Külföldi viszonylatban nem ritka „Magyarország Walt Disney-jeként” hivatkozni a művészre, az életmű tükrében azonban ez kissé sarkításnak tűnhet. A filmográfiában gyakorta felbukkanó szimbolikus elemek, valamint a heves érzelmek absztrakt, erősen kultúrspecifikus ábrázolása mind elütnek Disney mainstreamebb stílusától. Hasonló a helyzet a figurák megrajzolásával is. Jankovics Marcell nem a valóságot próbálta idillikus, animált formában közvetíteni, helyette afféle mozgó festményeket kreált, ahol a szereplők inkább karikatúrái voltak a valóságnak, emberi anatómiájukat gyakran teljesen levetkőzve. Viszont épp ez a sajátos stílus vezetett megannyi nemzetközi elismeréshez, köztük egy Oscar-jelöléshez, valamint a cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díjához, melyet a művész a Küzdők című rövidfilmért kapott, ám átvenni sajnos nem volt lehetősége.
A rendező mindemellett ismert volt a rajzfilmkészítésről alkotott markáns véleményeiről. Nem kedvelte például a 3D-animációt, és az olyan filmek elkészülését sem látta szükségesnek, melyek hasonlítanak egy-egy már létező alkotáshoz. Ezekhez az elvekhez a saját életművén belül is igyekezett hű maradni. Nincs két egyforma Jankovics-fi lm. A János vitézhez hasonló romantikus, költői kalandoktól a történelem mondavilágán át egészen a Magyar népmesék pimasz abszurditásáig többféle ábrázolásmód és műfaj kereszttüzében is helytállt.
A legnagyobb művészi teljesítményének a több mint húsz éven át készülő Az ember tragédiája tekinthető, amely remekül magába foglal mindent, amiért a rendezőt szeretni lehet. Egy csaknem háromórás, merész rajzfilm, amely számtalan vizuális stílust ötvözve kifogástalanul idézi meg Madách drámai költeményének zavarosságát, és egy pillanatra sem ragad meg abban a kényelmes, néhol giccses stílusban, ami 2011-re a nyugati rajzfilmek hatására elterjedt.
Kétségtelen, hogy Jankovics Marcellel újabb titánját búcsúztatjuk a magyar filmkészítésnek, és szívből remélem, hogy a munkáját Tündérországban is teljes erőbedobással folytatja.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.