Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel ezelőtt is, amikor 1962. augusztus 26-án megnyílt az első Képzőművészeti Találkozó. A tóparton álló Vigadó épülete egy országos jellegű képzőművészeti seregszemle helyszínévé alakult át.
Ennek előzménye a művésztelepi mozgalom erősödése a Vajdaságban. A művésztelepek a vajdasági képzőművészet, főként a festészet hajtóerejévé váltak, és olyan találkozóhelyekké, ahol a művészek szabadon és közösen alkottak, valamint a művészetet népszerűsítették a helyi lakosság körében. Habár Szabadkán az 1951-ben elképzelt „palicsi művésztelep” csak egy nyarat ért meg, más vajdasági településeken nagy lelkesedéssel szervezték meg az alkotótáborokat. Az ötvenes években alakult meg a zentai (1952), a topolyai (1953) és az óbecsei (1954), az écskai (1956) és a kishegyesi (1958) művésztelep. Ennek ellenére Szabadkán fogalmazódott meg egy olyan intézmény létrehozásának ötlete, amely összefogná a Vajdaság művésztelepeinek tevékenységét.
Szabadka Város Népbizottságának 1962. április 28-án megtartott ülésén elfogadták a határozatot, amellyel létrehozták a Palicsi Képzőművészeti Találkozót. Palicsot mint turistaközpontot alkalmasnak találták arra, hogy országos jellegű képzőművészeti programok helyszíne legyen – ez a döntés a korszak felfogását is tükrözi a kultúra és a turizmus szimbiózisáról. Az alapító ezt az intézményt azzal bízta meg, hogy minden évben rendezze meg a festészet, grafika, szobrászat és a kortárs jugoszláv művészet más formáinak kiállításait, hogy szervezzen előadásokat, beszélgetéseket a művészekkel és művészeti kritikusokkal, valamint a művészi tevékenység más formáit is népszerűsítse. A Képzőművészeti Találkozó külön feladatát képezte, hogy figyelemmel kísérje, tanulmányozza, összegyűjtse és bemutassa a közönségnek azt a művészetet, amely azokban az években a művésztelepeken keletkezett. Kezdetben csak a Vajdaság Autonóm Tartományban működőkét, majd később a felügyelet a valamikori Jugoszlávia egész területére kiterjedt. A Képzőművészeti Találkozót a jugoszláv művésztelepek központi dokumentációs intézményeként képzelték el, és mint intézmény kezdetben a városi múzeum keretében működött.
Mindössze néhány hónappal megalapítását követően megrendezték az első nagy országos képzőművészeti seregszemlét: 1962. augusztus 26-án ünnepélyesen megnyílt az Első Képzőművészeti Találkozó. A kiállítás, azaz a találkozó olyan elismert jugoszláv festők alkotásait mutatta be, mint Almási Gábor, Bogomil Karlavaris, Milan Konjović, Milivoj Nikolajević, Bogdanka Poznanović, Sáfrány Imre, Dragutin Stojanović-Sip, Wanjek Tivadar, hogy csak néhány nevet említsünk. A tárlaton a vajdasági művésztelepek tízéves tevékenységének eredményeit szemléltették válogatott alkotásokkal. A Vigadó belsejét is kiállítóteremmé adaptálták: a mennyezetet lejjebb engedték, vakkeretekre feszített fehér vásznak felakasztásával, ami fölé kerültek az izzók, így megfelelő galériai világítást kaptak. Külön pannókat is készítettek, hogy a nagyszámú kiállítandó festmény jól elférjen a kiállítótérben.
Ezután évente szerveztek egy ilyen „képzőművészeti találkozót”, amelyen minden évben más témát dolgoztak fel: az egyik évben a festészet, az azt követő évben a grafika és a szobrászat, 1968-tól pedig a kerámia eredményeit tárták a közönség elé.
A Képzőművészeti Találkozó fennállásának első évtizedében néhány jelentős szakmai szimpózium házigazdája is volt: 1962 szeptemberében a városháza tanácstermében megtartották Jugoszlávia festőművészeinek összejövetelét, amelyen először tárgyalták meg az országos szinten jelentkező általános problémákat. Ismert belgrádi és vajdasági művészek és művészettörténészek tartottak beszámolót, akik a festészet, a szintézis, a kultúrpolitika és a művésztelepek problémait vitatták meg. Az elkövetkező években a művészettörténészek, a grafikusok és a képzőművészeti pedagógusok szimpóziumát is megtartották.
A Képzőművészeti Találkozó nem válhatott volna valóra megálmodói nélkül: a tavaly elhunyt Bela Duranci, Szabadka első diplomás művészettörténésze a szakmai tudásával és kapcsolataival mindvégig munkatársa volt az intézménynek. Az intézmény tanácsát megalakulásától kezdve Balla László mérnök vezette 1968-ig, majd Dévics Imre közéleti munkás 1971-ig, aki egyik megalapítója és egyben 1968-ig a megbízott igazgatója volt, és aki mindezt fizetés nélkül végezte. Dévics Imre a lelkesedéséért, elhivatottságáért és fáradhatatlan kultúraközvetítő szerepéért – nemcsak a képzőművészeti, hanem a színházi életben is – talán megérdemelne egy emléktáblát. Az 1971-ben elhunyt Dévicsnek idén volt születésének 100. évfordulója.
A Képzőművészeti Találkozó a Korzó végén, a Prokeš-palotában kapott egy kiállítóteret, a Téli Szalont. Itt különféle érdekes művészeti programokat és képzőművészek önálló tárlatait szervezték meg, ezzel nagymértékben hozzájárulva a művészet népszerűsítéséhez a szabadkai közönség körében. 1968-tól a Képzőművészeti Találkozó a Raichle-palotában lelt állandó otthonra, ahol azóta is működik.
Az 1970-es és 1980-as években az intézmény igyekezett a munkáját csupán a kiállításokhoz kötni, csökkentve ezzel a Képzőművészeti Találkozó és a művésztelepek fontosságát. A 20. század utolsó évtizedének második felében megszűnt a művésztelepek alkotásainak dokumentációs központja lenni, így lehetőséget kapott szerepe újraértelmezésére.
Működésének kezdetétől fogva fokozatosan gyarapodott és formálódott a kollekciója, amelyben négy gyűjtemény alakult ki: festmény-, grafika- és rajz-, kerámia- és szobor-, valamint újmédia-gyűjtemény. Ezekben a gyűjteményekben számos szerzőtől mintegy 1500 műalkotást őriz.
Az intézmény az alapításától kezdve napjainkig többször változtatott nevet (ma: Szabadkai Kortárs Galéria), de küldetése nem változott: gondosan figyelemmel kíséri, tanulmányozza, gyűjti és kiállítja korának művészetét.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.