Kürti László: Csak szerelembe ne!

2022. június 13., 11:07
Mara Kinga Villő: Örök áramkör (olaj, vászon, 50 × 50 cm, 2011) – Fotó: Farkas Dávid

Legalább kétféleképpen ismertük a történetet, és ezen túl is könnyen mondhatnánk újat egymásnak néhány zaklatott, személyesen megélt eseményről. Pedig ez a történet a miénk volt, ketten éltük, építettük, emeltük az egekbe, és ketten vezettük zátonyra is. Ahol rendszerszintű hibák futnak a személyiségben, ott az érzelmi kapcsolat is örökös veszélyben van: az ördög röhögve játssza ki a legnagyobb szerelmet is.

A bizalmatlanság belőlünk ered, a saját sérüléseinkből, a saját kishitünkből, a megalázottságunkból, most azt vetítjük, azt a filmet, azt a sztorit pörgetjük tovább, amit gyerekkorból már rég beláttunk, untig ismerjük minden reflexét, dühét és önfeladását. A pokol házhoz jön, nem lehetsz fontos, nem kaphatsz figyelmet otthon, csak ha már nagyon nagy gáz van. Egyébként a szülői felelősség állandósult terhével éled világodat, vagyis éppen hogy nem a tiédet éled gyermekkorod óta. A szülői létüzem korai és tartós bekapcsolásával kiesik egy életszakasz, kimarad a kiscsibész kor, becsengetni egy házhoz, sokhoz, elszaladni, és a többi...

Viszont idő előtt jön a felelősségteljes gondolkodás, elmélyült empátia, szociális belátások. Úgy fejlődik, akár egy művész arányérzéke a világ felfoghatatlan leképezéséhez. Ellenben nem maradt semmi tisztelet, bizalom a többiek felé, a szeretet pedig szélsőséges megnyilatkozásaiban csatatérré változtatja az ünnepnapokat is. Számonkérések, áldozatként újragondolt korábbi közös tapasztalatok, felelősök keresése, megtalálása, de csak a legintimebb kapcsolatban összpontosulhat minden acsarkodás. Bokszzsák lesz, aki igazán fontos ma, semmivé válik a család, mit sem számít, ha már te sem voltál elég fontos, amikor még az egyetlenek voltak neked.

Aztán, akár egy gitár akkordjait, úgy fogjuk le, csikarjuk ki magunkból megszégyenülten a hangokat, reménytelen mondatokkal, hogy: szeretsz-e? És mindegy, mi a válasz, a belső éhség, a kegyetlen farkas mindent felemészt, bizonyosságot, vallomást, ragaszkodást, hűséget, reményt. Fogcsikorgatva vonyít az idegenségtől vibráló csillagrendszerekre, vakká és süketté téve a kusza, személytelenített ragyogást… És hízik, és dagad a farkas, akár a telőben lévő hold, mert nem képes szeretni magát, aki két pofára zabálja már a bárhonnan érkező nyájaskodó figyelmet. Hiába tárja fel magát az egyarcú mennybolt, hullatja hunyorgó kincseit, nincs, aki szeretni kívánná őt ebben az életben. Csak az a pár év, amit betölteni nem tudott senki, az füstölt el – amit nem lehet elölről elkezdeni…

Minden szelídség mögött van egy érintetlen bizalom, minden szelídség mögött – ott van a magatehetetlen ráutaltság. Minden hisztéria mögött – a világ reménytelensége, a valamire való szolgálat mélyén az én hiánya, játékainkban az esztelen versengés. Mit kezdhetnénk egymással, ha vicsorog bennünk az örök éhség, a kegyetlen és szerencsétlen koplaló dög? Etettem, hát ha jóllakhat egyszer, evett ő magától, most csontra marva remegjük egymást győzelmes megaláztatottságban.

***

Tudtam, hogy pszichikailag van elcsúszva benne a világ, hogy a világ az megvan, talán épp attól került érvényes pozícióba, hogy nem a helyén van meg benne. Szerelemre nem képes bárki, hiába adná érte az életét, a kínt kell kiművelni hozzá, a hiányt. Csak kibillentve lehet a lötyögő semmiből teremtett paradicsomi hamisság és önfeledt, tárgytalan rajongás helyére ültetni a fonákká tett rendet. Kiművelt kínnal indultunk egymás vonzásába, tömegünk tehetetlen keringésével. Nekem nem nehéz – gyorsuló forgással – egyre szédültebbnek lennem, inkább szabályozottá válni volt a nagyobb feladat korábban. A fékeket beépíteni, pedálként nyomkodni ritmusosan a tavaszba, nyárba hullámzó párkapcsolati kémiákba. Stabilizálni az örökkön feje tetejére kényszerült környezetet, megállítani, hogy veletek együtt elfogadhatóan normálissá legyek. Kapaszkodjatok belém, meg ne haljak! – ti szeretettek, ti árvák, itt vagyok nektek, nehezéknek, örökös kudarcnak…

A kommersz szerelemhez amott a helyi kispiac, fóliaházban nevelt korai zöldséggel, itt lett volna nekünk néhány kézenfekvő őstermelői stand, keringő, ki-bekapcsolható instant boldogsághoz, de nekünk az egész világ kellett. A Nap alatt fekve pusztító önfeladás, de nincs az a gondosság, ami helyettünk is vigyázhatna ránk. Megbotlott az élet, fóliasátornyi műanyagvilág, műanyagcserepek, műanyag váza van mára a mindenre kiterjedt műanyag szerveknek. Szavatossá lettünk mi is, egy engedékenyebb korban, észre sem vettük, hogy minden korábbi tiltás mára megengedett, hogy nincs fegyelme tovább annak, ami úgyis futószalagon, mert bármennyire volt érték, most szecska, most számolatlanul, megszemélyesíthetetlenül minden egyre megy. Három nap alatt nő meg a kígyóuborka, bűnbeesés, zuhanó egészségi állapot. Mikroműanyag részecskéket mérnek az emberi véráramban, nejlonzacskóba gabalyodik a szív, zörögve verdes, mint hal a szatyorban, majd elfogadja lassan, hogy ez az élet sava. A fuldoklásról ki mondja meg, hogy ez nem a szerelem, bár a szív semmit nem téved…

Életellenes működés az is, ha érzelmi empataként mások baját örökké magadra veszed. Nem segíthetsz senkin büntetlenül, bosszút áll úgyis, aki bajaiba beengedett, míg te kötődsz, mert a vállalt lelki fájdalmakba, feladatokba magadat mindenestül beleteszed. Szuperérzékenynek lenni éppolyan átok, ahogy az a hal, ahogy némán a szatyorban tátog.

Apja, anyja, pszichológusa, bármije lehetsz annak, aki azt mondja: egy veled. A szeretet süket, akár a nagyharang, rézágyú, félbeszakadt, de végletekig megélt, benned felrobbant gondolat. És nem veszed észre, ahogy bántalmazóvá lesz a másik, hogy az a másik is te vagy magad, hogy kiművelt háborúvá válik a szeretetnek remélt, sokat épített kapcsolat. Az akarás szétlyuggatja benned a lelket, az akarás nem te vagy, de felemészt, ölelkezve, csimpaszkodva a halálba ragad. Csak ragaszkodni ne kellene végleg, elengedni, mielőtt megbetegít, mielőtt a szerveid szolgálni kezdenek pokoli hatalmakat. Te, aki vagy, vezess engem dolgaimra visszatalálni, ha nem kárhoztam el végleg a neved alatt, ha maradt még út, tisztítsd meg köröttem, fejtsd ki, bármilyen fájdalmas, mindent átható uralmadat!

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)