Szenteleky Kornél emléke
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak. Szenteleky Kornél a közössége sorsával azonosuló, a közössége jövője iránt mélyen elkötelezett, cselekvő írástudó küldetésének nagyszerű példáját mutatta meg – s ezzel a maga korában követhetetlenül vakmerőnek, később pedig, a titói Jugoszláviában nemzeti elkötelezettségével idegen érdekeket és idegen ideológiákat sértő módon szektásnak minősült. Azzal, hogy szellemi programot hirdetett a királyi Jugoszláviában kisebbségi sorsba került magyarság számára, egyszerre vált elfogadhatatlanná az uralomra jutott nemzet politikuma és az aktuálpolitikát kiszolgáló lakájok számára. A délszláv állam különböző történelmi változatai során az érvényesülni vágyók széles körében nem illett magyar nemzeti programról beszélni, holott egy kellően megfontolt közösségteremtő és közösségépítő gondolat minden bizonnyal határt szabott volna a délvidéki magyarság erodálódásának, s ha a vagyonvesztést, a kifosztást nem is, de a lelki-szellemi sorvadást mindenképpen kordában tarthatta volna.
Az egykori Jugoszláviában a kánonná merevedett hivatalos irodalompolitika polgárinak, s mint ilyent, a szocializmus tekintetében meghaladottnak minősítette Szenteleky irodalmi (egyben közösség- és kultúraépítő) elképzeléseit, miközben igyekezett megfeledkezni irodalomértelmezésének társadalmi alapjairól és feltételezettségéről. A Babits Mihály által legtisztább formában megmutatott individuális szellem közösségi elhivatottságának erejét és létjogosultságát a pártállam idején fél évszázadra felülírta az osztályelkötelezettség kollektivizmusának hamis történelmi képzete – s ez elegendő ok volt az író életművének a mellőzésére.
Pedig a Szenteleky-jelenségen belül eredendően másutt volt a hangsúly: ő a kimondhatóság mezsgyéjén egyensúlyozva mindvégig a szerb sovinizmus terrorjával szemben a magyar érdekérvényesítés és érdekvédelem programjáról beszélt. Pályája csúcsán a Mi Irodalmunk szerkesztőjeként az időközben Budapestre települt költőtárshoz, Fekete Lajoshoz intézett 1931. április 28-i keltezésű levelében az elmaradt külföldi útja helyett Szerbiában tett utazása nyomán szerzett benyomásairól így számolt be: Franciaországba, a Provence-ba készült menni, de a hatóságoktól nem kapott engedélyt a külföldre való utazásra, ezért egy kisebb, alkalmi társasággal Szerbiába ment. Útja során érdekes, fájdalmas élményekben volt része. „Mégsem sajnálom, hogy elmentem – írta levelében –, most tisztábban látom a dolgokat, az alulról jövő törekvéseket, vadságokat és terveket. De bizonyos vagyok benne, hogyha Cassandra-jóslatokba bocsátkoznék, senki sem figyelne rám, legkevésbé azok, akiknek kötelességük lenne népünk holnapjával törődni. Belgrádban felkerestem Petrovity Velykót és hosszú órákon át vitatkoztam vele a magyar problémáról, a kisebbségi jogokról, a politikai ellentétekről. Sajnos semmiféle közeledés nem támadt közöttünk, noha mindegyikünkben meg volt a jószándék egy lépéssel közelebb lépni, de nem tudtuk feladni eredeti és életet jelentő álláspontunkat: a nemzeti eszmét és igazságot. […] Ezek a józan bizonyosságok kissé kellemetlenül hatottak, de most legalább eléje vágtam a fájdalmasabb és megrázóbb csalódásoknak. A holnap-terveim is átformálódtak, ez a józan, tiszta tekintet reális utakat keres. […] Mi megyünk a magunk útján egyedül, segítség, biztatás, bátorítás nélkül. Talán mégis eljutunk valahová [kiemelés tőlem – M. F.].”[1] Hogy hová jutott kisebbségi sorsában a délvidéki magyarság, arról mindmáig nem készült megbízható, megközelítően pontos számadás. „Együgyű nemtörődömség vastag levegője” övezte a korabeli és az azt követő magyar gondokat – ahogyan Herceg János fogalmazott az 1942-ben megjelent A diófa árnyékában című, délvidéki elbeszélők műveit bemutató kötetéhez írt előszavában. „Csak később, már a halál kapujában világosodott meg Szenteleky előtt, hogy a nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett, amikor lázas vízióban úgy látta küzdeni egymással ezen területen több nép erőit, mint roppant bivalyokat a roskadásig telt gyümölcsfák alatt, míg bent a házban dagadt pofával, mosolyogva alszik a gazda.” [2]
Szenteleky Kornélnak, a kisebbségi magyar írónak, a Vajdasági Írás, a Mi Irodalmunk és a Kalangya szerkesztőjének mégsem igazán a hatalommal voltak kibékíthetetlen ellentétei, hanem a közössége megalkuvó tagjaival, azokkal, akik önös érdekből hajlamosak voltak a meghasonlásra és a kiszolgáltatott magyarság érdekeinek elárulására. Azokkal a lapszerkesztőkkel és politikusokkal voltak állandó vitái, akik a maguk mindennapi előnyeiért készek voltak bármikor cserben hagyni a közösséget. Nemegyszer érezte, egyszerűbb lenne „feledni kicsit a nyűgöt, a sarat, a szürke és ráncosarcú hétköznapokat”, [3] a valóságban azonban hajthatatlan volt. 1928 tavaszán Csuka Zoltán a tervezett Vajdasági Írás (1928–1929) szerkesztésére kérte fel Szentelekyt, aki május 14-én megfogalmazott válaszlevelében még azt írta: „Nem tagadom: lennének terveim, akarásaim, ábrándjaim, de félek építeni arra a talajra, melyről mindig menekülni szeretnék: a valóságra. Ezért nem hiszem, hogy alkalmas lennék arra a szerepre, amelyre Ön kiszemelt. Nem tudok megalkudni, kompromisszumokat kötni, legalábbis nem olyan mértékben, amilyent a közönség, de főleg az írók megkívánnának tőlem. […] Félek, hogy elsősorban Ön lenne elégedetlen az új szerkesztővel. Ismétlem: nem vagyok a valóság embere, nem tudom kitapintani a közönség óhaját, és ha tudnám is, nem tudnám őket honorálni, azért meg nem akarok tért és dobogót adni a tehetségtelenségnek, ha mindjárt a nagytőke ajánlólevelével is jön.” [4] És mégis vállalta a feladatot, s életének utolsó fél évtizede – 1933-ban bekövetkezett, tragikusan korai haláláig – az irodalomszervezés és a folyóirat-szerkesztés szakadatlan küzdelmében folyt.
Herceg János A diófa árnyékában című könyvében a már idézett A szerkesztő előszava című tanulmányában a következőket írta az 1920-as évek délvidéki magyar irodalmáról: „Az irodalmi élet eléggé mozgalmas volt ezekben az években. Itt is, ott is akadtak elszánt fiatalok, akik rövid életű folyóiratokba fektették a kölcsönkapott pénzt. Voltak futuristák, konstruktivisták, aktivisták, zenitisták, kubisták – a mindössze nyolc-tíz, magát írónak valló fiatalember mindegyike egy-egy irányzatot képviselt. Minden kávéház az irodalomtól volt hangos, mivel a forradalmi irányzatok nem tűrték meg a csendes, mérsékelt egyéniségeket.” Olyan politikai kalandorok igyekeztek szellemi programot adni a szülőföldjén megmaradt magyarságnak, „akiknek ehhez a területhez nem volt egyéb közük, mint hogy átmenetileg a vendégszeretetét élvezték. Nem tudtak és nem is akartak gyökeret verni itt, világpolgárok voltak, s megszokott »széles horizontjukba« jobban illett Európa, mint három csonka megye kevert népességével és letört magyarságával.” [5] 1920 után Szenteleky Kornél és a magyar közösségért elkötelezett társai teremtettek új életet a Bácska, a Bánát és a Drávaszög rémült és kétségbeesett otthonai környékén.
Álom az elérhetetlen szépségről
Pedig semmi sem állt távolabb az ifjú Szenteleky Kornéltól, mint az idegen állam hatalmi arroganciájával szembeni küzdelem mindennapi megpróbáltatásainak a vállalása, a magyar írásért való szakadatlan küzdelem politikumtól sem mentes viaskodása. A budapesti medikus első írásai az 1910-es években A Hétben és az Új Időkben jelentek meg, ifjúkori versei, színes karcolatai és kritikái a szépségkultusz jegyében születtek. „Hiszed-e drága / hogy eljön a dél, a zenit, a csúcs / hogy eljön egyszer a magasztos csend, / amikor angyalokkal és istenekkel / társaloghatok?” – kérdezte egyik korai versében (Hiszed-e drága). Szüntelenül a nagy útról, a végtelen utazásról álmodott, melynek során megszerezhet magának minden szépséget, és birtokába vehet minden kellemet. „Mint tiszta tengerbe hullajtott drágakő” – néz vissza határtalan derűvel a világra (Giorno dei morti), holdas éjszakák titokzatos lagúnáinak csábításáról dalol (Bárkaút az éjszakában), s mindig-mindig az istenekkel társalog (Az Olimposz alatt), akkor is, ha Éváról álmodik a paradicsomban, s akkor is, ha Leopardit szólítja meg évszázados messzeségből. Mintha az ifjú Szenteleky csak a lelki magaslatokon tudna élni, mintha semmi köze nem lenne a köréje szerveződő világhoz; képzeletében a vízhordó szamár is a Királyok völgyében cipeli a terhét (Barátom a szamár).
Rettenetes lehetett a számára a világháborút követő változások okozta új körülmények felismerése nyomán született kijózanodás – írói és emberi lehetőségeinek az átértékelése. Az 1920- as évek közepén tekintett először szét maga körül, évekbe tellett, mire számba vette élete drasztikusan leszűkült határait. A szépség imádatát ugyan továbbra sem adta föl, de ettől kezdve világlátása határozottan kétpólusúvá vált: továbbra is csábították őt a szépség misztériumai, de érzésvilágának eredendő meghatározója lett a röghözkötöttség kényszere s a kényszer nyomán született fájdalom. A szépség varázsa ettől kezdve összeforrt a menekülés képzetével: „riadt patkány módjára / kiosonok a házból, / és a kék ködben kilopózom az állomásra” – írta oly jellemzően az Éjjeli menekvés című, 1928-ban született versében. S hogy ez nem csak a költői látomások egyszerű kivetítése volt, arról az írótársaihoz küldött levelei is tanúskodnak. „Végre írhatom a boldog és biztos szót: utazom. Holnap hajnalban indulok, csütörtökön Rómában leszek, szombaton Taorminában” – írta 1929. március 18-án Csuka Zoltánnak címzett levelében. Ez volt az utazás, amelynek nyomán megszületett az Isola Bella című regénye. Szicíliai útját követően 1929. május 14-i levelében Draskóczy Edének írta Óbecsére: „Szeretném megírni ezt a káprázatos Izola Bellát mely boldogan ragyog a szürke élettengeren s valószínűleg meg is fogom írni, csak felszabaduljak az első depresszió alól, mely itthon rámborult és megbénította hívő, alkotó és élnivágyó kedvemet.” [6]
Szenteleky Kornél Isola Bella című regénye a világban helyét kereső ember nagy számvetése, a valósággal való őszinte és kíméletlen szembenézés pillanata, egyben az illúziókkal való leszámolás ideje is, ahogyan Thomas Mann tette azt Varázshegy című regényében. A költő által mindig eszményített antik tájban, az Etna lábánál a regény hőse, Szabó Szabolcs számot vet a való világ nyújtotta lehetőségekkel – a menekülés vállalható létformáival –, és a nagy szerelem katarzisában látszólag megleli lelki egyensúlyát. Vagy ha ő nem leli meg, megmutatja a hozzá hasonló módon tévelygőknek, hol kell keresni a megbékélés terrénumát.
Szenteleky Kornél szimbólumvilágában különös szerepet kapott az ákác, amely satnya ugyan, és nyiszlett, de szívós és elpusztíthatatlan, nem magasodik ugyan az égig, de daccal néz szembe minden megpróbáltatással. Erdő nem védi az ákácot, s tündért sem látott még soha, magánya a megtestesült árvaság. Röviddel halála előtt, 1933-ban született Ákácok az őszben című versében a csenevész fa a sorsa jelképévé nőtt:
Állnak az ákácok, bús bácskai őszben
kopaszul, szegényen, s türelmesen állnak,
szél rázza fejüket, fejsze csap húsukba.
Nincs épp jó sora az ákácfáknak.
Állnak csendben, árván a csatorna mentén,
állnak szerteszórva a Tisza vidékén,
ákác-bánatokról sír zörgő harasztjuk…
Fanyar ákácfüstöt fúj a zsellér kémény.
Ugyanabban az esztendőben, 1933-ban huszonhat délvidéki író elbeszéléseit gyűjtötte kötetbe Ákácok alatt címmel. „A tájkép alig változik – írta a miliőről, ahol az elbeszélések születtek. – Egyik helyen erősebb a búza, másutt silányabb, de mindenütt búza, kukorica, a lankásokon, a homokos területen szőlő, az országutak mellett nyiszlett eperfák, a csatornák és folyók mentén szegényes, szomorú ákácok.” Egy történelmi távlatoktól, legendáktól mentes, végsőkig racionalizált világ kellékei és jelképei ezek a satnya fák, egy világé, amely látszólag elveszítette varázsát, elveszítette erejét és hitét, már annyira sem becsüli magát, hogy vigasztalanságában jövőt álmodjon. Ezen a talajon kell a bácskai írónak megkapaszkodnia, az ákáchoz hasonlóan „gyökeret kell ereszteni, színt kell vallani, új embert, új világot kell teremteni hittel, lelkes képzelettel, de mindig a pozitívumba kapaszkodva”. [7] Szenteleky szerint az írónak rá kell mutatnia a társadalom fekélyeire, a lázító igazságtalanságokra, azokra a gonosz akadályokra, amelyek lehetetlenné teszik a jobb, a tökéletesebb élet kiteljesedését. Az író már nem lehet többé a közönség puszta szórakoztatója. Az írástudó a holnap elhivatott építője. S aki közösségének jövőt épít, az nem tagadhatja meg a földet, az időt, amelyen és amelyben építeni kötelessége. Lám, ama siracusai „építő szellem”, az értelmes célt kereső lélek végre hazatalált; Szenteleky Kornél a helyi adottságok és színek irodalmi és művészeti megjelenítésében az egész délvidéki magyar írótársadalom számára kínált programot, megszólalásuk fórumának pedig felajánlotta folyóiratát, a Kalangyát.
Az írót azonban ekkor már új tervek emelték: a délvidéki magyar írás lelkes szervezőjeként kévébe szerette volna kötni és kalangyába gyűjteni az irodalmi termést – fórumot szeretett volna teremteni a mostoha sorsra jutott kisebbségi magyar irodalomnak. 1929-ben közölt Tilike már tízéves múlott című elbeszélésében erőteljes allegóriába burkolva szólt arról, hogy eljött a közösség megszervezésének az ideje. Egy téli falusi mulatságon Somorjai tiszteletes úr a bácskai hétköznapok alakjainak társaságában, Török Pista, a fiatal kisgazda, Kovácsfy, a sírköves, a nyúlánk Szabó ügyvéd, Zsóka, a fonnyadt vénlány, Csontos tanítónő, a molett patikusné, a végrehajtóék szelíd szemű Zsuzsikája, az agglegény Lőrinczi és Búzás, a kéményseprő előtt megjegyezte: „Tenni kellene már valamit!” És tenni is fogunk valamit – bizonygatta határozott hangon a plébános –, „annyi terv vár megvalósításra, hogy magunk se tudjuk, melyikbe fogjunk előbb”. Itt van elsőnek a kultúrszövetség terve, a nagy takarékpénztár ötlete és egy részvénytársaság létrehozásának lehetősége, mely függetlenítené a kultúréletet az önző tőkétől. „Mi egyszerűen a kultúránkat akarjuk megőrizni, és semmi mást. Ez jogunk és kötelességünk.”[8]
Az ebédlőben egyre izzóbb lett a hangulat, mindenki tervezett, lelkesedett, és sokaknak eszébe jutott Széchenyi meg a Magyar Tudományos Akadémia alapítása. Somorjai hangja szikrázott a lelkesedéstől: „Nekünk új életet kell élnünk – mondta –, a magunk életét. Eddig még csak a múltat próbáltuk folytatni gyáván, ügyetlenül, de most már kisebbségi életet kell élnünk, új életet. Mi nem konzerválhatjuk emlékeinket, tradícióinkat, nekünk haladnunk kell a korral, és számolnunk kell a többség mentalitásával, különben elveszünk.”[9] Mire Török Pista is elkiáltotta magát: mi bizony ragaszkodunk a kultúránkhoz! Zsiga bácsi pedig hosszasan fejtegette, hogy az új helyzetben nincs helye a széthúzásnak, hogy a zsellért és az ötszáz holdas gazdát ugyanazok a célok vezérlik: „Élni akarunk, új életformát keresünk. És közben rájövünk arra, hogy köztünk nincs is különbség, hogy a feudális világ osztályellentéte ostoba, hazug, elavult, és nem is szükséges a magyarságunkhoz. Rájövünk arra, hogy csak a demokráciában van jövőnk és létjogosultságunk.” [10] Közben odakünn már hajnalodott, s a virradat reményében Szenteleky így kezdte éppen aktuális levelét: Nem tudom, mi szállt íróinkba, de olyan harcias kedvben vannak, s ha engedném, a Mi Irodalmunk hasábjai a legcsúnyább harcok színhelye lenne. A szerkesztő, az irodalomszervező persze okkal volt óvatos. „Az is keserít, hogy Becsén és Becskereken a fellángolt türelmetlen [szerb – M. F.] sovinizmus miatt egyelőre semmiféle kultúrestét sem lehet tartani – írta 1932. október 9-én kelt levelében Szirmai Károlynak. Majd így folytatta: Meddig lehet a magyar kisebbség jogait ennyire ignorálni és sárba taposni?” Mégis, azt tartaná a legnagyobb hibának, ha a délvidéki magyarság passzivitásba vonulna, ha feladná a nyilvánosság fórumait. [11]
1929-ben, a Tilike-elbeszélés keletkezésekor indult útjára Szenteleky folyóirata, a Vajdasági Írás, nyilvánvaló volt, hogy elképzelései alapján vállalnia kellett az irodalomszervező szerepét. Küzdelme a maga összetettségében jelenik meg a leveleit egybegyűjtő kötetében. „Én sohasem törekedtem vezéri szerepre, az események, a körülmények állítottak élére annak a mozgalomnak, mely az irodalom önálló életéért folyik lankadatlan lelkesedéssel – olvasható az 1932. november 4-én kelt levelében. – Az én irodalompolitikám az volt, hogy minden értéket összefogjak és az irodalomnak egy közös alapot teremtsek.” [12] Úgy ítélte meg, hogy a tagozódás, a táborokra szakadás csak a többségi nemzetek irodalmában engedhető meg, a tőkecsoportok szerinti tagozódás a kisebbségi irodalmaknak csak kárt okozhat. „A helyes és becsületes irodalompolitika nálunk okvetlenül és csakis szintétikus, kollektív irányú lehet. Minden kisebbség politikai helyzeténél fogva nemzeti, következőleg irodalma is nemzeti jellegű. A mi esetünkben elsősorban a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar nép szeretete determinálja irodalmunkat. De ezt a nemzeti jelleget teljesen friss, mai szociális tartalommal kell kitölteni. Az én irodalompolitikám mindig ebben az irányban haladt.” [13]
Szenteleky szerkesztői, irodalomszervezői munkája
1928. december 4-én Óbecsére, Draskóczy Edének címzett levelében Szenteleky Kornél a közöny és a rosszindulat között vont párhuzamot, az utóbbit tekintve szinte legyőzhetetlennek, néhány nappal később, december 16-i, Strelitzky Dénesnek írt levelében pedig már az ártó szándékok legfőbb forrását, a Tanácsköztársaság menekültjeinek otthont és fórumot biztosító szabadkai Bácsmegyei Napló tulajdonosát is megnevezte. „Megdöbbenve értesültem arról az új irodalmi lapalapításról, amely egyszerre sürgős és szükséges dolog lett azoknál, akik eddig nyíltan azt hirdették, hogy a B. N. vasárnapi melléklete teljesen feleslegessé teszi a különálló irodalmi szemlét. Ennek a lapnak elindítása tehát nem lehet belső szükségesség, vagy régen vallott eszmények megvalósítása; ennek a lapnak a megalapítása nagyon is átlátszó.
Nemcsak a V. I. [Vajdasági Írás] megfojtása itt a cél. Ha jobb lapot tudnának adni a V. I.-nál, úgy még örülnék is neki, hiszen nekem nem a V. I. a szívügyem, hanem a nívós, független magyar folyóirat. Én azonban úgy érzem, hogy itt a vajdasági magyar folyóirat végleges eltemetése a végső és az igazi cél.” [14] Fenyves Ferenc ellenséges szándékával szemben ekkor még úgy látta, „tovább kell menni és nem törődni többé vele, tovább kell kínlódnunk, küszködnünk rossz ekénkkel, de legalább az ugartörőknek tisztább és biztosabb a hite. Mert most már senki másban nem bízhatunk, csak önmagunkban s így van ez rendjén”. [15]
Szenteleky szerkesztői, irodalomszervezői munkája során keserűen tapasztalta, hogy Fenyves Ferencet nem érdekelték a kisebbségi sorsra jutott magyarság társadalmi problémái. Úgy látta, hogy a Bácsmegyei Napló szerkesztőjének irodalmi elgondolása elég egyszerű volt: ami a Naplóban van, az irodalom, ami a Naplón kívül van, az nem irodalom. Meglátásait 1932. november 4-én Kende Ferenchez intézett levelében így foglalta össze: „Semmi tehetsége, kedve és érzéke sem volt ahhoz, hogy új tehetségek után kutasson és az új tehetségeknek új utakat mutasson. Tagadta az önálló életű kisebbségi irodalmak létjogosultságát és diktátori korlátoltsággal irodalomnak minősítette azt a riportos, lagymatag, ollózott, szirupos zagyvaságot, amit a Napló vasárnapi mellékletein hoz. […] nagyon, nagyon kételkedem abban, hogy Fenyves, aki eddig a vajdasági magyar irodalom heroikus küzdelmeit piszkos, alattomos módon gáncsolta, aki az önálló kisebbségi irodalom jogosultságát mindig tagadta, aki minden más magyar kulturális kérdést szemtelen zsidó fintorral a sub species aethernitatis fölényeskedő és a mi esetünkben teljesen jogosulatlan szemszögből próbálta kivégezni […], hogy ez a Fenyves őszintén elismerje a Kalangya értékét és szükségét. Én Fenyvest […] gerinctelen embernek tartom.” [16]
A kicsinyes áskálódás, a mecénások körében tapasztalt közöny és a Vajdasági Írás iránt megnyilvánuló szakadatlan rosszindulat arra késztette Szenteleky Kornélt, hogy 1929. december 27-én visszaadja a szerkesztői megbízását. „Én nem tarthattam többé nevemmel ezt a piszkos, hányaveti, kegyetlen játékot, melynek kifejezett célja volt lerombolni minden tekintélyt, eljátszani minden rokonszenvet” – írta Kristály Istvánnak Padéra küldött levelében. [17] Egy korábbi levelében írótársának azt is kifejtette, tisztán látja a kisebbségi sorsra jutott magyarság égető gondjait, ugyanakkor azt is felismerte, hogy a Délvidéken nincs író, aki ezeket az életet jelentő problémákat nemcsak megértené, de meg is fogalmazná. Sokan elfordultak a nyomasztó gondoktól, közönyös idegenek maradnak, mint az amerikaiak, akik végiggázolják a földgömböt, de nem látnak meg semmit, nem lépnek ki nyelvük, mentalitásuk, szokásviláguk bűvköréből. Vannak ugyan néhányan, akik megértéssel néznek széjjel, „meglátják az életet”, de nem tudnak a nyomasztó régi helyett új életet alkotni. Ilyen körülmények közepette pedig lehetetlen kitérni a feladatok elől, lehetetlen rezignáltan félreállni.
1931. június 23-án Fekete Lajosnak írt levelében Szenteleky a német tanítóképző megnyitásának apropóján számba vette a délvidéki magyarság égető gondjait. Rámutatott: alig van már magyar tanító, a magyar analfabéták száma egyre nő, s a magyar tanítóképző felállítása immár az első feltétele az életnek. „Ugyan minden késő bánat és beismerés, de talán mégsem hiábavaló a magyar lelkiismeret nyugtalankodása. Rokonszenves és biztató jelenség néhány diák tenniakarása, a magyar egyetemi diákegylet megteremtésére irányuló tervek és próbálkozások. Biztos vagyok benne, hogy ennek az egyletnek a megalakítása lehetetlen, ez a kormány semmiesetre sem fogja megengedni, de a harc mégsem lesz eredménytelen, a sok írás, tanácskozás, beszéd és összejövetel az együttműködés szükségességét teszi tudatossá.” [18] És mert a Délvidék vezető lapja, a politikai kényszer hatására Naplóvá vedlett Bácsmegyei Napló részéről a közösségi gondok iránti megértés leghalványabb hajlandóságát sem tapasztalta, ismét lapszerkesztésre vállalkozott; engedett a felkérésnek, és az akkor induló Mi Irodalmunk (1930–1933) élére állt. Döntésének okát Fekete Lajoshoz intézett 1931. július 31-i levelében hosszas fejtegette: a Napló „erkölcsileg és anyagilag nagyon leromlott, vasárnapi mellékletében semmi de semmi irodalom nincsen, csak ollózott színes riport. Azonkívül ez a lap az utóbbi időben olyan hallatlan módon árulta el a magyar ügyet, a magyar gondolatot, hogy éppen azok nem veszik a kezükbe, akikre Te gondolsz, akik a Te írásaidat várják és szeretik. A Naplót tudtommal nem olvassa: Borsodi, Várady, Marton Andor, Draskóczy, Farkas Geiza. Példányszáma felére esett. Fenyves oly piszkos ügyeket csinált a szabadkai zsidó hitközségben, hogy a vezetőségből kidobták s a jobbérzésű és magyarul érző zsidók megtagadták. Nem tagadom, hogy még mindig a legjobban szerkesztett magyarul írott lap, de ma már semmi köze sincs az irodalomhoz és a magyarsághoz.” [19]
Szenteleky Kornél irodalomszervezői munkássága teljes pompájában, elkötelezettségének teljes mélységében a Kalangya (1932–1944) megindulásával 1932 tavaszán bontakozott ki. Nem teljes két évfolyamát szerkesztette a folyóiratnak, 1933. augusztus 20-án bekövetkezett korai halála megakadályozta abban, hogy az irodalmi program megfogalmazásán túl a termés beérésének tanúja és a betakarításnak részese legyen. „Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni – olvasható a folyóirat első számának beköszönő írásában –, mint ahogyan a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja.” A bácskai és a bánáti rétek kaszálóinak virágait ígéri a (feltételezése szerint) kétkedő olvasónak. „Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.” [20] Szándékában maga mellett tudta egyebek mellett Bencz Boldizsár, Börcsök Erzsébet, Csuka János, Cziráky Imre, Dudás Kálmán, Farkas Geiza, Fekete Lajos, Kristály István, Markovics (Majtényi) Mihály és Szirmai Károly támogatását is, valamint közölt műveket Kosztolányi Dezsőtől, Németh Lászlótól, Remenyik Sándortól, Weöres Sándortól és Franyó Zoltántól is. Igazán jelentős vállalkozása pedig az 1933-ban megjelent Ákácok alatt I–II. című, „délszlávországi magyar írók novelláinak” gyűjteménye volt.
Türelmét és erejét gyakran próbára tették a méltánytalanságok, azok a támadások, melyek egyfelől a „nagytőke”, másfelől a politikai hatalom irányából érték. 1932. február 24-én kelt levelében Kiss Vilmosnak így számolt be a helyzetéről: „Senkitől sem várok elismerést, hiszen alig van valaki, aki munkámat áttekinteni és értékelni tudja. Még megértést sem várok.” Határozottan sértették viszont a megértést és jóindulatot nélkülöző, alaptalan bírálatok. Nemegyszer elmondta, nagyon szeretné, ha valaki más venné át ezt a „rettenetes és egyre súlyosbodó felelősséggel járó munkát: egy új írói nemzedék megteremtését, nevelését és irányítását”. Vállalt feladatával mindvégig egyedül érezte magát, s félve gondolt arra az időre, mikor ő ki fog dőlni a sorból. (Szenteleky orvos volt, betegségét maga diagnosztizálta, s tisztán látta fogyatkozó ereje végén a tragédiát.) „Nagyon elkomorít a gondolat, hogy ha én kidőlök, ki jön a helyemre? Kit érdekel ez a probléma, és ki dolgozna a nagyon is problematikus megoldás érdekében? A foghegyről fitymálók valószínűleg sohasem látják meg ennek a kérdésnek vitális fontosságát és égető szükségességét. A harcos kedvűek pedig betegesen érzékeny önérzetük miatt gyilkoló harcokat vívnak majd építő és teremtő munka helyett. Sokszor magam is elgondolom: mennyivel szebb lenne az életem, ha esténként a zongorához ülhetnék, azután szép francia könyveket olvasnék, néha talán egy regényt is írnék és semmit se törődnék az itteni irodalommal! De lelkiismeretem nem enged ilyen bűnös szépségeket. Az elhivatottság érzése nagy kötelességeket rajzol elém. Nem lehet meghátrálni. S talán rossz tüdőmmel addig fogok élni, ameddig azt hiszem, hogy szükség van rám. Ha ezt az érzést elveszítem, nemcsak lelkileg, de testileg is összeomlok, mint Franz Werfel polgára.” [21]
Szenteleky Kornél 1933. augusztus 20-án halt meg. Két nappal később a délvidéki magyar írótársadalom hozzá hű csoportja kísérte utolsó útjára az ósziváci temetőbe. Sírjánál Cziráky Imre búcsúzott tőle, gyászbeszédében elmondta: ő volt az, aki „lelket tudott lehelni a nehézmozgású vajdasági rögbe és ma, hogy vagyunk, hogy már en - nyire vagyunk, azt elsősorban neki köszönhetjük”. Talán éppen az Isola Bella című regénye jutott az eszébe, amikor hozzáfűzte: Szenteleky a maga életével mutatta meg: „Mégiscsak a szeretet az egyedüli, mely megmarad túl a harcon, túl az életen, mégiscsak a szeretet mozgatja a Napot és a többi csillagokat. […] Mi pedig bús bácskai ákácok legszebb, legillatosabb virágunk lehulltán boruljunk össze sírva.” S mert sem a királyi, sem a titói Jugoszláviában semmilyen ürüggyel sem lehetett Szent István napjáról megemlékezni, tisztelői hosszú évtizedeken át alkalmi őszi rendezvények keretében emlékeztek a nagy irodalomszervezőre, a délvidéki magyarság sorsa felett merengő íróra, aki a határtalan szépségek világából érkezett a feltöretlen ugar satnya ákácai közé.
*A Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság október 14-én rendezte meg Szivácon a Szenteleky-emléknapot. A rendezvényen a 130 éve született és 90 éve elhunyt Szenteleky Kornél munkássága, emléke előtt tanácskozással is tisztelegtünk: dr. Mák Ferenc irodalomtörténész, Fekete J. József irodalomtörténész, Kovács Jolánka műfordító, L. Móger Tímea költő, Jovánovity Patyerek Réka tanár, kritikus és Antalovics Péter költő értekezését e lapszámunkban közöljük.
Irodalom
Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927– 1933. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán. Zombor–Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943.
Szenteleky Kornél: Ákácok alatt I–II. Noviszád, Uránia nyomdai műintézet, é. n. [1933].
Szenteleky Kornél: Nyári délelőtt. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1993.
A diófa árnyékában. Délvidéki elbeszélők. Szerkesztette Herceg János. A szerkesztő előszava. Budapest, A magyar könyvbarátok részére kiadja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942].
[1] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán. Zombor–Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943, 207–209. p.
[2] Herceg János: A szerkesztő előszava. In: A diófa árnyékában. Délvidéki elbeszélők. Szerkesztette Herceg János. Budapest, A magyar könyvbarátok részére kiadja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942], 11–12. p.
[3] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. I. m.: 1927. február 9. Leszkovác Mladennek, 38. p.
[4] Uo. 69–70. p.
[5] Herceg János i. m. 8–9. p.
[6] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. I. m. 127. p.
[7] Szenteleky Kornél: Ákácok alatt I. Noviszád, Uránia nyomdai műintézet, é. n. [1933], 9. p.
[8 ] Szenteleky Kornél: Tilike már tízéves múlott. In: Nyári délelőtt. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1993, 74. p.
[9] Uo. 79. p.
[10] Uo. 85. p.
[11] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. I. m. 280. p.
[12] Uo. Levél Kende Ferencnek, 289. p.
[13] Uo.
[14] Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. I. m. 109. p.
[15] Uo. Draskóczy Edének, Óbecsére, 1929. február 5. 119. p.
[16] Uo. 288–290. p.
[17] Uo. 159–160. p. 18 Uo. 213. p.
[19] Uo. 219. p. – Amikor pedig a Kalangya megalapítását követően ugyancsak a Napló ellenséges magatartását tapasztalta, 1932. november 4-én kelt levelében így fogalmazott: „Fenyvesnek az volt a felfogása, hogy ezen a földön csak a Napló csinálhat irodalmat. Ezért az összes önálló, tisztaszándékú kísérleteket, amelyek itt a megvalósulás, a kiteljesedés felé indultak, vagy csírájában elfojtotta, vagy agyonhallgatta őket, vagy pedig apró, mocskos és alattomos kis gáncsokkal igyekezett életüket keseríteni.” Uo. 288. p.
[20] Köszöntjük az olvasót. Kalangya, 1932. I. évf. 1. sz. (május), 3. p.
[21] Uo. 247. p.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
