Ha el kell képzelnem a nyelvet – és amikor megkaptam ezt a témát, az első gondolatom ez volt –, akkor egy hosszú szakaszt képzelek el, aminek egyik végén a Gulliver utazásaiból ismert tudósok nyelve van. Országukban a nyelvtudósok azon fáradoznak, hogy minél jobban kurtítsák a beszélt nyelvet, épp ezért rengeteg tárgyat visznek magukkal, amiket aztán felmutatnak beszéd gyanánt – így biztos, hogy nem értik félre egymás mondanivalóját. Ezen a szakaszon valahol középen lehet az orwelli – ó, blaszfémia Orwellt az 1984-ről azonosítani, itt ajánlom mindenkinek, hogy lépjünk túl a túlsztárolt disztópiairodalmán, és olvassunk tőle bármi mást, de legfőképp A fikusz és az Antikrisztust – újbeszél a duplapluszjóval és bűngondollal. Természetesen Orwellnél a nyelv a gondolkodás eszköze, azonban én most nem mennék bele ilyen mélyen: most csak az újbeszél nyelvi állapota az érdekes. Ahogy haladunk a szakasz másik vége felé, előbb-utóbb saját magunkba botlunk, de még mindig nem járunk a végén. Rajtunk túl fekszik a magyar nyelv, sőt a nyelvek teljes regiszterei, és ott vannak azok is, akik mondjuk tájszólással beszélnek.
A tájszólás nyilván túlmutat a „mégöccör” poénon, az ember valahogy viszonyul hozzá, vagy negatívan vagy pozitívan. Előbbinek még neve is van, lingvicizmusnak hívják – bár konkrétan ez nyelvi alapú diszkriminációt jelent, legyünk megengedőek, használjuk dialektusok esetén is. Na de itt jutunk el a lényeghez: az irodalmi nyelv vagy köznyelv igazából nem más, mint a dialektusok közül kiemelt és magasabb szintre deklarált dialektus diktatúrája, ha úgy tetszik.
A lingvicizmus leginkább csak a mindennapokban érhető tetten. Kutatásokat ritkán végeztek arról, hogy kit miként diszkriminálnak a nyelvjárása alapján. Feltevések szerint elképzelhető, hogy a köznyelvet beszélő értelmiségi réteg motivált leginkább abban, hogy az irodalmi nyelv elitjellegét megtartsa – ebből pedig aztán fakadhat lenézés, sőt valódi megkülönböztetés is. Sokak szemében a dialektus megléte összeforrt az iskolázatlansággal.
De ez mind feltevés. Az, hogy hogyan is működik manapság a tájszólás, és hogyan viselik hordozóik a dialektusuk kiváltotta reakciók terhét, úgy tudhatjuk meg, ha beszélünk az érintettekkel. Két, tájszólással beszélő fiatalt kérdeztünk a tapasztalataikról.
Jancsó Péter a felvidéki Nyitrán él, palóc, az Opus főszerkesztője, író. „Nagyon szeretem a tájszólásomat. Meghatározza az egyéniségemet, a személyiségemet az, hogy palócnak születtem – válaszolta – És hogy fűződnek-e hozzá pozitív vagy negatív élmények? Voltak ilyen-olyan esetek. Hegyalján a Tisza-parton haverokkal ültünk kint, összeverődött egy társaság, valakinek söre volt, valakinek bora, valakinek cigije. Dumálgattunk mindenféléről, egyszercsak egy csaj rám szólt: te miért beszélsz olyan furcsán? Nem sokkal azelőtt államvizsgáztam, és mit ad isten, pont a nyelvjárásokat húztam, úgyhogy tartottam neki egy kiselőadást a témában. Az egyetemen mindig pozitívan álltak a tájszólásomhoz a tanárok. Akkoriban kerültem fel faluról Nyitrára, egyetemre. Kicsit furán is éreztem magam, de mindenhol elmondták, hogy legyek rá büszke, mert ez egy igazi kincs. Egy kicsit át is programozták a történtek a fejemben a dolgot, azóta úgy állok hozzá, hogy meg kell őrizni. Óvárban nőttem fel, ami Szklabonya mellett fekszik, ott született Mikszáth Kálmán és Zs. Nagy Lajos, büszke vagyok rá, hogy onnan származom. Az identitásom szerves része. Mindenhol elmondom, hogy egy palóc gyerek vagyok a palócok minden sajátosságával.”
Mint mondta, a nyelvjárási réteg nem jelenik meg a szövegeiben, csak egy olyan írása volt, amiben helyet kapott, bár az inkább a mikszáthi miliőt idézte. „Talán csak a palóc észjárás, de ennek oka is inkább az olvasmányélményeim lehetnek. Nem zárkózom el attól, hogy lesz majd egy palócsággal foglalkozó írásom” – tette hozzá.
Tóth Krisztián gömöri születésű, jelenleg Komáromban teljesít beosztott lelkészi szolgálatot. Kezdetben ő is meg akart szabadulni a nyelvjárástól. „Furcsa volt, hogy mindenki azt mondja: de szépen beszélsz. Aztán dacból lett egy csak azért sem, viszont mostanság annyi időt töltöttem Komáromban, hogy megszoktam az ottani beszédet, érzem, hogy nem olyan nyersen beszélem a gömörit. Akkor tűnik fel a változás, amikor én veszem észre édesanyámon, hogy tájszólásban beszél. Rájöttem, hogy nem ő változott, hanem én” – mondta.
Nem igazán érték negatív tapasztalatok gömörisége kapcsán, sőt úgy érzi, rengeteg előnye származott abból, hogy van egy dialektusa. Mint említette: „Lelkészként, gyakran megesik, hogy egy prédikáció – szerintem – nem jól sikerül, és akkor is megjegyzik, hogy jó volt hallgatni. Egyszer úrvacsorát osztottam ki Komáromban, és a Kálvinista szemle főszerkesztője hozott be újságírókat, szerkesztőket az istentiszteletre. Az egyik szerkesztő pedig megjegyezte, hogy de érdekesen beszél a lelkész, de mégsem úgy, mint egy külföldi. A szerkesztő mondta, hogy nem, ez nem külföldi, hanem gömöri. Aki először hallja meg, az biztos, hogy jobban odafigyel rá, ez el is vonhatja a prédikációimról a figyelmet, pedig azt várnám, hogy a tartalmára figyeljenek. Szóval néha azért hátrány is.”
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz