Kis Petronella: Megkomponált Csáth-novellák – „A természet játszott nekem az illatok és színek zenekarán”

2020. szeptember 11., 08:04
Véssey Gábor: Róma – a Hold a Traszteverén (olajtempera, fa, 50 × 60 cm, 2006)

„A természet játszott nekem az illatok és színek zenekarán”

Csáth Géza munkásságának még mindig – sőt, a kortárs összművészeti tendenciákat tekintve egyre inkább – felfedezésre váró részét képezik nemcsak a hagyatékában fennmaradt, kéziratos zeneművei, hanem sajátos műfajú, az irodalom és a zene határmezsgyéjén elhelyezkedő, zeneiséggel átszőtt novellái is. Bár a századforduló magyar novellisztikájában korántsem csak nála bukkannak fel zenei tematikájú alkotások, Csáth művei akár külön esztétikai kategóriaként is tekinthetők, mivel többnyire zeneelméleti alapokon nyugszanak – már amennyire ő maga elsajátította azokat zeneakadémiai képzettség hiányában.

Kérdés, mit értünk ezen, mit tartunk zenével átitatott novellák szövegkorpuszába tartozó műnek, hiszen akadnak olyan elbeszélések, melyekben nem direkt módon jelenik meg a zenei tematika (például valamelyik opera történetének parafrázisaként értelmezhetők, esetleg utalnak rá), vagy csak egy-egy, az interpretáció szempontjából jelentéktelenebb szövegelemként épülnek be a textusokba. Általánosságban elmondható azonban, hogy az érzékelés minden formája – a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és az ízérzékelés – kiemelkedő szerepet játszik bennük, illetve hogy olyan visszatérő motívumok köré szerveződnek, mint az évszakok, a napszakok (különösen az alkonyat), az álmodás, az emlékezés és az elmúlás. Ezeknek egymáshoz viszonyított, számtalan módon transzformálódó hangulatát sejtetik meg körképszerűen a szövegekben felbukkanó zeneművek.

A Tavaszi overture egy partitúraként megkomponált írás, melyben a hangjegyeket betűk helyettesítik. A cselekményt az egyes hangszercsoportok belépése gördíti előre, aminek alapját az az elmélet képezi, hogy a zenének ugyanúgy struktúrája, nyelve és retorikája van, mint egy irodalmi műnek, és nemcsak elbeszélni képes egy történetet, hanem kijelenteni, felkiáltani és kérdezni is: „Harsonák: Hová megy ez a sok ember? Hová mennek? Hiszen nem lehet máshová menni, csak oda, ahová én, csak oda jöhetnek ma, csak oda kell jönniök!” Míg azonban egy zenemű esetében a hallgató a történetet képzeli el benyomásai alapján, itt a háttérzene megalkotása van a befogadó fantáziájára bízva.

Csáthtal kapcsolatban gyakran emlegetett tény, hogy élénken érdeklődött a festőművészet iránt is – ennek két legékesebb és legsajátosabb bizonyítéka elbeszélései közt a Tavaszok és a Hosszú baráti levél. Előbbinek nincs a „hagyományos” értelemben vett cselekménye: szövege tünékeny benyomásokat és hangulatokat fest le (szó szerint, hiszen a zenekarok, mint egy üvegfestmény, kaleidoszkópként játszanak bele egymásba) szimfóniaként. Az úgynevezett zenei impresszionizmus alkotói (például Debussy és Ravel) az összhangzattani szabályokat figyelmen kívül hagyva természeti képeket, jelenségeket, színárnyalatokat ragadtak meg lágy, finom harmóniákban, melyek sokszor nemcsak a hangzásban, de a kottaképben is ábrázolódtak. Az elbeszélő a C-Esz-G-H akkord hangjainak egymás utáni lenyomásával, ízlelgetésével idézi fel életének pillanatait, kiragadott élményeit az évek múlásával párhuzamosan, legelőször a gyermekkoráét. Az életet a belső érzelmi feszültség fokozódásával egyetlen hosszú crescendóként értelmezi. A novella érdekessége éppen abban is rejlik, ahogyan az elbeszélő képzeteit szabadon társítja a megszólaltatott hang(csoport)hoz, megkérdőjelezve és felülírva a korábbi zeneszerzői gyakorlatban kulcsfontosságú formai építkezést a tonalitás lazulásával: mit érzünk valójában egy-egy hang mögött? A Hosszú baráti levélben a levélíró, Sándor a füvészkertben a nyíló mécsvirágok kapcsán emlékszik vissza gimnazista éveire, amikor iskola után rendszerint a mezőn fekve, a természetet szemlélve talált megnyugvásra. A szél suhogását, a fák sziluettjeit, a hold fényét, a csillagok pislákolását és a nedves pára illatát egy szimfóniaként észleli, benne egyenként kivehetően a fuvolák, klarinétok, kürtök, pásztorsípok, hegedűk és a csend orgonájának szólamát.

A Szonáta pathetique, a IX. szimfónia és az Eroica mind egy-egy Beethoven-zeneműre utalnak címeikben. Előbbi a legkorábbi Csáth-novellák közül való. Történetében a diák a Szonáta pathetique-et játssza olyan átéléssel, hogy képes megidézni a zeneszerző szellemét. Az elbeszélésben szinte végig nyomon követhető, a diák éppen melyik szakasznál tart a zeneműben, többször feltűnő, a tempót jelző három pont alakzataival pedig tipográfiailag igyekszik az olvasás folyamata alá imitálni a beethoveni zeneművet: a szöveg így képes a diák képzelt játékához társítani az olvasó által hozzáhallott ritmust. Ez pedig az irodalmi szöveg korlátozott képességeire világít rá, mivel a három pontot az elhallgatás alakzatai között tartjuk számon. A IX. szimfóniában az ördög bekopogtat a muzsikushoz, és alkut köt vele. Magára kell vennie az emberiség fájdalmát ahhoz, hogy olyat érezhessen, amit még ember nem érzett, ezzel pedig a szimfónia keletkezésének körülményeire reflektál, hiszen Beethoven már teljesen süketen (és magányosan, a társadalomtól elszigetelődve) komponálta az Örömódát – mégis a történet szerint álmában meghallja a tiszta, örömteli dallamot, miután a pázsittisztás közepén fekve magába szívta az isteni harmóniát. Az Eroica főszereplő bárója – akinek parfümje a narrátor orrában is „valami soha meg nem ütött szagbillentyűt” mozgat meg, a lányokat pedig elszédíti vele – az esti bálban a halálba táncolja magát, miután elhatározta művészi halálbamenését. A novella két zeneműbe, az Eroica és a Nibelung gyűrűjének gyászindulójába ágyazva érzékelteti a báró hősiességét, illetve a megsemmisítő, mindenkit megrendítő gyászt, veszteséget.

Csáth Puccini című zenekritikájának néhány sora remekül képezi le azt a szemléletet, amelynek igénye ezekben az elbeszéléseiben megjelenik, és amely napjainkban, a XXI. század megváltozott befogadói elvárásainak korában is érvényes lehet a művészetekre: „A modern muzsika nem elégszik meg a halló szervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt”.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)