„Csoóri Sándor nemzeti felelősségtudata Adyéhoz fogható. Ezért él sokágú életet – állandó pergőtűzben” – Görömbei András évtizeddel ezelőtti megállapítása nem szorul különösebb kiegészítésre, ellenben tovább- és újragondolásra annál inkább. Csoóri művészete, közírósága, politikuma, markáns és meghatározó közéleti szerepvállalása az újabb generációk számára keveset mondhat felgyorsult korszakunkban, így a nemrég útjára indított életműsorozat kapcsán joggal vetődik fel a kérdés, hogy mindezen tények és a rendkívül gazdag életmű (melynek számos eleme még mindig ismeretlen és kéziratos, levelezésileg is kiadatlan, megszámlálhatatlan „jelentős-jelentés”-dossziéval tarkítva) önmagában elegendő-e ily vállalkozás meglétére? A koncepció nem új keletű, a megvalósítás mikéntje igen. Az Erdélyi Szalon Kiadó eddig kilenc kötetet adott ki rövid másfél év alatt, nem szokványos sorrendben – mintha szembemenne a legismertebb (olvasói befogadás alapján ez a 80-as évek végén megjelent) kötet, a Breviárium költészeti kijelölésével, illetve azzal a ténnyel, hogy sokak számára a Csoórihoz közelítés a közéleti szerzőn keresztül vezetett. Egyik sem egyszerű irány, az Erdélyi Szalon nem is tette le a voksot egyik mellett sem.
Az életműkiadás ebből a szemszögből tökéletes példája annak, hogyan lehet a korábbi (elvárási) horizontokat felülvizsgálni vagy akár negligálni, hiszen a kiadó nem tradicionális úton jár, nem követi a tradicionális életműkiadások stratégiáit, közhelyesebb megvilágításban mintha befolyásolni akarná olvasóit: sorozanyitányként mindjárt egy talán kevésbé ismert Csoóri-arcot mutatott meg (Csillagkapu – Válogatott gyermekversek), majd bátor lépésként egy Emlékkönyvvel (Fehér holló feketében) rukkolt ki, mely oly alapossággal járja körbe a szerzőt, hogy önmagában is elegendő arra, hogy „portrét” rajzoljon szavakkal. Majd következett a kétkötetes teljes napló 1955-től 2011-ig (Éji nap – Nappali hold), a kiadatlan írások (Régi vérfoltok vöröslenek – Kötetben meg nem jelent írások, 1960–2008), négykötetes líracsokor 1951-től 2014-ig (Poétai útkeresések 1951–1967, Költői magára találás 1967–1977, Költői beérkezés 1980– 1989, A Parnasszuson 1994–2014), és most egy megdöbbentő kötet következik: A megfigyelt Ember: Napi operatív információs jelentések. Sajátos kiadási stratégia: életműkiadás a szerzőtől és a szerzőről írt munkákkal. Perspektívából nézve a sorozat nem jött túl korán, de nem is késlekedett sokáig. A rendszerváltás körül okozott viharok mára már elültek, de a felejtés még nem tüntette el sem a költőt, sem az embert, sem a gondolkodót, sem a politikust. A (vélt) megbélyegzés ideje elmúlt, és a – legalább ennyire torzító hatású – szentté avatási szándék még nem erősödött meg. Most van itt a pillanat, amikor Csoóri Sándor életművével kell, lehet és érdemes foglalkozni. Hogy kiről is van szó, ha a kiadó ennyire komolyan veszi a címben említett sokágú életet?
Nézzük irodalmi-politikai síkon: Csoórinak 1953-ban tizennégy verse jelent meg egyszerre. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársa, 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője,1958-tól szabadfoglalkozású író 1968-ig, közben 1962–63-ban A Jövő Mérnöke című lap munkatársa. 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. Az 1980-as évektől a szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakitelki tanácskozás (1987) előkészítője.1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, 1988– 93 között elnökségi tag. 1988-tól 1992-ig a Hitel szerkesztőbizottságának elnöke. 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat, amelyet korábban ellenzéki magatartása miatt tagadtak meg tőle. 1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség Díjat kapott a Tízezer nap című filmért. 1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke, 1992-től emellett a Hitel főszerkesztője volt. És az állandó pergőtűz? Nem a Nappali holdra gondolunk itt elsősorban, bár kétségtelen, hogy mérföldkő volt a közéleti szerepét illetően, számtalanszor megírták már, elemezték jobbról, balról, Csoóri mellé álltak és ellene fordultak tucatnyian a fantomháború ürügyén, ahogy Görömbei nevezte a cirkuszt, melyben Csoóri a szabadság néhány éve alatt több támadást kapott, mint a negyvenévnyi rabság alatt, pedig időtlen értései a Naplóiból is kiolvashatók: „Európa évszázadokon át számunkra nem földrajzi fogalom volt, hanem szellemi. Emlékezzünk csak a román építészeti stílusra vagy a gótikára, a reneszánszra, a barokkra – egész a modernizmusig. A második világháború után ez az európaiság megszűnt. A szovjetek mindent elkövettek, hogy Európát kimossák belőlünk. Ezt nem ortodoxiával akarták elérni, hanem kommunizmussal. Ezen belül a szocialista realizmussal, a sematizmussal, amelynek se íze, se bűze.”
A sokágúság íve már akkor is látszott, nem véletlen a pártállam mindenkori figyelme. Kiadóilag-irodalmilag a legérzékenyebb pontra érünk ennek felvetésével, hiszen a Csoórit érintő megfigyelések, jelentések történetei teljességgel ismeretlenek az olvasók, egyáltalán a szélesebb közönség előtt. És kiadói vállalás, hogy ezek szintén megjelennek a nem tradicionális életműsorozatban.
A kádári diktatúra utolsó évtizedének sajátos lenyomatát adják ezek a jelentések, amelyeken keresztül bepillanthatunk a nyolcvanas évek politikai ellenállóinak világába, akiket a Belügyminisztérium célzottan figyeltetett. Az ellenzéki mozgalmak résztvevőit a pártállam ellenséges személyekként kezelte, tevékenységüket nyomon követte, s összegezte a begyűjtött információkat.
Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dossziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú hatalomgyakorlás gyógyíthatatlan alkati hibáit: az egypártrendszert, a magántulajdon elvételét, az egyházak és a lelkiismereti szabadság végzetes korlátozását.
A megfigyelés mellett gyakran szilenciumra is ítélték. A forradalom után nem publikálhatott, a Tudósítás a toronyból című szociográfiája a hatvanas évek elején olyan botránykő volt, hogy a párt első titkára, Kádár János személyesen foglalkozott az írással és a szerző megbüntetésével. Megvonták az ösztöndíját, de egyéves eltiltást kapott az Iszapeső című kisregénye megjelenése után, ahogy a Duray Miklós Kutyaszorító című könyve elé írt előszaváért is (Kapaszkodás a megmaradásért), és még sorolhatnánk. Nemcsak hogy nem jelenhettek meg az írásai, hanem ezekkel az eltiltásokkal megfosztották minden anyagi forrásától.
Csoóri Sándornak 1956-tól csak időszakos munkái voltak, mígnem 1968-ban felvették a filmgyárba dramaturgnak. Így azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen nyugdíjat kapott… Barátai között volt Jancsó Miklós, Konrád György, Kósa Ferenc, Orbán Ottó, Sándor Iván, Nagy László, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Tornai József, Hernádi Gyula, Für Lajos, Bíró Zoltán, Czine Mihály, Kiss Ferenc s még sokan mások. Mind az urbánus, mind a népi csoport figyelt rá, megkerülhetetlen része volt mindkét szellemi körnek, egészen addig, amíg az egyik politikai csoport mellett el nem köteleződött, ekkor azonban beindult egy sajátos működési mechanizmus, olyanok vádolták alaptalanul, akik korábban egy közösségbe tartoztak vele. Kettévált a magyar szellemi élet, eltűnt a legfőbb rendező elv, a Kádár János személye és diktatúrája elleni fellépés, amely korábban mindent felülírt, helyette a sérelmek, a csalódások, az egyéni ambíciók kerültek előtérbe. Ő ezt a következőképpen fogalmazta meg: „mindaddig együtt tudtunk dolgozni, ameddig nem merültek fel a hatalmi kérdések”. Ez pedig 1990-ben következett be.
A jelentésekből képet kaphatunk arról, hogy mindaz, ami 1990 után teljesen és talán örökre szétvált, ami az árok egyik vagy másik oldalára került, az még a Kádár-rendszerben együtt volt. Csoóri a Kádár-kor ellenzékének egyik legmarkánsabb, a népi-nemzeti gondolati kör megkerülhetetlen alakja volt. Németh László és Illyés Gyula méltó utódaként gondolati esszéi mellett a magyar nemzet sorskérdéseivel foglalkozott. De nemcsak emiatt keltette fel a pártállam állambiztonsági szerveinek érdeklődését, hanem azért is, mert olyan személyiség volt, akit az urbánus ellenzéki közeg is befogadott, rendezvényeire meghívott, de ugyanúgy meghatározó személyiségnek számított emigrációs körökben is, ahol igencsak népszerű lett gondolataival, írásaival és előadásaival.
1980–1984 között a belső elhárítás „Csókás” fedőnevű célszemélyként tartotta számon. „Csókás” fedőnevű célszemélyről 94 jelentés maradt fenn, míg Csoóri Sándorról 1979–1989 között több mint félezer. Ezt a nagy mennyiségű jelentéssorozatot több kötetben jelenteti meg a kiadó, ahogy a sok ezer oldalas Magyarok Világszövetsége-dossziék is feldolgozásra kerülnek. Sok apró részletből látszik, hogy az úgynevezett rendszerváltás milyen adósságokat görget maga előtt az eltelt időszak óta, de a gazdasági el (nem) számoltatások mellett/előtt/mögött talán a legnagyobb hiátus a szembenézés dokumentálása, bemutatása, egyben következményeinek levonása. A kultúrát és a művelődést át- meg átfonó hajdani ügynökhálózat egyben politikai panorámaképe is egy szörnyű korszaknak, így a Csoórit érintő jelentésdossziék teljes feldolgozása és publikálása szinte túlnő az új szempontú életműkiadás darabjainak hiteles és szöveghű tolmácsolásán, azzal együtt, hogy a művek megjelentetését valamennyi esetben kéziratos ellenőrzés előzi meg. Ma már ez is szinte antitradíció. Ahogy a „jelentős” ügyek feldolgozása is. E másképp sokágúság közepette még nem nagyon hallatszik az a bizonyos pergőtűz. Majd a közreadás után.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-i számában.)
