Bevallom, régen voltam már színházban, ezért november elején vettem rögtön három előadásra is jegyet, egyet a Bűn és bűnhődésre, egyet a Hamletre, egyet a Háború és békére. Gondoltam, ha a Vígszínház ilyen ambiciózus a világirodalom e mesterhármasával kapcsolatban, akkor megteszem, ami a művelt lakosságtól elvárható, megfigyelem a kísérletet, pénzt és időt nem kímélve. A Vígbe menni amúgy is pozitív és megfelelően összetett program, kicsit mint egy sznob vidámpark, gyönyörű színház, impozáns büfé, ki is lehet öltözni, a romantika tehát garantált.
A Bűn és bűnhődéssel kezdtünk. A regény adaptációja ígéretesen indul, a gyilkosságot nem látjuk, rögtön Raszkolnyikov bűntudatánál és a nyomozás kezdetén tartunk. Michal Dočekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója és Iva Klestilová dramaturg a Vígszínház számára készítette el a mű új színpadi változatát. Orosz Ákos hiába jó Raszkolnyikovként, ha jól táplált izmoktól duzzadó fiatal férfi, míg a regényhős egy lepusztult, tüdőbeteg, deliráló roncs. Stohl András is remekel Porfirijként, csakhogy nagyon nincs rászabva a szerep, az ő kiváló bohóckodása nem illik a szárazon szellemes, szimplán a megingathatatlan, józan morált képviselő regénybeli nyomozóhoz. Szvidrigaljov, Luzsin és Marmeladov karakterei a legjobbak, visszaköszönnek a mai valóságban is, erre természetesen a színház rá is játszik, és jól is teszi. Hajduk Károly Marmeladovként jól hozza a lepusztult alkoholista hivatalnokot, híres monológja megrendítő. Telekes Péter Luzsinja a gátlástalan, cinikus, és ezért ráadásul szórakoztató politikus karaktere. Gerinctelensége meglehetősen kortalan jelenséggé teszi. Karácsony Zoltán kéjenc Szvidrigaljovja is jól megcsinált, lehetne erősebb, de ez nem a színész hibája. A színpadkép kellőképpen modern, lecsupaszított, és egyben dinamikus. A darab mégis bukás, mert a végét egyszerűen elrontja a rendező. A regény nagy végső párbajainak robbanásai kis pukkanások sorozatává silányulnak, ráadásul igazi színházi szenvelgéssel, a Dosztojevszkijt jellemző vallási töltet pedig teljesen előkészületlen, ezért emészthetetlenül ömlik a közönségre. Szonya zárlatként elmondja a miatyánkot, amit ilyen módon tálalva valóban csak értetlen döbbenet fogadhat – ez a nyers, meggondolatlan, (vajon szándékoltan?) kontraproduktív zárása egy amúgy komplexen megcsinált adaptációnak rendkívül elhibázott, mondhatni kifejezetten kínos.
Második a klasszikus kísérletek sorában a Hamlet volt, Eszenyi Enikő rendezésében. Eszenyitől több Shakespeare-kísérletet láttam már, akadt nagyon rossz, de kiváló is. Vártam a Hamletjét, és el is jött, a Vígszínház történetében egyébként először. A darab – nyugodtan mondhatjuk – a színházi művek királya, ezért már magát a vállalkozást is érdemes egy megtekintéssel jutalmazni; gondoltam én, a gőgös, finnyás közönség. A befektetés várakozáson felül megtérült: ez a Hamlet parádés lett, mindenkinek ajánlhatom.
A díszlet modern, de a helyén van, az egész olyan, mint egy futurista látomás, engem leginkább egy 21. századi kelet-európai (ukrán vagy belorusz) diktátor/bűnöző udvarára emlékeztet. A párhuzam működik, hiszen a dán királyi udvar is fegyveres, erőszakos diktatúra volt, történészként nincsenek illúzióim. Itt az őrök rohamsisakot viselnek, géppisztollyal lőnek sort. Az ilyesmi az ösztöneinkre hat, nem is baj, hogyha az ártatlan kosztümök, kellékek helyett érezzük, olyan világban járunk, ahol a fegyveres erőszak az úr. Szimbolikus kellékek is támogatják a dramaturgiát (hatalmas borospohár, gigantikus koponyák), de természetesen mindez semmi, ettől lehetne még bűn rossz az egész. Egy Hamlet-előadás titka nem bonyolult: elsősorban kell hozzá egy Hamlet, és ifj. Vidnyánszky Attila brillíroz a szerepben. Ő valóban egy ifjabb Hamlet, nem is kell a negyvenes egzisztencialista borongás, ahogy azt a huszadik század (és talán Camus és Latinovits) miatt megszoktuk, itt és most egy energikus, pezsgő figurát kapunk, aki teljesen bejátssza a teret. Jól adja a bohócot, aki akrobatisztikus mozgással, mint egy balettben, őrületét megjátszva hányódik, de képes alakítani a merengőt is, az emberi létezés lehetőségeinek drámáját, a lélek sötét szenvedélyeit látó és értelmező, igazi öntudatra ébredt hőst. Hegedűs D. Gézán láthatjuk, hogy nem véletlenül kapott Prima Primissima díjat: bizonyára élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja Claudiusként, Hamlet atyjának szellemeként (jó húzás Eszenyitől, hogy ugyanaz a színész viszi a két ellentétes karaktert, lényegében ugyanazok is, nemcsak mert testvérek, hanem mert a hatalom egyformává tesz). Érdekes adalék, hogy az ifjabb Vidnyánszky nemrég még Hegedűs osztályába járt a színművészeti egyetemen. Az ifjú Hamlet apja szellemével és gátlástalan nagybátyjával, tehát nagy drámai ellenfelével, tanítvány-mentor viszonyban volt – kettejük párharca minden más, egyébként tisztességesen helytálló szereplőt lemos a színről. Erre az előadásra mint életem egyik érdemi művészi élményére fogok emlékezni.
A harmadik kísérlet viszont újabb kudarc, egy Háború és béke színházban. Tolsztoj áradó regényfolyama nagyon sokáig meglepően jól árad, a sok esemény és karakter (a két család, a Bolkonszkij és a Rosztov klán) rendben halad a burjánzó történéseket jól összefogva. Sajnos a végére mindez a visszájára fordul: nagyjából ahogy Napóleon beteszi a lábát Oroszországba, a történet szétesik, követhetetlenné válik. A zárlatban Bezuhov a francia hadifogságból egyszer csak a regény végére ugrik, az epilógusba, ahol a két család már egyesült (ha nem lennék rajongó olvasója a regénynek, esélytelen lett volna akár csak megfejtenem, mi történt). Mindez azért is bűn, mert a színészek kitettek magukért, nagy tapsot kapnak az értetlenség mellett is, a közönség bőven eltűrt volna még legalább fél órát a szálak elvarrásáért cserébe. Ha ez Alexandr Bargman rendező és Helen Edmundson dramaturg eredeti verziója volt, akkor számomra rejtély, mi vezette rá őket. Ennek ellenére a háromból egy maximális és két felemás élmény mérlegével is elégedett vagyok, ezzel a három halhatatlan művel találkozni amúgy is mindig kiváló szellemi-lelki torna és nemes szórakozás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.