Kovács Kitti: Elrugaszkodni a valóságtól

2022. március 24., 09:26

2020-ban jelent meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában a Fiatal írók antológiája. A kötet kilenc tehetség műveit tárja az olvasók elé. Jancsó Péter a szlovákiai magyar irodalom tevékeny alakja. Öt novellája gazdagítja az antológia lapjait.

– Az antológiában megjelent novelláid sajátos hangulatúak. Izgalmas karakterekkel dolgozol, kevered a humort és a fantasztikumot. Van irányelved, esetleg kiforrott stílusod, amely mentén alkotsz?

– Az ember mindig úgy ír, ahogy kommunikál. Amikor a haverokkal beszélgetünk, próbálom színesíteni a történeteket – ilyenkor előjön egy mesélő attitűd. Gondolom, ez a fanyar, cinikus világlátás valamilyen szinten mindig én vagyok. Az ember felvehet pózokat, de én végső soron mindig Jancsó Péter történeteit akarom elmondani. Szeretnék másféle szövegeket is írni, amelyek másféle hangot követelnek. Sajátos humorom van, amit nem tudok megkerülni, ami a személyiségem része, és hiba is lenne, ha ezt megpróbálnám elnyomni.

– A novellákat olvasva feltűnik, milyen jól mesélsz, élénken adod át a jellemeket és az őket körülvevő világot. Milyen művek hatottak rád? Mit olvasol szívesen?

– Mostanában hivatásból olvasok, többnyire felvidéki magyar szerzőket. Szeretem Grendel Lajos írásait. Alapvetően viszont Christopher Moore-ral érzek valamiféle szellemi rokonságot, hozzám hasonlóan ő is elrugaszkodik a valóságtól. Szeretem a krimit és a rockzenészek életrajzi könyveit. Sok sci-fi t is olvastam egy időben. De nem tagadhatom Móricz Zsigmond, vagy a kortársak közül Grecsó Krisztián hatását sem. Úgy látom, a posztmodern nem hisz abban, hogy el lehet mesélni egy történetet. Mozaikszerűen ábrázol, és így elveszik a mese. Egyszer egy barátommal beszélgettem az irodalomról, ő fogalmazta meg a poszt-poszt-modern elérkezését – és mintha külföldön már elfogadták volna, hogy történetekre igenis szükség van.

– Az Opus főszerkesztőjeként számtalan szöveg halad át a kezeid között. A szerkesztői munka inspirál az alkotásban?

– Egy-egy szövegnél előjön az érzés, hogy milyen jó ötlet, kár, hogy nem én írtam meg. De ebben az is benne van, hogy ha egyszer valaki már megírta, akkor én miért írjam meg? Próbálom elkerülni, hogy újra és újra ugyanazt a történetet meséljem el. Amikor elolvas az ember egy jó költeményt, novellát, az hat rá, még ha tudat alatt is. Nálam sokkal motiválóbb, ha zenét hallgatok – többnyire nyomasztó zenét, így születnek a szövegeim.

– A novellák némelyikében komoly kritikát fogalmazol meg az emberi erkölcsről. Mennyire fontos számodra a szöveg morális háttere?

– Az irodalom alapvetően mindig a körülöttünk levő világra válaszol. Emberek vagyunk, mindenkinek megvannak a hibái, amelyek karakterré formálják. Ha nincs egyedi jelleme, akkor talán nem is érdemes megírni. Amikor zsűrizek, van két kizáró ok, amiért nálam veszít egy szöveg. Az egyik a didaktikusság – Aiszóposznál ez még működött, nálam nem. A másik az öngyógyító írás. Alapvetően kritikus ember vagyok, a tanári pályafutásomban is látom, hogy talán a görbe tükör segíthet leginkább az embereknek felismerni a hibákat, amelyeket újra és újra elkövetnek.

– Mire számíthatnak tőled az olvasók és irodalomkedvelők a közeljövőben?

– Az Opus megy tovább, készül a következő szám. Elvileg készül az első kötetem is, talán idén már sikerül befejezni. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának ügyvezető elnökeként valószínűleg sok helyen fogok megjelenni akár ebben a tisztségben, akár vendégként. A mentorprogramban is szerepet vállaltam, és a fejemben kattog néhány új novella – meglátjuk, mikor érzik szükségét annak, hogy kipattanjanak a billentyűzetemen keresztül.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)