Recenzió Shrek Tímea Halott föld ez című novelláskötetéről
Minden bizonnyal téves volna a gyermeki létet valamiféle eredendő jósággal és tisztasággal megítélni, mely a köztudatban többnyire a felnőttek világának oppozíciós párjaként tételeződik. Ugyanis már a 20. század környékén kezdetét veszi az a folyamat, amely kiforgatja és megkérdőjelezi a gyermekkorról kialakított elsődleges koncepciókat, sztereotípiákat – a gyermek így már nem egy ártatlan, bűnöktől mentesült és végtelen mértékig alakítható, nevelhető „lény”, csupán a bűntudat/bűnkép hiánya az, amely egyértelműen megkülönböztetheti a felnőttektől. Shrek Tímea Halott föld ez című novelláskötete is tökéletesen ábrázolja az emberi – s főként gyermeki – lét töredezettségeit, rámutatva arra, hogy az élet egyetlen szakasza sem képzelhető el egy lineáris, egységes folyamatként, hanem pontosan ezekben a törésekben, (ki)bicsaklásokban válhatnak valóságossá.
Mindezt az írónő két különböző – de mégis sok esetben egymásba hajló – sávon keresztül mutatja be, mely a kötet kettéosztott szerkezetét is szépen magyarázza. Mindezt egy olyan elbeszélő segítségével, aki a kék sávban még kívülről szemléli a szubkulturális közegben kialakult kaotikus állapotokat, a zöld sávban viszont már életének összetört pillanatai közül válogatja ki az általa vélt legfontosabb emlékeket. S mint köztudott, a szubjektum relációban képződik – illetve képez másokat – a lét ilyen módon folyamatos összemosódásban van a másikkal, befolyásolják és feltételezik egymást, így talán észrevehetetlen, de sok esetben csupán árnyalatbeli különbség van élet és élet között, csakúgy, mint a zöld és kék nüanszai. A szerzőnő megannyi különlegessége közül így talán a legkiemelkedőbb a kiforrott prózatechnikán keresztül felépített egységes narratíva, a könyv kettős felosztása, amely ahelyett, hogy elkülönítené, még szorosabban összeláncolja a(z) (élet)történeteket.
Az első tizenöt novella mindenféle finomkodást nélkülözve, kíméletlenül zúdítja olvasóira a táborban élők mindennapi tragédiáit, melyben gyilkosság, árulás, betegség, szexuális zaklatás, családon belüli erőszak mind egyként foglalnak helyet. A szerzőnő száraz, realista ábrázolásmódja azonban mintha kiegészülni látszana a mágikus realizmus különféle elemeivel, kezdve a büntetett előéletű szomszéddal, aki alkut köt az ördöggel, elegészen addig az egyértelmű kijelentésig, miszerint a cigányoknál egyáltalán nem újkeletű a varázslat misztériuma (Diskurzusok I.). Mégis főként a realista prózatechnika dominál, ötvözve mindezt a gyermeki dialógusok által közvetített fekete humorral, amely hátborzongatóan életszagú, a szikár mondatok pedig mindenféle körítés nélkül tálalják fel olvasóiknak a sokszor tabukba fojtott valóságot. Így csupán bámulunk – mert mi mást tehetünk – a családja által megnyomorított, ürülékbe fulladt fiú története hallatán (Fapulya), majd alig kilépve a traumatizált állapotból önkéntelenül is mosolyra biggyesztjük a szánkat a kis borzos Erzsi bemutatkozási jelenetén (Pocokszemű Erzsi). Az én és a másik lakonikus diskurzusát megteremtő szerzőnő kellő pontossággal épít be történetei közé olyan jeleneteket is, melyekben már nem csak a pedagógus elbeszélő van felvértezve a tanítás készségével. Így például a tizedik novellában megjelenő fiú és a tanító közötti dialógus mind tartalmában, mind pedig szerkezetében is eltér az addigiaktól (A fiú). A párbeszéd kidolgozottsága mellett azonban az egymást befolyásoló és egymásba csúszó életutak felépítettsége is tökéletesen kirajzolódik ebben a történetben, amely viszont a novelláskötet egészének egyik kulcsfontosságú eleme.
A Zöld sávban hasonló atmoszférába csöppen az olvasó, azonban a szétszálazott élettörténetek felcserélődnek – a fókusz itt már az elbeszélő múltjára, illetve jelenére esik. Az első novella jelentése új értelmet nyer: elsődleges funkcióját tekintve, mintegy paratextusaként lép fel a következő tizennyolc történetnek, előrevetíti és körvonalazza azokat. Az elbeszélő elméjének titkos kamrájába, egy szekrénybe raktározza emlékeit, azokat az emlékeket, melyeket a szilánkok lepte szemétkupac közepéből válogat össze, hogy aztán olvasói elé tárja őket (A szekrény). S mindezt hogyan? Elmondása szerint okosabban. S valóban, kétség sem fér hozzá – a különböző életkorban megszólaló elbeszélői hangok eltérő történetei részletesen rajzolják ki a család tematikáját. Az olvasó megismerkedhet a halálra fagyott Péter bácsival (Kezdet), az elbeszélő édesanyjának megrázó gyermekkori eseményeivel (A libapásztor lány), a pénzért meggyilkolt nagymama tragédiájával (82 Rubel), sőt még a fájdalmukat alkoholba fojtó katonákkal is, a háború kilátástalanságával, melynek súlyát talán ma jobban érezni, mint valaha. Így és ilyen módon a Zöld sáv novellái nagyobb eséllyel alakíthatnak ki dialógust olvasóikkal a Kék sáv elidegenítő történeteivel szemben.
Shrek Tímea debütkötete mit sem törődve a tabuk világával elképesztő higgadtsággal tárja a világ elé Beregszász perifériára szoruló kisebbségének mindennapi tragédiáit, a széttöredezett gyermeki világot, a bűnösség különféle módozatait, melyeket itt már nem képes eltörölni egy sztereotip oppozíciós kategória. Ahogyan a család is a maga töréseiben válik értelmezhetővé, amit végsősoron a kiszelektált emlékfoszlányok összességéből olvashatunk ki.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.