Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett. Nem csupán a helyszín, a közönség, de az együtt töltött idő a szerzőkkel és a zenekarral olyan különlegessé tette számomra a napot, amire azt hiszem, mindig szívesen fogok emlékezni. A kapolcsi forgatag második megállóján az Országút lap vendége voltam egy könyvbemutató erejéig. A bemutató igazából kicsit sem tűnt munkának, még inkább nem fárasztónak, mert végre megismertem a lap munkatársait, akikkel addig csak leveleket váltottunk. Ezt az alkalmat az Irodalmi Jelen folyóirat bemutatója követte az Inkler Házban. Az ősi kövek között a felolvasott írások és az elhangzó beszélgetések felértékelődtek. Együtt voltunk a szerzőtársakkal, egy olyan lap meghívottjaként, melyet mindenki szeret. És valójában az egész kapolcsi jelenlét erről szólt. Nemcsak az irodalomról, nemcsak a közönségről, hanem a közösségről, arról, amiben élünk. Ismerkedésről, felismerésről, arról, hogy milyen különleges összetartó ereje is tud lenni az irodalomnak. Arról, hogy nem kell egymásnak feszülni, hogy kardok helyett lehet lángos is a kézben, vagy pohár, és kesergés meg méltatlankodás helyett lehet nevetni is. Azt hiszem, emiatt volt a nagyon sok kedves nyári élmény között a legkedvesebb számomra a Művészetek Völgyében való jelenlét.
Az egyik este néztem a keskeny utcán lezúduló hangos tömeget, szinte hömpölygött az emberáradat, figyeltem a fényeket, és szinte éreztem, hogy micsoda energiák vannak jelen. A kézművesvásárok, a zenék, a hangszerek – persze giccsekkel vegyítve – valami hatalmas egésszé alakították a völgy népét. Senkit nem érdekelt, hogy ki honnét jött vagy hová tart, csak jó volt együtt lenni. És valójában azt gondolom, hogy mindig ettől jó, vagyis nekem mindig ettől jó, hogy jó-e abba a közösségbe tartozni, amibe tartozom, mert ha igen, akkor mindenhol jó velük, ha nem, akkor bárhová mehetek, sehol nem lesz jó. Rengeteg emléket tároltam el az idei nyáron, és még folytatom, hogy amikor rossz napok jönnek, legyen mit elővenni. Ismerkedek, nevetek, viccelek, és még többet nevetek, mert árnyékosnak látszik most a világ, és kell a derű. Az irodalom azt tudja adni magából, amivel tele van, ha felüdítünk, felüdülünk. És hiszem, hogy ezek az együttlétek a szerzőkkel fontosabbak, mint bármi más. Fontosabbak, mint végigülni egy komoly konferenciát, és elméleteket hallgatni, mert ezek az együttlétek valóságosak.
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.