Nyáron Palics nemcsak a pihenés és üdülés, hanem a különféle kulturális rendezvények színhelyévé is válik. Így volt ez pontosan hatvan évvel ezelőtt is, amikor 1962. augusztus 26-án megnyílt az első Képzőművészeti Találkozó. A tóparton álló Vigadó épülete egy országos jellegű képzőművészeti seregszemle helyszínévé alakult át.
Ennek előzménye a művésztelepi mozgalom erősödése a Vajdaságban. A művésztelepek a vajdasági képzőművészet, főként a festészet hajtóerejévé váltak, és olyan találkozóhelyekké, ahol a művészek szabadon és közösen alkottak, valamint a művészetet népszerűsítették a helyi lakosság körében. Habár Szabadkán az 1951-ben elképzelt „palicsi művésztelep” csak egy nyarat ért meg, más vajdasági településeken nagy lelkesedéssel szervezték meg az alkotótáborokat. Az ötvenes években alakult meg a zentai (1952), a topolyai (1953) és az óbecsei (1954), az écskai (1956) és a kishegyesi (1958) művésztelep. Ennek ellenére Szabadkán fogalmazódott meg egy olyan intézmény létrehozásának ötlete, amely összefogná a Vajdaság művésztelepeinek tevékenységét.
Szabadka Város Népbizottságának 1962. április 28-án megtartott ülésén elfogadták a határozatot, amellyel létrehozták a Palicsi Képzőművészeti Találkozót. Palicsot mint turistaközpontot alkalmasnak találták arra, hogy országos jellegű képzőművészeti programok helyszíne legyen – ez a döntés a korszak felfogását is tükrözi a kultúra és a turizmus szimbiózisáról. Az alapító ezt az intézményt azzal bízta meg, hogy minden évben rendezze meg a festészet, grafika, szobrászat és a kortárs jugoszláv művészet más formáinak kiállításait, hogy szervezzen előadásokat, beszélgetéseket a művészekkel és művészeti kritikusokkal, valamint a művészi tevékenység más formáit is népszerűsítse. A Képzőművészeti Találkozó külön feladatát képezte, hogy figyelemmel kísérje, tanulmányozza, összegyűjtse és bemutassa a közönségnek azt a művészetet, amely azokban az években a művésztelepeken keletkezett. Kezdetben csak a Vajdaság Autonóm Tartományban működőkét, majd később a felügyelet a valamikori Jugoszlávia egész területére kiterjedt. A Képzőművészeti Találkozót a jugoszláv művésztelepek központi dokumentációs intézményeként képzelték el, és mint intézmény kezdetben a városi múzeum keretében működött.
Mindössze néhány hónappal megalapítását követően megrendezték az első nagy országos képzőművészeti seregszemlét: 1962. augusztus 26-án ünnepélyesen megnyílt az Első Képzőművészeti Találkozó. A kiállítás, azaz a találkozó olyan elismert jugoszláv festők alkotásait mutatta be, mint Almási Gábor, Bogomil Karlavaris, Milan Konjović, Milivoj Nikolajević, Bogdanka Poznanović, Sáfrány Imre, Dragutin Stojanović-Sip, Wanjek Tivadar, hogy csak néhány nevet említsünk. A tárlaton a vajdasági művésztelepek tízéves tevékenységének eredményeit szemléltették válogatott alkotásokkal. A Vigadó belsejét is kiállítóteremmé adaptálták: a mennyezetet lejjebb engedték, vakkeretekre feszített fehér vásznak felakasztásával, ami fölé kerültek az izzók, így megfelelő galériai világítást kaptak. Külön pannókat is készítettek, hogy a nagyszámú kiállítandó festmény jól elférjen a kiállítótérben.
Ezután évente szerveztek egy ilyen „képzőművészeti találkozót”, amelyen minden évben más témát dolgoztak fel: az egyik évben a festészet, az azt követő évben a grafika és a szobrászat, 1968-tól pedig a kerámia eredményeit tárták a közönség elé.
A Képzőművészeti Találkozó fennállásának első évtizedében néhány jelentős szakmai szimpózium házigazdája is volt: 1962 szeptemberében a városháza tanácstermében megtartották Jugoszlávia festőművészeinek összejövetelét, amelyen először tárgyalták meg az országos szinten jelentkező általános problémákat. Ismert belgrádi és vajdasági művészek és művészettörténészek tartottak beszámolót, akik a festészet, a szintézis, a kultúrpolitika és a művésztelepek problémait vitatták meg. Az elkövetkező években a művészettörténészek, a grafikusok és a képzőművészeti pedagógusok szimpóziumát is megtartották.
A Képzőművészeti Találkozó nem válhatott volna valóra megálmodói nélkül: a tavaly elhunyt Bela Duranci, Szabadka első diplomás művészettörténésze a szakmai tudásával és kapcsolataival mindvégig munkatársa volt az intézménynek. Az intézmény tanácsát megalakulásától kezdve Balla László mérnök vezette 1968-ig, majd Dévics Imre közéleti munkás 1971-ig, aki egyik megalapítója és egyben 1968-ig a megbízott igazgatója volt, és aki mindezt fizetés nélkül végezte. Dévics Imre a lelkesedéséért, elhivatottságáért és fáradhatatlan kultúraközvetítő szerepéért – nemcsak a képzőművészeti, hanem a színházi életben is – talán megérdemelne egy emléktáblát. Az 1971-ben elhunyt Dévicsnek idén volt születésének 100. évfordulója.
A Képzőművészeti Találkozó a Korzó végén, a Prokeš-palotában kapott egy kiállítóteret, a Téli Szalont. Itt különféle érdekes művészeti programokat és képzőművészek önálló tárlatait szervezték meg, ezzel nagymértékben hozzájárulva a művészet népszerűsítéséhez a szabadkai közönség körében. 1968-tól a Képzőművészeti Találkozó a Raichle-palotában lelt állandó otthonra, ahol azóta is működik.
Az 1970-es és 1980-as években az intézmény igyekezett a munkáját csupán a kiállításokhoz kötni, csökkentve ezzel a Képzőművészeti Találkozó és a művésztelepek fontosságát. A 20. század utolsó évtizedének második felében megszűnt a művésztelepek alkotásainak dokumentációs központja lenni, így lehetőséget kapott szerepe újraértelmezésére.
Működésének kezdetétől fogva fokozatosan gyarapodott és formálódott a kollekciója, amelyben négy gyűjtemény alakult ki: festmény-, grafika- és rajz-, kerámia- és szobor-, valamint újmédia-gyűjtemény. Ezekben a gyűjteményekben számos szerzőtől mintegy 1500 műalkotást őriz.
Az intézmény az alapításától kezdve napjainkig többször változtatott nevet (ma: Szabadkai Kortárs Galéria), de küldetése nem változott: gondosan figyelemmel kíséri, tanulmányozza, gyűjti és kiállítja korának művészetét.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.