Lőrinc P. Gabriella: Háromszor is Kapolcs!

2022. október 27., 08:28
Verebes György: Kehely V. (olaj, vászon, 100 × 120 cm)

Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett. Nem csupán a helyszín, a közönség, de az együtt töltött idő a szerzőkkel és a zenekarral olyan különlegessé tette számomra a napot, amire azt hiszem, mindig szívesen fogok emlékezni. A kapolcsi forgatag második megállóján az Országút lap vendége voltam egy könyvbemutató erejéig. A bemutató igazából kicsit sem tűnt munkának, még inkább nem fárasztónak, mert végre megismertem a lap munkatársait, akikkel addig csak leveleket váltottunk. Ezt az alkalmat az Irodalmi Jelen folyóirat bemutatója követte az Inkler Házban. Az ősi kövek között a felolvasott írások és az elhangzó beszélgetések felértékelődtek. Együtt voltunk a szerzőtársakkal, egy olyan lap meghívottjaként, melyet mindenki szeret. És valójában az egész kapolcsi jelenlét erről szólt. Nemcsak az irodalomról, nemcsak a közönségről, hanem a közösségről, arról, amiben élünk. Ismerkedésről, felismerésről, arról, hogy milyen különleges összetartó ereje is tud lenni az irodalomnak. Arról, hogy nem kell egymásnak feszülni, hogy kardok helyett lehet lángos is a kézben, vagy pohár, és kesergés meg méltatlankodás helyett lehet nevetni is. Azt hiszem, emiatt volt a nagyon sok kedves nyári élmény között a legkedvesebb számomra a Művészetek Völgyében való jelenlét.

Az egyik este néztem a keskeny utcán lezúduló hangos tömeget, szinte hömpölygött az emberáradat, figyeltem a fényeket, és szinte éreztem, hogy micsoda energiák vannak jelen. A kézművesvásárok, a zenék, a hangszerek – persze giccsekkel vegyítve – valami hatalmas egésszé alakították a völgy népét. Senkit nem érdekelt, hogy ki honnét jött vagy hová tart, csak jó volt együtt lenni. És valójában azt gondolom, hogy mindig ettől jó, vagyis nekem mindig ettől jó, hogy jó-e abba a közösségbe tartozni, amibe tartozom, mert ha igen, akkor mindenhol jó velük, ha nem, akkor bárhová mehetek, sehol nem lesz jó. Rengeteg emléket tároltam el az idei nyáron, és még folytatom, hogy amikor rossz napok jönnek, legyen mit elővenni. Ismerkedek, nevetek, viccelek, és még többet nevetek, mert árnyékosnak látszik most a világ, és kell a derű. Az irodalom azt tudja adni magából, amivel tele van, ha felüdítünk, felüdülünk. És hiszem, hogy ezek az együttlétek a szerzőkkel fontosabbak, mint bármi más. Fontosabbak, mint végigülni egy komoly konferenciát, és elméleteket hallgatni, mert ezek az együttlétek valóságosak.