát (mely annak idején Kínát és Európát kötötte össze), valamint több romvárost is átkutatott, ahol a homoktenger még féltve őrizte az ősi kultúra megannyi emlékét. „A selyemút mentén közlekedő karavánok a világkereskedelem első, az ismeretlen keletet a nyugati világgal összekötő nagy nemzetközi útvonalán szállították az ősi kínai fővárosból, Chang’Anból – a mai Xi’Anból – a porcelánt, a selymet, drágaköveket, fűszereket Európába. Ez volt az antik világ nagy kultúraközvetítő csatornája is, mert itt ismerkedtek meg egymással a különböző nemzetiségű és vallású kereskedők, ezen terjedtek és cserélődtek az egyes népek dalai, hagyományai, hiedelmei” – írja Bárdi Stein első expedíciójára emlékezve.
Stein Aurél neve mára már valósággal összefonódott a dunhuangi Ezer Buddha-barlangtemplomokkal, melyeket második expedíciója után ismertetett meg a nyugati világgal. Itt talált rá az egyik barlang repedezett falai mögé rejtett ősrégi kéziratokra is, melyeknek értéke felbecsülhetetlen, annál is inkább, mivel „a kéziratok tartalma alapján valósággal újra lehet írni Belső-Ázsia eddig megismert ókori történelmét!” – írja Bárdi. A kéziratok között pedig nyomára bukkant egy olyan történelmi leletnek, amely akkor és ott életpályájának csúcsát jelentette: „A hatalmas tekercs kolofonjának utolsó soraiban a következő szöveg olvasható: »Mélységes tisztelettel készült ingyenes szétosztásra Wang Jie szüleinek támogatásával a Xiantong uralkodói korszak kilencedik éve negyedik hónapjának tizennegyedik napján«, azaz a mi időszámításunk szerint 868. május 11-én. Akkor nyomtatták ugyanis. Nyomtatták, s ezzel a Gyémánt-szútra említett kiadása hatszáz évvel előzte meg Gutenberg világhódító találmányát, a könyvnyomtatást!” – olvashatjuk Bárdi sorait.
Stein Aurél munkásságát a világ több táján is elismerték, 1904-ben brit állampolgárrá lett, 1912-ben lovaggá ütötték; mégis mindvégig hűen kötődött gyökereihez, magyarságához, melyről szinte mindegyik munkája tanúskodik. Ezt mutatja többek között a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként tett székfoglalója is, mely a fehér hunok Indiába kerülését helyezte a fókuszba. Negyedik expedícióra már nem kerülhetett sor, pedig Stein 81 évesen még nem valaminek a végét, sokkal inkább valaminek a kezdetét látta jönni. 1943 október 26-án Kabulban mégiscsak utolérte a halál. De egyúttal a halhatatlanság is. Stein Aurél személye ugyanis tovább él a fagyos tibeti hegycsúcsokon, a megnyugvást adó boldog völgyben, a szép magyar hazában, a titokzatos barlangtemplomokban és a világokat összekötő selyemút minden szegletében.
Felhasznált források:
Bárdi László, Félárnyékban: Stein Aurél, Hitel, 2003. január, 16. évfolyam, 1. szám
Rásonyi László, Stein Aurél és hagyatéka, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kiadványai, Budapest, 1960
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?