Kicsit úgy érzem magam, ha az idei nyárra gondolok és írok róla, mint amikor a nyári szünet után a tanárnő arra kért, hogy fogalmazásban írjuk le a nyári élményeinket. Az idei nyár forró volt, forróbb, mint bármelyik eddigi életem során. A naptáram már márciusban tele volt szeptemberig, és sorra jöttek a felkérések, egymást követve. Így esett, hogy idén a Művészetek Völgyében háromszor léptem fel, három különböző helyszínen. Az első alkalom a KMI 12 szervezésében történt, egy nagyon kellemes beszélgetés, az idei antológia bemutatója, felolvasás, amit az Eleven Költők Társasága zenekar fantasztikus fellépése követett. Nem csupán a helyszín, a közönség, de az együtt töltött idő a szerzőkkel és a zenekarral olyan különlegessé tette számomra a napot, amire azt hiszem, mindig szívesen fogok emlékezni. A kapolcsi forgatag második megállóján az Országút lap vendége voltam egy könyvbemutató erejéig. A bemutató igazából kicsit sem tűnt munkának, még inkább nem fárasztónak, mert végre megismertem a lap munkatársait, akikkel addig csak leveleket váltottunk. Ezt az alkalmat az Irodalmi Jelen folyóirat bemutatója követte az Inkler Házban. Az ősi kövek között a felolvasott írások és az elhangzó beszélgetések felértékelődtek. Együtt voltunk a szerzőtársakkal, egy olyan lap meghívottjaként, melyet mindenki szeret. És valójában az egész kapolcsi jelenlét erről szólt. Nemcsak az irodalomról, nemcsak a közönségről, hanem a közösségről, arról, amiben élünk. Ismerkedésről, felismerésről, arról, hogy milyen különleges összetartó ereje is tud lenni az irodalomnak. Arról, hogy nem kell egymásnak feszülni, hogy kardok helyett lehet lángos is a kézben, vagy pohár, és kesergés meg méltatlankodás helyett lehet nevetni is. Azt hiszem, emiatt volt a nagyon sok kedves nyári élmény között a legkedvesebb számomra a Művészetek Völgyében való jelenlét.
Az egyik este néztem a keskeny utcán lezúduló hangos tömeget, szinte hömpölygött az emberáradat, figyeltem a fényeket, és szinte éreztem, hogy micsoda energiák vannak jelen. A kézművesvásárok, a zenék, a hangszerek – persze giccsekkel vegyítve – valami hatalmas egésszé alakították a völgy népét. Senkit nem érdekelt, hogy ki honnét jött vagy hová tart, csak jó volt együtt lenni. És valójában azt gondolom, hogy mindig ettől jó, vagyis nekem mindig ettől jó, hogy jó-e abba a közösségbe tartozni, amibe tartozom, mert ha igen, akkor mindenhol jó velük, ha nem, akkor bárhová mehetek, sehol nem lesz jó. Rengeteg emléket tároltam el az idei nyáron, és még folytatom, hogy amikor rossz napok jönnek, legyen mit elővenni. Ismerkedek, nevetek, viccelek, és még többet nevetek, mert árnyékosnak látszik most a világ, és kell a derű. Az irodalom azt tudja adni magából, amivel tele van, ha felüdítünk, felüdülünk. És hiszem, hogy ezek az együttlétek a szerzőkkel fontosabbak, mint bármi más. Fontosabbak, mint végigülni egy komoly konferenciát, és elméleteket hallgatni, mert ezek az együttlétek valóságosak.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.