Kincses Krisztina: Összetört pillanatok, megkopott emlékek – recenzió

2022. június 15., 08:21

Recenzió Shrek Tímea Halott föld ez című novelláskötetéről

Minden bizonnyal téves volna a gyermeki létet valamiféle eredendő jósággal és tisztasággal megítélni, mely a köztudatban többnyire a felnőttek világának oppozíciós párjaként tételeződik. Ugyanis már a 20. század környékén kezdetét veszi az a folyamat, amely kiforgatja és megkérdőjelezi a gyermekkorról kialakított elsődleges koncepciókat, sztereotípiákat – a gyermek így már nem egy ártatlan, bűnöktől mentesült és végtelen mértékig alakítható, nevelhető „lény”, csupán a bűntudat/bűnkép hiánya az, amely egyértelműen megkülönböztetheti a felnőttektől. Shrek Tímea Halott föld ez című novelláskötete is tökéletesen ábrázolja az emberi – s főként gyermeki – lét töredezettségeit, rámutatva arra, hogy az élet egyetlen szakasza sem képzelhető el egy lineáris, egységes folyamatként, hanem pontosan ezekben a törésekben, (ki)bicsaklásokban válhatnak valóságossá.
Mindezt az írónő két különböző – de mégis sok esetben egymásba hajló – sávon keresztül mutatja be, mely a kötet kettéosztott szerkezetét is szépen magyarázza. Mindezt egy olyan elbeszélő segítségével, aki a kék sávban még kívülről szemléli a szubkulturális közegben kialakult kaotikus állapotokat, a zöld sávban viszont már életének összetört pillanatai közül válogatja ki az általa vélt legfontosabb emlékeket. S mint köztudott, a szubjektum relációban képződik – illetve képez másokat – a lét ilyen módon folyamatos összemosódásban van a másikkal, befolyásolják és feltételezik egymást, így talán észrevehetetlen, de sok esetben csupán árnyalatbeli különbség van élet és élet között, csakúgy, mint a zöld és kék nüanszai. A szerzőnő megannyi különlegessége közül így talán a legkiemelkedőbb a kiforrott prózatechnikán keresztül felépített egységes narratíva, a könyv kettős felosztása, amely ahelyett, hogy elkülönítené, még szorosabban összeláncolja a(z) (élet)történeteket.
Az első tizenöt novella mindenféle finomkodást nélkülözve, kíméletlenül zúdítja olvasóira a táborban élők mindennapi tragédiáit, melyben gyilkosság, árulás, betegség, szexuális zaklatás, családon belüli erőszak mind egyként foglalnak helyet. A szerzőnő száraz, realista ábrázolásmódja azonban mintha kiegészülni látszana a mágikus realizmus különféle elemeivel, kezdve a büntetett előéletű szomszéddal, aki alkut köt az ördöggel, elegészen addig az egyértelmű kijelentésig, miszerint a cigányoknál egyáltalán nem újkeletű a varázslat misztériuma (Diskurzusok I.). Mégis főként a realista prózatechnika dominál, ötvözve mindezt a gyermeki dialógusok által közvetített fekete humorral, amely hátborzongatóan életszagú, a szikár mondatok pedig mindenféle körítés nélkül tálalják fel olvasóiknak a sokszor tabukba fojtott valóságot. Így csupán bámulunk – mert mi mást tehetünk – a családja által megnyomorított, ürülékbe fulladt fiú története hallatán (Fapulya), majd alig kilépve a traumatizált állapotból önkéntelenül is mosolyra biggyesztjük a szánkat a kis borzos Erzsi bemutatkozási jelenetén (Pocokszemű Erzsi). Az én és a másik lakonikus diskurzusát megteremtő szerzőnő kellő pontossággal épít be történetei közé olyan jeleneteket is, melyekben már nem csak a pedagógus elbeszélő van felvértezve a tanítás készségével. Így például a tizedik novellában megjelenő fiú és a tanító közötti dialógus mind tartalmában, mind pedig szerkezetében is eltér az addigiaktól (A fiú). A párbeszéd kidolgozottsága mellett azonban az egymást befolyásoló és egymásba csúszó életutak felépítettsége is tökéletesen kirajzolódik ebben a történetben, amely viszont a novelláskötet egészének egyik kulcsfontosságú eleme.
A Zöld sávban hasonló atmoszférába csöppen az olvasó, azonban a szétszálazott élettörténetek felcserélődnek – a fókusz itt már az elbeszélő múltjára, illetve jelenére esik. Az első novella jelentése új értelmet nyer: elsődleges funkcióját tekintve, mintegy paratextusaként lép fel a következő tizennyolc történetnek, előrevetíti és körvonalazza azokat. Az elbeszélő elméjének titkos kamrájába, egy szekrénybe raktározza emlékeit, azokat az emlékeket, melyeket a szilánkok lepte szemétkupac közepéből válogat össze, hogy aztán olvasói elé tárja őket (A szekrény). S mindezt hogyan? Elmondása szerint okosabban. S valóban, kétség sem fér hozzá – a különböző életkorban megszólaló elbeszélői hangok eltérő történetei részletesen rajzolják ki a család tematikáját. Az olvasó megismerkedhet a halálra fagyott Péter bácsival (Kezdet), az elbeszélő édesanyjának megrázó gyermekkori eseményeivel (A libapásztor lány), a pénzért meggyilkolt nagymama tragédiájával (82 Rubel), sőt még a fájdalmukat alkoholba fojtó katonákkal is, a háború kilátástalanságával, melynek súlyát talán ma jobban érezni, mint valaha. Így és ilyen módon a Zöld sáv novellái nagyobb eséllyel alakíthatnak ki dialógust olvasóikkal a Kék sáv elidegenítő történeteivel szemben.
Shrek Tímea debütkötete mit sem törődve a tabuk világával elképesztő higgadtsággal tárja a világ elé Beregszász perifériára szoruló kisebbségének mindennapi tragédiáit, a széttöredezett gyermeki világot, a bűnösség különféle módozatait, melyeket itt már nem képes eltörölni egy sztereotip oppozíciós kategória. Ahogyan a család is a maga töréseiben válik értelmezhetővé, amit végsősoron a kiszelektált emlékfoszlányok összességéből olvashatunk ki.