Leczo Bence: Magad, uram, ha szolgád nincsen

2021. június 13., 05:21
Forrás: Pixabay

Bizonyára mind találkoztunk már magánkiadásokkal – akár tudtunk róla, akár nem. Néha belefuthatunk olyan, egyébként komolyan vehető (hír)portálokon közölt recenziókba is, amelyek alacsony példányszámban megjelent magánkiadásokkal foglalkoznak. Ha beírjuk a Google-be, hogy magánkiadás, négy darab hirdetés után jelennek csak meg a valódi találatok. Fontos azonban, hogy tudjuk, mi a különbség a hagyományos könyvkiadók és a magánkiadók között. Előbbiek olyan cégek, amelyek jelen vannak a piacon, a beérkezett kéziratokba – természetesen amelyeket érdemesnek tartanak rá – időt, energiát és pénzt fektetnek úgy, hogy abból a jövőben valamikor hasznot remélnek. Emiatt meglehetősen egymásra utalt a szerző és a kiadó, előbbi sikere az utóbbié is, így érthető, ha válogatnak a kéziratok között. Kvázi a kiadó vállal kockázatot, a szerzőnek egy fillérjébe sem kerül a megjelenés.
A magánkiadásnál ezzel szemben nincs semmiféle ráutaltság, a megrendelő kifizeti a szerkesztési, tördelési, grafikai és nyomdai szolgáltatásokat, és megkapja a könyvet. Többféle modell működik, van, amelyiknél kifizetjük a tételt, megkapjuk a kért könyveket, és meg is szűnik az együttműködés. Létezik olyan magánkiadó is, amelyik felhelyezi webshopjába a nála megjelent könyveket, majd érdeklődés esetén nyomtatnak pár példányt belőlük: ezeknél rendszerint olcsóbb megjelenni. Lényeg azonban, hogy minden esetben a szerző fizet, a kiadó pedig egyfajta biztonsági játékot játszik.
A tanulható irodalom
Az irodalmi művek minősége mögött két dolgot kell feltételeznünk a szerzőnél: a nyelvvel való bánás képességét, a karakter- és történetépítést, vagyis a tanulható, technikai tudást, illetve a zsenialitást, mely adott, nem szerezhető. Csak utóbbi birtokában is lehetséges jó sőt, nagyon jó műveket alkotni, csak előbbivel viszont marad a középszer. Ami néhányszor lefedi a jónak titulált irodalmat is, tehát nem érdemes akkora negatív előjellel kezelni a fogalmat, mint ahogyan megszokhattuk. Hogy a zsenialitás mi és honnan ered, évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, többféle zsenidefinícióról olvashatunk, az azonban bizonyos, hogy vagy van, vagy nincs, és legtöbbször inkább nincs.
Az irodalom pedig tanulható, legalábbis az előbbi része. Erre nem igazán érdemes rákeresni a Google-ben, az ember általában bóvliba vagy egyenesen a magánkiadók karjaiba rohan. Tizenhárom éve jelent meg Egri Lajos A drámaírás művészete című meghatározó könyve magyarul (egyébként a negyvenes években), ami, a nevével ellentétben, a prózaírásban is hatalmas segítség lehet. Olvasmányos, szórakoztató, szakmai és triviális, de borzasztó fontos jelenségekre hívja fel a figyelmet.

Forrás: Pixabay

Mivel győznek meg?
A magánkiadók kommunikációjára, marketingjére jellemző, hogy „a mindenki megérdemli, hogy kiadják” üzenetet közvetíti. Akinek a világon semmi tapasztalata nincs a könyvkiadással, ne adj’ isten épp befejezte első regényét, melynek főszereplői Jack és Jessica, és mondjuk egy kezdő író kalandjait meséli el, annak kimondottan előnyösnek tűnhet a bürokratikus és egyéb útvesztőktől mentes magánkiadás, ahol csak fizetni kell, semmi mást. Fontos tudni, hogy a piaci alapon működő könyvkiadóknál a szerkesztés is sokkal komolyabb folyamat, adott esetben a művek részleges átírásával járhat, így a magánkiadók arra is építhetik marketingjeiket, hogy náluk nem kell félni attól, hogy a szerkesztő „elveszi” az írás élét. Ezzel hathatnak a tapasztalatlan szerzőkre, akik úgy vannak vele, hogy miért változtatnák meg a művüket, ha megtehetik kisebb-nagyobb befektetéssel, hogy abban a formában jelenjen meg, ahogy megálmodták. Ezzel pedig a magánkiadók gyakorlatilag megszüntetik a szerzőnél a mesterségbeli tudás szükségességét; innentől pedig rendszerint kétutas a rendszer: vagy borzalmas lesz a megjelenő mű, vagy tényleg zseni a szerző. Épp az alázatot és a tanulást öli meg a magánkiadás, amellett, hogy gyakran még csak meg sem térül a befektetett összeg. A könnyen érkező siker ígérete elég könnyen elcsábíthat bárkit, akinek csak megfordult a fejében, hogy író legyen. Pedig a befektetett munkát nem érdemes megspórolni, hiszen nem azzal válik íróvá valaki, hogy odabiggyesztik a neve mellé vagy egy könyv borítóján olvasható a neve. Hogy mitől, arról szintén régóta vitatkoznak az emberek.
Gyakori marketingfogás, hogy a kiadók ma már kanonizált szerzőkkel illusztrálják, miért jó a magánkiadás. Lord Byron, Charles Dickens, Alexandre Dumas, T. S. Eliott, Rudyard Kipling, Marcel Proust, Mark Twain, Edgar Allan Poe, Stephen King és J. K. Rowling esetében olvashatjuk, hogy a sorozatos elutasítások ellenére sem adták fel, végül pedig, anyagi kockázatot vállalva, magánkiadásban jelentették meg első művüket. Mondjuk a valóságtartalmakkal nyilván aggályok merülnek fel, hiszen J. K. Rowling sosem adott ki semmit magánkiadásban, Stephen King meg tizenöt évesen esett ebbe a hibába. Egyébként a legsikeresebb magánkiadás A szürke ötven árnyalata, amit, érthető módon, senki nem akart kiadni.

Forrás: Pixabay

Miért ne?
Habár triviális információ, az író nem csak leül és megírja. Több költőnkről terjednek olyan anekdoták, hogy a kocsmában egy szalvétára firkálták le éppen aktuális mesterművüket – aztán rendszerint kiderül, hogy az otthon már letisztázott kéziratot írták le emlékezetből. A kiadónál dolgozó szerkesztők vagy döntéshozók pedig ismerik a könyvszakmát, és rendszerint tudják, hogy mikor jó egy irodalmi szövet és mikor nem. A kezdő író általában nincs tisztában azzal, hogy az írás nem(csak) a gondolatok papírra vetése, hanem egy élethosszig tartó tanulási és kísérletezési folyamat, amiben az ember sosincs kész. Mindig van hova. Ezért sem lehet elégszer leírni a szükséges alázatot. Ha pedig valaki már az első könyve után úgy érzi, készen van, ebben pedig megingathatatlan, akkor valószínűleg elég hamar el fog veszni a magánkiadások tucatjai között.