– Az ember mindig úgy ír, ahogy kommunikál. Amikor a haverokkal beszélgetünk, próbálom színesíteni a történeteket – ilyenkor előjön egy mesélő attitűd. Gondolom, ez a fanyar, cinikus világlátás valamilyen szinten mindig én vagyok. Az ember felvehet pózokat, de én végső soron mindig Jancsó Péter történeteit akarom elmondani. Szeretnék másféle szövegeket is írni, amelyek másféle hangot követelnek. Sajátos humorom van, amit nem tudok megkerülni, ami a személyiségem része, és hiba is lenne, ha ezt megpróbálnám elnyomni.
– Mostanában hivatásból olvasok, többnyire felvidéki magyar szerzőket. Szeretem Grendel Lajos írásait. Alapvetően viszont Christopher Moore-ral érzek valamiféle szellemi rokonságot, hozzám hasonlóan ő is elrugaszkodik a valóságtól. Szeretem a krimit és a rockzenészek életrajzi könyveit. Sok sci-fi t is olvastam egy időben. De nem tagadhatom Móricz Zsigmond, vagy a kortársak közül Grecsó Krisztián hatását sem. Úgy látom, a posztmodern nem hisz abban, hogy el lehet mesélni egy történetet. Mozaikszerűen ábrázol, és így elveszik a mese. Egyszer egy barátommal beszélgettem az irodalomról, ő fogalmazta meg a poszt-poszt-modern elérkezését – és mintha külföldön már elfogadták volna, hogy történetekre igenis szükség van.
– Egy-egy szövegnél előjön az érzés, hogy milyen jó ötlet, kár, hogy nem én írtam meg. De ebben az is benne van, hogy ha egyszer valaki már megírta, akkor én miért írjam meg? Próbálom elkerülni, hogy újra és újra ugyanazt a történetet meséljem el. Amikor elolvas az ember egy jó költeményt, novellát, az hat rá, még ha tudat alatt is. Nálam sokkal motiválóbb, ha zenét hallgatok – többnyire nyomasztó zenét, így születnek a szövegeim.
– Az irodalom alapvetően mindig a körülöttünk levő világra válaszol. Emberek vagyunk, mindenkinek megvannak a hibái, amelyek karakterré formálják. Ha nincs egyedi jelleme, akkor talán nem is érdemes megírni. Amikor zsűrizek, van két kizáró ok, amiért nálam veszít egy szöveg. Az egyik a didaktikusság – Aiszóposznál ez még működött, nálam nem. A másik az öngyógyító írás. Alapvetően kritikus ember vagyok, a tanári pályafutásomban is látom, hogy talán a görbe tükör segíthet leginkább az embereknek felismerni a hibákat, amelyeket újra és újra elkövetnek.
– Az Opus megy tovább, készül a következő szám. Elvileg készül az első kötetem is, talán idén már sikerül befejezni. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának ügyvezető elnökeként valószínűleg sok helyen fogok megjelenni akár ebben a tisztségben, akár vendégként. A mentorprogramban is szerepet vállaltam, és a fejemben kattog néhány új novella – meglátjuk, mikor érzik szükségét annak, hogy kipattanjanak a billentyűzetemen keresztül.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Van olyan, hogy tapodtat és van olyan, hogy talpalatnyi, de tapodtatnyi nem nagyon. Tapodtat: lépés, átvitt értelemben azt jelenti: nagyon kevés. Ragos főnév, leginkább csak ebben a kötött szerkezetben használatos: Egy tapodtat se! (egy lépést se), másként: jottányit se!
Ha Kassák Lajosról szólunk, művészete mellett óhatatlanul egy intézményről is beszélnünk kell. Alig van huszadik századi irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált volna a művészeti-társadalmi megújulás igénye, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt.
Az egész hosszú éjjel ott fent a csúcson pihentek a vándormadarak, ez esetben a daruk, amelyeket messziről lehetett látni most a reggeli napsütésben: készülődtek elindulni hosszú útjukra. Rendezték soraikat, beszélgettek az ők titkos nyelvükön, és ébredeztek az éjjel őrködő madarak is, akik reggelre elpihentek.
Tudom, hogy nem haragszol meg e kései sorokért, hogy nem az elsők között gratulálunk a méltán elnyert nagy tisztességhez, a Kossuth-díjhoz, de hát az örömünkön túl talán fontosabb most emlékezni ebből az alkalomból is mindarra, ami miatt szeretünk téged
Kezdetben volt a szóbeliség. És máig ez a legfontosabb kommunikációs lehetőségünk. Ugyanis az emberré válás hajnalán már megjelenik a szó, míg az írás még nagyon sokáig várat magára. Tehát ősi emlék, tapasztalat rejlik abban, hogy amit szóban mondanak el, annak van igazi érvénye, hitele, az írás csak valami huncut, netalán úri tréfa. Nem véletlen, hogy az írástudókban kezdetektől nem bíznak. Egy egyiptomi fáraó állítólag így utasította írnokát: Úgy írd, ahogy mondtam, és azt olvasd fel, ami oda van írva!
Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.
A mindössze 57 évet élt Farkas Jenő a természetlírát és a katolikus értékrendet képviselte a felvidéki magyar irodalomban. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen a száz éve, 1922-ben, Szencen született költő a helyi alapiskolai és a pozsonyi gimnáziumi tanulmányai után – ahol kedves tanára Szalatnai Rezső volt –, Esztergomban végzett a Hittudományi Főiskolán, s katolikus lelkészként szolgált Csicsón, Kiskeszin, Bajtán, Nagymegyeren (itt legtovább, 12 évig), halála előtt pedig Albáron.
A felkérés, hogy írjak Fukári Valiról, felkavart. A legjobb barátaim egyike volt, egy időben a legjobb. Bizalmas jóbarát, semmi több. Az egyetemi felvételi vizsgán sodort minket egymás mellé az élet. Ültünk a folyosó padján, a terem ajtajánál, s halkan beszélgettünk. Kiderült, hogy a cigányfekete bőrű lány szintén magyar–szlovák szakra jelentkezett.