„Hülye focisták!” – hangzik el Hunyadvári Erzsébet (Kovács Gyopár) szájából a leendő férjével való megismerkedésekor. Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiákkal is leszámol Szente Vajk 21 színészt, harminc gyerekszínészt, hatvan táncost felvonultató, húsz dalt tartalmazó, grandiózus előadása, mely a műfaji megjelölésből adódóan könnyed zenés-táncos produkciónak tűnhet, ám ennél jóval mélyebb rétegei vannak, hiszen akár történelmi drámaként is tekinthetünk rá. A darab egy olyan csapatnak állít emléket, amelyiknek nemzetközi sikereihez és hírnevéhez még csak hasonlót sem élt meg a magyar futball. Ezenkívül az Aranycsapat több tagjának személyes történetét is megismerhetjük – köztük Puskás Ferenc (Veréb Tamás) és Bozsik József (Fehér Tibor) gyerekkorból eredő barátságát –, ebben számos archív anyag segítette a színészeket. Ezeknek egy részét az előadás közben is követhetjük az óriáskivetítőn, például a legendás 6:3-as, Anglia elleni meccs főbb eseményeit, gólzáporát és az azt követő győzelmi mámort az országban.
A tehetséges játékosok, páratlan diadalaik és összetartó csapatuk azonban szemet szúrt a kommunista vezetésnek is, hiszen ahogy Farkas Mihály (Nagy Sándor) mondja: ha a csapat jól teljesít, a párt és a nép is büszke, az emberek jobban dolgoznak és hatékonyabban építik a szocializmust. Nagy Sándor számos komédiában alakít karikírozó szerepet, és ettől Farkas Mihály esetében sem akar vagy tud elvonatkoztatni, mozgása, gesztusai, hanghordozása is elnagyolt. Ez a „vérfrissítés” azonban nem feltétlenül tesz rosszat Farkas karakterének, hiszen így jellemének és viselkedésének a szarkasztikusabb oldalát látjuk, ami jobban kidomborítja szemléletmódjának, döntéseinek abszurditását.
A sportéletet (is) állami irányítás alá vonó pártpropaganda évek óta tartó barátságokat sem restellt szétszakítani, amikor fenyegetéssel, megfélemlítéssel igyekeztek kémeket, besúgókat szerezni, megfigyeltetni Puskás Öcsit, nincs-e disszidálási szándéka. Azt a Puskás Öcsit, akit már húszas évei elején szerettek volna nyugatra csábítani a külföldi klubok, de neki esze ágában sem volt elhagyni a hazáját. Magánéletének, telefonbeszélgetéseinek legapróbb részleteit is rögzítették. A Czibor Zoltánt játszó Ember Márk katartikus éneklése az árulóvá válásra kényszerítésről az előadás egyik legerőteljesebb jelenete. A futball átpolitizálásának „sikerét” bizonyítja, hogy az 1954-es elvesztett világbajnoki döntő után – melynek történései sajnos szinte teljesen kimaradnak az előadásból – utcára vonult a nép tüntetni, a vezetők pedig hamis bizonyítékokkal felelősségre vonták, majd eltiltással sújtották a játékosok egy részét. Amikor Farkas megtudja, hogy Puskás plakátjait égetik, nem pedig Rákosi elvtársét, azt mondja: „Azt égethetik.” Ennyit számított Magyarország legtehetségesebb fiataljának sportkarrierje. A tüntetés aztán az 1956-os eseményekbe torkollott, amelyek alatt az Aranycsapat tagjai félretették személyes nézeteltéréseiket, és bizonyították bátorságukat, összetartásukat és bajtársiasságukat. Az ország vezetése a legelszántabb, hazaszerető fiatalokat is külföldre kergette, Puskás Öcsit egyenesen a Real Madrid karjaiba, ahol feleségével és kislányával együtt letelepedett, és tovább gyarapította máig világcsúcsnak számító góljai számát.
Nemcsak szakmai és a szocialista vezetői körökben akadtak azonban jóakarói: az előadásban végig jelen van egy szerelmi háromszög is. Hunyadvári Erzsébet barátnője, Klára (Gubik Petra) szemet vet Puskásra, és az elkövetkező évek során sem tudja megbocsátani Öcsinek a hiúságát vérig sértő visszautasítást. Klára – aki az előadás fiktív karakterei közül az egyik – többször látszólag a háttérbe húzódik, valójában azonban mindig valami cselszövésen munkálkodik. Karakterének lélektani motivációi összetettek: szeret és gyűlöl egyszerre, időnként bosszút forral, majd visszavonul, miközben a bűntudat is gyötri amiatt, hogy a barátnője férje után áhítozik és hogy ellenük áskálódik. Szélsőséges viselkedéséből kiderül, mi mindenre képes egy megbántott, szerelmes nő. Hunyadvári Erzsébet és Puskás azonban a végsőkig kitartottak egymás mellett, a rendszerváltáskori hazatérésük után, Öcsi betegeskedése alatt a feleség már el sem mozdult Budapestről, Spanyolországban élő lányukkal és unokáikkal is csak itt találkoztak.
Az előadás végén a játékosok későbbi pályafutásáról, magánéletéről, illetve haláluk körülményeiről is hallhatunk. Megdöbbentő, hogy némelyikük halálának pusztán pár sornyi hírértéke volt a magyar sajtóban, miközben szinte mindegyikük nemzetközi karriert futott be, a legnagyobb külföldi csapatok játékosaként vagy edzőjeként váltak ismertté és számos díjat nyertek. Kevés előadás tud olyan színes korosztályt bevonzani, mint a Puskás, ahol a tízéves, focizni tanuló gyerekek ugyanúgy jelen voltak, mint a nyolcvanéves nagyszülők. Előbbiek megismerkedhetnek az elődeik és példaképeik történetével, utóbbiak pedig átélték az 50-es éveket, melyek eseményei talán az ő életükre is nagy hatást gyakoroltak.
Persze sok olyan kérdés maradt így is, amiről az előadásban nem esik szó: minek köszönhette futballtörténeti sikereit az Aranycsapat? Milyen tényezők vezettek a világbajnoki döntő elvesztéséhez? A rendezés egyedi látványvilágának része, hogy a forradalom néhány eseménye és a legendás sportsikerek szó szerint felemelővé válnak és a levegőben zajlanak: a színészek a tánckar fölé emelkednek, hogy szárnyalhasson a csapat. A tömegjeleneteknek minden pillanata aprólékosan kidolgozott és összehangolt. Azonban ami erény, az bizonyos fokig gyengeség is: néhány jelenetben annyiféle impulzus éri a nézőt egyszerre – tánc, akrobatikus elemek a színpadon és a nézőtéren egyaránt, ének, a kivetítőn sugárzott események stb. –, hogy nehéz mindenre odafigyelni, és félő, hogy az ember fontos mozzanatokról marad le. Márpedig nem érdemes lemaradni semmiről, ami annak az embernek a nevéhez köthető, melynek hallatán a világ minden részén azt mondják: Magyarország.
