Legalább kétféleképpen ismertük a történetet, és ezen túl is könnyen mondhatnánk újat egymásnak néhány zaklatott, személyesen megélt eseményről. Pedig ez a történet a miénk volt, ketten éltük, építettük, emeltük az egekbe, és ketten vezettük zátonyra is. Ahol rendszerszintű hibák futnak a személyiségben, ott az érzelmi kapcsolat is örökös veszélyben van: az ördög röhögve játssza ki a legnagyobb szerelmet is.
A bizalmatlanság belőlünk ered, a saját sérüléseinkből, a saját kishitünkből, a megalázottságunkból, most azt vetítjük, azt a filmet, azt a sztorit pörgetjük tovább, amit gyerekkorból már rég beláttunk, untig ismerjük minden reflexét, dühét és önfeladását. A pokol házhoz jön, nem lehetsz fontos, nem kaphatsz figyelmet otthon, csak ha már nagyon nagy gáz van. Egyébként a szülői felelősség állandósult terhével éled világodat, vagyis éppen hogy nem a tiédet éled gyermekkorod óta. A szülői létüzem korai és tartós bekapcsolásával kiesik egy életszakasz, kimarad a kiscsibész kor, becsengetni egy házhoz, sokhoz, elszaladni, és a többi...
Viszont idő előtt jön a felelősségteljes gondolkodás, elmélyült empátia, szociális belátások. Úgy fejlődik, akár egy művész arányérzéke a világ felfoghatatlan leképezéséhez. Ellenben nem maradt semmi tisztelet, bizalom a többiek felé, a szeretet pedig szélsőséges megnyilatkozásaiban csatatérré változtatja az ünnepnapokat is. Számonkérések, áldozatként újragondolt korábbi közös tapasztalatok, felelősök keresése, megtalálása, de csak a legintimebb kapcsolatban összpontosulhat minden acsarkodás. Bokszzsák lesz, aki igazán fontos ma, semmivé válik a család, mit sem számít, ha már te sem voltál elég fontos, amikor még az egyetlenek voltak neked.
Aztán, akár egy gitár akkordjait, úgy fogjuk le, csikarjuk ki magunkból megszégyenülten a hangokat, reménytelen mondatokkal, hogy: szeretsz-e? És mindegy, mi a válasz, a belső éhség, a kegyetlen farkas mindent felemészt, bizonyosságot, vallomást, ragaszkodást, hűséget, reményt. Fogcsikorgatva vonyít az idegenségtől vibráló csillagrendszerekre, vakká és süketté téve a kusza, személytelenített ragyogást… És hízik, és dagad a farkas, akár a telőben lévő hold, mert nem képes szeretni magát, aki két pofára zabálja már a bárhonnan érkező nyájaskodó figyelmet. Hiába tárja fel magát az egyarcú mennybolt, hullatja hunyorgó kincseit, nincs, aki szeretni kívánná őt ebben az életben. Csak az a pár év, amit betölteni nem tudott senki, az füstölt el – amit nem lehet elölről elkezdeni…
Minden szelídség mögött van egy érintetlen bizalom, minden szelídség mögött – ott van a magatehetetlen ráutaltság. Minden hisztéria mögött – a világ reménytelensége, a valamire való szolgálat mélyén az én hiánya, játékainkban az esztelen versengés. Mit kezdhetnénk egymással, ha vicsorog bennünk az örök éhség, a kegyetlen és szerencsétlen koplaló dög? Etettem, hát ha jóllakhat egyszer, evett ő magától, most csontra marva remegjük egymást győzelmes megaláztatottságban.
***
Tudtam, hogy pszichikailag van elcsúszva benne a világ, hogy a világ az megvan, talán épp attól került érvényes pozícióba, hogy nem a helyén van meg benne. Szerelemre nem képes bárki, hiába adná érte az életét, a kínt kell kiművelni hozzá, a hiányt. Csak kibillentve lehet a lötyögő semmiből teremtett paradicsomi hamisság és önfeledt, tárgytalan rajongás helyére ültetni a fonákká tett rendet. Kiművelt kínnal indultunk egymás vonzásába, tömegünk tehetetlen keringésével. Nekem nem nehéz – gyorsuló forgással – egyre szédültebbnek lennem, inkább szabályozottá válni volt a nagyobb feladat korábban. A fékeket beépíteni, pedálként nyomkodni ritmusosan a tavaszba, nyárba hullámzó párkapcsolati kémiákba. Stabilizálni az örökkön feje tetejére kényszerült környezetet, megállítani, hogy veletek együtt elfogadhatóan normálissá legyek. Kapaszkodjatok belém, meg ne haljak! – ti szeretettek, ti árvák, itt vagyok nektek, nehezéknek, örökös kudarcnak…
A kommersz szerelemhez amott a helyi kispiac, fóliaházban nevelt korai zöldséggel, itt lett volna nekünk néhány kézenfekvő őstermelői stand, keringő, ki-bekapcsolható instant boldogsághoz, de nekünk az egész világ kellett. A Nap alatt fekve pusztító önfeladás, de nincs az a gondosság, ami helyettünk is vigyázhatna ránk. Megbotlott az élet, fóliasátornyi műanyagvilág, műanyagcserepek, műanyag váza van mára a mindenre kiterjedt műanyag szerveknek. Szavatossá lettünk mi is, egy engedékenyebb korban, észre sem vettük, hogy minden korábbi tiltás mára megengedett, hogy nincs fegyelme tovább annak, ami úgyis futószalagon, mert bármennyire volt érték, most szecska, most számolatlanul, megszemélyesíthetetlenül minden egyre megy. Három nap alatt nő meg a kígyóuborka, bűnbeesés, zuhanó egészségi állapot. Mikroműanyag részecskéket mérnek az emberi véráramban, nejlonzacskóba gabalyodik a szív, zörögve verdes, mint hal a szatyorban, majd elfogadja lassan, hogy ez az élet sava. A fuldoklásról ki mondja meg, hogy ez nem a szerelem, bár a szív semmit nem téved…
Életellenes működés az is, ha érzelmi empataként mások baját örökké magadra veszed. Nem segíthetsz senkin büntetlenül, bosszút áll úgyis, aki bajaiba beengedett, míg te kötődsz, mert a vállalt lelki fájdalmakba, feladatokba magadat mindenestül beleteszed. Szuperérzékenynek lenni éppolyan átok, ahogy az a hal, ahogy némán a szatyorban tátog.
Apja, anyja, pszichológusa, bármije lehetsz annak, aki azt mondja: egy veled. A szeretet süket, akár a nagyharang, rézágyú, félbeszakadt, de végletekig megélt, benned felrobbant gondolat. És nem veszed észre, ahogy bántalmazóvá lesz a másik, hogy az a másik is te vagy magad, hogy kiművelt háborúvá válik a szeretetnek remélt, sokat épített kapcsolat. Az akarás szétlyuggatja benned a lelket, az akarás nem te vagy, de felemészt, ölelkezve, csimpaszkodva a halálba ragad. Csak ragaszkodni ne kellene végleg, elengedni, mielőtt megbetegít, mielőtt a szerveid szolgálni kezdenek pokoli hatalmakat. Te, aki vagy, vezess engem dolgaimra visszatalálni, ha nem kárhoztam el végleg a neved alatt, ha maradt még út, tisztítsd meg köröttem, fejtsd ki, bármilyen fájdalmas, mindent átható uralmadat!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.